2023. október 22-én, 93 éves korában elhunyt Dávid Szaniszla. Utolsó interjúját A Szív magazinnak adta pár hónappal korábban. Ezzel a beszélgetéssel emlékezünk Pólira, a szegedi jezsuita templom közösségének meghatározó tagjára.
Dávid Szaniszla – ahogyan mindenki szólítja, Póli – Szegeden született, egy tízgyermekes család hatodik gyermekeként. 1944-ben a szegedi Miasszonyunk Iskolanővérek tanítóképzőjében kezdett tanulni, az intézmény az 1948-as államosítást követően megszűnt, majd állami leánylíceumként működött tovább. Az agráregyetemen gépészmérnökként végzett 1955-ben. 1958-ban politikai véleménye miatt bebörtönözték. 1965-ig csak idény- és alkalmi munkásként dolgozhatott. 1988-ban belépett az MDF-be, és a párt szegedi irodáját vezette. Véleményéért való kiállását jól mutatja, hogy a 2006-os országgyűlési választások előtt a Fidesz jelöltjeit támogatta, ezért kizárták az MDF-ből. Sokoldalúságát jellemzi, hogy 1962-től huszonöt évig volt a szegedi serdülő-és ififutballcsapat intézője. Ma is a szegedi Szent József-templom közösségének aktív tagja.
– Édesapja híres és megbecsült tagja volt Szeged életének. Trianon után, a kolozsvári egyetemmel érkezett a család a Tisza-parti városba?
– Igen, a szüleim 1921-ben költöztek át Kolozsvárról. Frissházasoknak számítottak, 1919-ben esküdtek egymásnak örök hűséget. Édesanyám testvérei elhatározták, hogy összehozzák Dávid Lajossal. Édesanyám, Bíró Szaniszla banki munkakörben dolgozott Kolozsváron, és édesapám egyszerűen csak besétált a munkahelyére. Elsőre nem tett nagy benyomást édesanyámra. De édesapám már akkor elhatározta, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki.
Összesen tíz gyerekük született, a bátyám és nővérem, Lajos és Terézia még Kolozsváron, a többiek, Katalin, Ida, Ágoston, Margit, Péter, Ágnes, Mária már Szegeden. Én vagyok a hatodik gyermek a sorban. Azért kellett átjönniük Kolozsvárról, mert nem tették le az esküt a román királynak. Tehát ezért kiutasították az egész egyetemet. Volt, aki ott maradt, de maga az egyetem átjött.
Dávid Lajos (Kézdivásárhely, 1889. október 18. – Szeged, 1962. augusztus 30.) gyógyszerész, egyetemi tanár. A szegedi gyógyszerészeti fakultásnak a gyógyszerészképzés és a gyógyszer-technológia terén nemzetközi hírnevet szerzett oktatója. A Kolozsvári Tudományegyetemen 1910-ben gyógyszerészi, 1913-ban doktori oklevelet szerzett. 1910- től az egyetem, majd az egyetemi gyógyszertár gyakornoka. 1921-ben a Szegedre átköltözött intézmény gyógyszerészeti intézetének vezetésére és az egyetemi gyógyszertár megszervezésére kapott megbízást. 1922-ben magántanári képesítést szerzett, 1930-ban a gyógyszerészképzés és a szakirodalom művelése terén szerzett érdemei elismeréséül tanári címet kapott. Több külföldi tudós társaság tagjává választotta. 1944 és 1958 között a szegedi gyógyszerészeti tanszék vezetője.
1930-ra elkészült néhány egyetemi épület, amelyek közül az egyikben kaptunk egy nagyobb lakást. Édesapám onnan járt át a munkahelyére, a Szegedi Tudományegyetemre. 1944-ben, a második világháború miatt, mivel közeledett a front, rövid időre Budapestre költöztünk, de a háború elmúltával újraindult az egyetem Szegeden. Ma is tisztán emlékszem, a Budapestre való költözés reggelén édesanyám ült az ágy szélén, és azt mondta, hogy ő csakis a hitvesi hűség miatt hajlandó elmenni Szegedről. Budán, a Fény utca sarkán édesanyám egyik bátyjánál kaptunk szállást, itt ért bennünket a front.
Hét hétig az óvóhelyen húzódtunk meg, ekkor volt a vár ostroma is. Mivel édesapám gyakorló római katolikus volt, őt kérték meg, hogy a környéken az ostromban elesetteket eltemesse.
A harcok közben elhullt lovak húsából főzött ránk édesanyánk, némi szárazbab és borsó kíséretében. Február 13-a után, miután felszabadult a környék, egy ismerősünkön keresztül bekerültünk a pesthidegkúti Klebelsberg-kastélyba. Itt csatlakozott hozzánk a három nővérünk, akik a Marianumban húzták meg magukat. Máig emlékezetes az a finom vacsora, amit az érkezésükkor készítettek a nővéreim, krumplis gombócot ettünk levárral. Másnap elindultunk Pestre.
Jól emlékszem a hazaútra is, mi, gyerekek olyanok voltunk, mint a kiéhezett farkasok. Csepel felé lehetett Budáról átjönni a Dunán, és úgy kijutni a Keletibe. Mindezt gyalogosan. Az egyik húgom, a kilencedik gyerek, egyszer csak megállt, leült az út közepén, azt mondta: „Én tovább nem megyek.” De persze, hogy jött aztán tovább. Hát az iszonyatos út volt. A Keletiből Félegyházáig ment a vonat, ott megállt. Aztán egy kisvonattal, illetve egy lovas kocsis segítségével – akit Szegedi Józsefnek hívtak – eljutottunk Pusztamérgesre. Bementünk a gyógyszertárba, bemutatkoztunk. Na, hát én olyan finom paprikás krumplit és fehér kenyeret, amit ott kaptunk, a mai napig nem ettem.
„Édesanyám, Bíró Szaniszla banki munkakörben dolgozott Kolozsváron, és édesapám egyszerűen csak besétált a munkahelyére. Elsőre nem tett nagy benyomást édesanyámra. De édesapám már akkor elhatározta, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Milyen volt az élet a tizenkét tagú családban?
– Édesapám reggeltől estig az intézetben dolgozott. Minden napját a közeli jezsuita templomban kezdte, onnan ment dolgozni. Mélyen vallásos volt, az egyetemen minden előadását egy bibliai idézettel kezdte. Gyerekként szinte mindennap vele mentem az adventi roráték idején. Az esték meséléssel, játékkal és színjátszással teltek. A kedvenc mesénk Az égig érő fa volt, amit édesapám mesélt mindig. Szüleim gyakran jártak színházba, moziba kettesben. Mi, gyerekek csak úgy emlegettük ezeket az alkalmakat, hogy elmentek „titkolózni”. Szerették az operát is.
Ha édesapám észrevette, hogy valamelyik hallgatója nyomorog, akkor ő nálunk evett. Amikor már nekünk is kevés volt, akkor is megosztottuk a falatot a „kosztosokkal”.
Hosszabb ideig nálunk lakott egyik unokatestvérem, Ferenc is.
– Honnan jön a Póli becenév?
– A legidősebb nővérem még babakoromban nevezett el Pólyásbabának, ebből lett Pólyibaba, majd Póli, mert azt mondta, hogy a Szaniszla az olyan hosszú név, azt nem lehet becézni. Onnantól fogva mindenki Pólinak szólít.
– Szerető, nagycsaládos közegben nőtt fel, itt érkezett el a pályaválasztás ideje is. Miért éppen mérnök lett?
– Egyik gimnazista osztálytársnőmmel megbeszéltük, hogy a kertészeti egyetemre megyünk Budapestre. A szóbeli felvételin szakmai jellegű kérdés helyett azt kérdezték tőlem, mi a véleményem XII. Piusz pápáról. Tudtam, hogy elvágom magam, de elmondtam a véleményemet. Nem is vettek fel. Egyik nővérem akkor már Szeged mellett tanyasi tanítónő volt, hozzá kerültem ki. Színdarabokat tanítottunk be a tanyasiaknak és a helyi téesz dolgozóinak. Annyira összebarátkoztam ott az emberekkel, hogy következő tavasszal a téesz vezetőségétől kaptam egy papírt, hogy javasolnak az egyetemre. Így kerültem mezőgazdasági gépészmérnök szakra, oda vettek fel. Diplomamunkámban a gőzgépes szántással foglalkoztam, az akkor csak Mezőhegyesen volt az országban, ezért oda kértem magam gyakorlatra, majd pályakezdőként ott voltam gyakornok.
„A szóbeli felvételin szakmai jellegű kérdés helyett azt kérdezték tőlem, mi a véleményem XII. Piusz pápáról. Tudtam, hogy elvágom magam, de elmondtam a véleményemet. Nem is vettek fel.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Mezőhegyesen érte az 1956-os forradalom kitörése is?
– Nem tudtam, mi folyik Pesten. Gerő Ernőt nem bírtam, ezért kikapcsoltam a rádiót, amikor elkezdte a beszédét. Október 24-én mentem be a gépműhelybe, ott kérdezték a többiek, hallottam-e, mi van Pesten. Csak akkor tudtam meg, hogy kitört a forradalom. Felhívtam a családomat, hogy mit javasolnak, mit csináljak. Azt mondták, ahogy tudok, jöjjek haza. Vonatra ültem, de az már csak Makóig közlekedett. Onnan, az állomástól egy fiatalember egy kisteherautóval elhozta Szegedre az oda tartó néhány utast. A következő napokban folyamatosan kinn jártam a városban, figyeltem, hogy Újszeged felől tankok jönnek, és mennek tovább Budapest felé. A megérkezésem napján volt a sortűz, ami egy fiatalembert véletlenül eltalált.
November 10. körül felhívtam a munkahelyemet, hogy mit csináljak. Azt mondták, föltétlen menjek vissza Mezőhegyesre, mert reggel beválasztottak az ideiglenes munkástanácsba. November 13-án, Kosztka Szent Szaniszló napján értem vissza. Végül is a következő napokban beválasztottak a végleges munkástanácsba, bekerültem a központi mezőhegyesi munkástanácsba is, aminek a vezetője lettem. Még 13-án, mikor visszamentem, akkor jött Őz elvtárs és Sarus elvtárs, az egyik a megyei, a másik a járási pártbizottságnak volt a vezetője. Összehívták a huszonegy tagú munkástanácsot, beszélgettek velünk arról, hogy mégis mit gondolunk, miért történt ez az egész. Hát senki nem beszélt, csak én. Akkor én mondtam, azért történt, mert nem volt szabadság, és az emberek ezt nem tudták elviselni, és ezért tört ki az egész. Ezután azt kérdezték, hogy mi a véleményem Kádár Jánosról. Az volt a válaszom, hogy gerinctelen ember, mert eladta Magyarországot az oroszoknak, és nem érdemli meg, hogy az ország vezetője legyen. Hát kell ennél több?
– Börtönt ért ez a mondat. Hogyan ítélték el?
– A forradalom leverését követően hazamentem Szegedre. 1957. február végén, március elején édesanyám azt mondta, nem biztonságos itthon, menjek föl Pestre. Nem akartam, de egyértelműen azt mondta, aki időt nyer, életet nyer, ha most fognak el, lehet, hogy fel is akasztanak. Megvártam, hogy elteljen március 15-e, és másnap utaztam föl Budapestre. Aznap este keresett először a rendőrség Szegeden, de már nem voltam otthon. Pár nap múlva üzenetet kaptam, hogy Budapest sem biztonságos, ezért egy Vas megyei kis nyaralóban húztam meg magam. Arra soha nem gondoltam, hogy elhagyjam az országot.
„Ezután azt kérdezték, hogy mi a véleményem Kádár Jánosról. Az volt a válaszom, hogy gerinctelen ember, mert eladta Magyarországot az oroszoknak, és nem érdemli meg, hogy az ország vezetője legyen.” (Fotó: Hegedüs Márton)
Azért, hogy a körözött személyeket el tudják fogni, kijött egy rendelet, hogy március 31-ig mindenkinek jelentkeznie kell a rendőrségen, hogy lebélyegezzék a személyi igazolványát. Szegeden az egyetemi hozzátartozóknak az egyetemen végezték el ezt az igazoltatást. Az utolsó napra hazamentem, amikor még az egyetem igazolt, de azzal a tudattal mentem be, hogy engem most innen el fognak vinni. De nem lett semmi bántódásom, mert nem volt ott a körözött személyek listája. Szépen megkaptam a pecsétet az igazolványomba.
Néhány nap múlva Budapesten moziba szerettem volna menni. Megvettem a jegyet, de volt még egy kis idő, kimentem a Körútra sétálni. Egyszer csak egy rendőr megérinti a vállamat, hogy igazoljam magam. Mindjárt nézte, megvan-e az igazoló pecsét. Látta, hogy igen, visszaadta. A moziban a jegyárus hölgy szólt, hogy a rendőr előzőleg megkérdezte, melyik előadásra váltottam jegyet. Azt mondta neki, hogy az esti negyed kilencesre. Pedig pontosan tudta, hogy a déli vetítésre vettem jegyet. Volt időm eltűnni. 1957 karácsonyára hazamentem Szegedre, pedig mondták édesanyámék, hogy ne menjek. Csak azon drukkoltunk, hogy szilveszter előtt ne jöjjenek értem, mert az orvos húgom a kollégáknak szervezett egy bulit a lakásunkban. Végül is 1958. január 10- én vittek be.
– Mi történt ezután?
– Bevittek a Tisza Szállóba, akkor ott volt az ávó központja. Felvették az adataimat, és kérdezték, tudom-e, hogy szeptember óta országos körözés alatt állok. Mondtam, hogy nem tudtam, még igazoltak is. „Igen, az nagy baj is volt”, jött a válasz. Gondoltam magamban: „Lehet, hogy nektek ez baj, de nekem nem.” Őrizetbe vettek. Ebédre egy rab osztotta az ebédet, tarkababfőzelék volt, amit nagyon szeretek. Még repetát is kértem belőle. Csodálkozott is mindenki, mert az új rabok az elején semmit nem esznek, mindenki meg akar halni. Este elmondtam három rózsafüzért, egy falócán lehetett aludni, magamra húztam a pokrócot, reggelig aludtam egyhuzamban. Ezután Mezőkovácsházán keresztük Battonyára vittek, ott kezdődtek a kihallgatások. Mivel semmit nem tettem, nem volt miről beszámolni. Az akasztási hullámnak már vége volt, szinte meg is könnyebbültem, hogy elfogtak, végre vége van a bujkálásnak, a csavargásnak.
Aznap, amikor Battonyára kerültem, elsőpéntek volt, kérdeztem, lehet-e szentáldozni, de erről szó sem lehetett. Sajnáltam, hogy megszakad az elsőpénteki kilencedem.
Vonattal vittek Battonyáról Gyulára. Jól emlékszem az útra, mert találkoztam egy egyetemi évfolyamtársammal is. A fegyőr hagyta, hogy beszélgessünk, de tudtam, hogy minden szavamra vigyáznom kell. Március 4-én Békéscsabán volt a tárgyalásom, az első félidőben csupa olyan tanúm volt, aki mellettem szólt. Hogy én semmit nem csináltam, meg nem is voltam ott. Azt mondja nekem félidőben a fegyőrnő, aki engem kísért, hogy „magát haza fogják engedni tárgyalás után”. Mondtam: lehetséges. De tévedtem. A másik félidőre megérkezett a két koronatanú. Őz elvtárs és Sarus elvtárs. Ellenem vallottak, úgyhogy elsőfokon kaptam két év négy hónapot. Akkor azért elsírtam magamat, mert nem mondtak igazat, de nem baj. Másnap a börtönben én is rabruhát kaptam.
” Őrizetbe vettek. Ebédre egy rab osztotta az ebédet, tarkababfőzelék volt, amit nagyon szeretek. Még repetát is kértem belőle. Csodálkozott is mindenki, mert az új rabok az elején semmit nem esznek, mindenki meg akar halni. ” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Milyen volt a börtönidőszak?
– Augusztusban mindennap reggel, délben és este is savanyúkáposzta-leves volt. Alapvetően mindent megettem, de a harmadik nap már én sem ettem belőle, a többiek sem. A börtönparancsnok, egy százados látta ezt, másnaptól nem volt savanyú káposzta. Tehát sztrájkoltunk, és ez eredményes volt. Négyen voltunk a zárkában, hamar szobaparancsnoknak választottak. Egyikünk besúgó volt. A kenyeret nekem kellett szétosztani. Egyszer a besúgó összeveszett velünk a kenyéradagon, és kihallgatást kért. Hamarosan hívattak is a százados elé, és mindhárman tíznapos magánzárkát kaptunk.
Ott összeakadtam egy rabbal, akivel Battonyán találkoztunk. Őt még 1954-ben börtönözték be. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, de leszidtam, hogy kétgyermekes apa lévén nem hagyhatja el magát, hanem kérje magát külső munkára, mert ott még pénzt is tud keresni. Így is történt. Demizsonokat kellett fonnia, később ezzel a munkával el is tudott helyezkedni. Én is kértem magam külmunkára, ez 1958. október 9-én megvalósult, Nagyfára vittek. Később tudtam meg, hogy XII. Piusz aznap hunyt el. Teljes mértékben az ő közbenjárásának tekintem, hogy elkezdhettem dolgozni. Először paradicsomot szedtünk. Finom csemege paradicsomot. Annyit ehettünk, amennyit akartunk. Első ültömben legalább egy kilót megettem.
A kertészeti részlegen volt egy palántázógép, amit Mezőhegyesen még mi gyártottunk. Előtte férfi rabok javították, ha elromlott, onnantól fogva én, mivel jól ismertem a konstrukciót.
Gyakran kemény fizikai munka volt Nagyfán, csákánnyal, de eltelt az idő. Sajnos a börtönben kellett töltenem a harmincadik születésnapomat. A családom tagjai közösen írtak egy levelet, amit nem kaptam meg, ugyanis a levelet furcsának találta a törzsőrmester, mert az egyik húgom azt írta bele hülyéskedve, hogy „zöld saláta, kék ég”. Ez felettébb gyanús üzenet volt, nem adták oda. Másfél év fogság után szabadultam, 1958 áprilisában, bekerültem az amnesztiába.
– Déry Tibor Szerelem című kisregénye megrázóan írja le egy ’56-os elítélt szabadulását. Ön hogyan tért haza?
– Vonattal érkeztem a szegedi nagyállomásra, de nem jött a villamos, ezért gyalog mentem a Kálvária sugárúti lakáshoz. Nyitva volt az utcai kapu, bementem, és az ajtó ablakán belestem. Láttam, hogy épp lakásfestés van. Becsöngetek. Kijön Ágnes húgom, meglát, sikoltva rohan be. „Itthon van Póli!” Ezután már szépen beengedtek. Utána is felemlegettem neki viccesen, hogy „nem akartál beengedni”. Volt otthon vonalas telefon, elkezdtünk telefonálgatni a családnak, de a harmadik hívás után lesüketült az egész. Lehallgattak bennünket. Másnap reggel én is felmásztam a létra tetejére, hogy mossam az ablakokat. Közben a nagynéném hallotta, itthon vagyok, és jött, hogy erőt öntsön belém. Na, őt kellett fölmosni, amikor meglátott a létra tetején. Utána elkezdtem munkahelyet keresni.
„Gyakran kemény fizikai munka volt Nagyfán, csákánnyal, de eltelt az idő. Sajnos a börtönben kellett töltenem a harmincadik születésnapomat.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Mikor tudott elhelyezkedni?
– Vagy nem vettek fel dolgozni, vagy hamar elbocsátottak. Sokat segítettem a testvéreimnek is. Az első munkahelyem a konzervgyár volt, majd a Földtani Intézetnél kaptam négyórás laboránsi állást. Miután ez megszűnt, földmérőnek jelentkeztem, de azt válaszolták, hogy itt csak becsületes emberek dolgoznak. Erre sírva fakadtam, és azt mondtam édesanyámnak: többet csak akkor keresek munkát, ha hívnak. 1965-ben tudtam elhelyezkedni a Fémipari Vállalatnál. Az Ikarus buszokhoz gyártottunk alkatrészeket, és az összeszereléshez szükséges normaidőket mértem ki, anyagszükségletet kalkuláltam. Húsz évet dolgoztam ott, amikor elérkezett a nyugdíj, marasztaltak, de egy nappal sem maradtam tovább.
– A munkahelye mellett fiatal focisták ügyeit is intézte. Hogy került közel a futball világához?
– 1954-ben az akkoriban Szegedi Haladásnak nevezett csapat játszott a Vasassal. Öcsém hívott el a meccsre, de még a szabályokat sem értettem. De annyira megfogott a játék, a szurkolás hangulata, hogy azóta lelkes szurkoló vagyok. 1962-től az ificsapat ügyeit intéztem, utaztam velük, segítettem őket. Kedvenc focistám Zakariás József volt az Aranycsapatból, de személyesen találkoztam Puskás Öcsivel is.
„1962-től az ificsapat ügyeit intéztem, utaztam velük, segítettem őket. Kedvenc focistám Zakariás József volt az Aranycsapatból, de személyesen találkoztam Puskás Öcsivel is.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Idén kilencvenhárom éves. Mivel telnek a hétköznapjai?
– Minden reggel részt veszek a szentmisén a jezsuitáknál, ahol önkénteskedek is, liturgikus szervező vagyok. Előadásokra járok, olvasok, gondozom a növényeimet, és természetesen, ha tehetem, járok a focimeccsekre.
– A szegediek által igen megbecsült polgár, a XX. századi magyar történelem meghatározó korszakainak szereplője. Mit gondol, Istennek a terve volt ebbe a történelmi környezetbe helyezni?
– Mélyen hiszek abban, hogy Isten nem véletlenül teremtett akkor és oda, amikor és ahova. Mint tudjuk, minden embert egy bizonyos küldetéssel és ahhoz mért talentummal ruház fel. Nos, úgy gondolom, az én küldetésem része volt megélni az ’56-os forradalmat és szabadságharcot testközelből. A szüleim a világ legcsodálatosabb szülei voltak, akik tisztességes értékek mentén neveltek fel a kilenc testvéremmel egyetemben. Bár édesanyám jelezte, hogy egyszer az őszinteségem és a lázadásom okozza majd a vesztem, nem bántam meg. Ez is egy eleme annak a küldetésnek, amiért a világra jöttem.
Fotók: Hegedüs Márton
