„Rosszul segíteni bűn”

A jóléti erkélyről nem látszanak azok a részletek, amelyek érthetővé teszik az emberi nyomor mélységeit. A háromszáz legszegényebb településen kétszer annyi gyermek születik, az édesanyák pedig átlagosan nyolc évvel korábban hozzák világra első gyermeküket, mint az ország más részein. A társadalmi felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke arra világít rá, hogy a lelkiismeret-furdaláson és a hibáztatáson kívül mit tehet a másikért tenni akaró ember.

– Ha lemegyünk egy aluljáróba, ahol egy hajléktalan ember egy kibelezett telefonfülkében konzervet eszik egy kartondobozon, vagy az autónkkal letérünk a fűútról, és betévedünk va­lamely borsodi vagy baranyai zsákfa­luba, ugyanaz az érzés tör ránk: a te­hetetlenség. Mit lehet tenni?

– Talán törvényszerű, hogy az első reakció az elutasítás, a harag, a felelős keresése, a számonkérés, azt gondo­lom, adott pillanatban ez normális vá­lasz. De később megjelenik a szándék, hogy megértsük, mi történhetett, és ha már érteni akarjuk, onnan csak egy lé­pés, hogy tenni is akarjunk valamit. Az első lépés pedig gyakran könnyebb, mint gondolnánk. Hogy csak az első példájánál maradjak: a hajléktalan embert egy járókelő nem tudja meg­menteni, de ha többször látja, megkér­dezheti, segíthet-e valamit, és legköze­lebb már a nevén szólíthatja. Könnyen lehet, hogy ő lesz az egyetlen, aki ezt megteszi. Pusztán azzal, hogy vissza­adja a nevét, valami olyasmivel aján­dékozhatja meg, ami semmi mással nem helyettesíthető. A kérdés valójá­ban az, mit tehet egy középosztálybeli az őt egyébként frusztráló társadalmi tünetekkel szemben. Erre az összetett felvetésre viszont csak azután kísérel­hetjük meg a választ – ki-ki a magáét –, ha egy kicsit ezeknek a tüneteknek a mélyére nézünk. Remélem, a beszél­getésünk végére kiderül, hogy igenis sokat tehetünk.

– A Máltai Szeretetszolgálat mun­katársaként évtizedeken keresztül vett részt a hajléktalanellátásban. Többször beszámolt arról, hogy van, akin nem lehet segíteni. Van egyálta­lán megoldása a hajléktalan létnek?

– Ha a hajléktalanságot szociális be­tegségnek tekintjük – márpedig az –, akkor úgy kell viszonyulnunk hozzá, mint a betegségekhez általában. Eh­hez hozzátartozik az is, hogy bár egy­re kifinomultabb az orvostudomány, akadnak gyógyíthatatlan esetek. Et­től a belátástól azonban felelős ember­ként nem dőlhetünk hátra. Igaz, hogy a hajléktalanellátás sokszor nem a ki­lábalás, a társadalomba való vissza­térés előkészítéséről, hanem a szen­vedés csillapításáról szól, de ez sem kevés. Egyébként nagyon nehéz meg­mondani, mi számít ezekben az erő­feszítésekben sikernek. Az sem mind­egy, kit hova akarunk „rehabilitálni”. Egy cigánysorról érkező embernél ez nyilván mást jelent, mint egy haj­léktalanná vált orvosnál – merthogy ilyen is akad az ismerőseink között. A munkánk során ezért nagyon fontos szempont az egyéni szociális diagnó­zis: miközben egy ellátóhálózatot mű­ködtetünk, minden bajba jutott ember személyes lehetőségeire, igényeire is figyelnünk kell.

– 2019-ben nevezte ki Orbán Vik­tor társadalmi felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztosnak az­zal a feladattal, hogy a máltaiak Je­lenlét programjának módszertanát terjesszék ki a háromszáz legszegé­nyebb településre. Hogyan lehet sze­mélyességen alapuló segítséget nyúj­tani egész falvaknak?

– A szemléletmódot, amellyel köze­lítünk, Jelenlétnek neveztük el. A haj­léktalanság esetében arról beszéltünk, hogy minden eset más, itt is minden település más, a megérkezés, a mi in­tegrálódásunk időtávja minden eset­ben más lehet. Az első hónapok, akár a faluba érkezésünktől számított első év is az ismerkedéssel telik: kik a legte­kintélyesebb tagjai a közösségnek, kik az erős emberek, milyen hagyományai vannak a településnek, vannak-e kö­zös céljaik, értékeik, milyen rejtett le­hetőségek vannak a faluban? Szociális diagnózist készítünk, ez alapozza meg a munkánkat. Nyilván vannak olyan feladatok is, amelyekkel egyetlen napot sem várhatunk, ilyen a legkisebb gyer­mekek biztonságáról gondoskodni, vagy akár a tetőkommandónak neve­zett egységünk helyszínre hívása is: ha beázik a ház, megjavítjuk, hogy ne ro­moljon tovább. De a feladataink több­ségét a helyi adottságok határozzák meg. Magyarország legszegényebb te­lepülésén például csupán a házak ne­gyedében van villanyóra, de minden lakásban ég a lámpa. Nyilvánvaló a sza­bálytalanság, ráadásul végtelenül ve­szélyes is. De a beavatkozásunk akkor lehet eredményes, ha körültekintően és céltudatosan lépünk. Tiszabőn kiala­kítottunk egy működő modellt, ennek mintájára azt szeretnénk elérni, hogy a településeken legyenek előre fzetős mérőórák, amelyekkel nem lehet adós­ságot felhalmozni, így a kikapcsolások is elkerülhetők. A házakban legyen leg­alább egy biztonságos, áramütés elleni védelemmel ellátott konnektor. Leg­alább a legkisebb szoba, ahol a kis­gyermek tartózkodik, legyen tisztán fűthető, tehát ne egy visszafelé füs­tölő kályha adja a meleget, melyben rongyot, cipőtalpat vagy akár PET-palackot is égetnek, hanem egy elekt­romos fűtőpanel, amit a legkisebb gyermekeket nevelő családok tőlünk kölcsönözhetnek. A Tiszabőn létesített szociálisnaperőmű-program tapaszta­latai egyértelművé teszik, hogy erre kell haladnunk a többi településen is.

– Ha a hajléktalanellátással vonunk párhuzamot: vannak „gyógyíthatat­lan” falvak?

– Nem ezzel a szemmel nézünk rá ezekre a településekre. Mi azért megyünk oda, hogy a nyomor ne öröklődjön tovább, nekünk elsősorban a gyerekekkel van dolgunk. Amikor a legmélyebb nyomorban élő kisgyer­mekekre tekint a társadalom, nemcsak megengedi, de el is várja, hogy jelenjen meg valamiféle segítség. De ha húsz év után nézünk rá ezekre a gyermekekre, és azt látjuk, hogy nem voltak képesek kitörni, hanem a szüleik, nagyszüleik életútját folytatva munkanélküliek, al­koholisták, droghasználók lettek, ak­kor a társadalom már nem megértő. Ezért is állnak programjaink fókuszá­ban a gyermekek. Ide születnek, ezek­re a településekre, és a megérkezésük pillanatától ők maguk jelentik a re­ményt. Miattuk nem lehet reményte­len a munkánk, amit csak szeretettel teli lelkesedéssel lehet megélni. Aki pedig erre nem képes, annak a szá­mokon kell elgondolkodnia. A felzárkóztatás ugyanis végső soron gazdasági kérdés, hogy ezek a gyerekek felnőtt­ént milyen szerepet töltenek be a tár­sadalomban. Dolgoznak és adót fizet­nek, értékteremtő munkát végeznek, és részt vállalnak a közterhekből, vagy a puszta túlélésért küzdenek? Kicsit le­gyszerűsítve a kérdést: eltartók vagy eltartottak lesznek? Ezért van nálunk a fókuszban a gyermek, ezen a né­ven pedig a három év alatti gyerme­kekért indítottunk programot, hogy minden feltétel rendelkezésre álljon a legkisebbek egészséges fejlődéséhez.

– Mielőtt a szülői háttérre rátér­nénk: kérem, magyarázza el, mi a kü­lönbség a szegénység és a nyomor kö­zött.

– Az utóbbi években gyorsan teret hódított a mélyszegénység kifejezés, amelyen a hétköznapi szegénységnél rosszabb helyzetbe került embereket, a „nagyon szegényeket” értik általában. Mintha már a szóhasználatban sem szeretnénk tudomást venni a létezés peremére sodródott emberekről. Ők azonban nem szegénységben, hanem nyomorban élnek. A szegénység leír­ható hiányokkal: nincs elég pénz, nincs új ruha, nincs nyaralás. A szegénység az, amikor mindenért keményen meg kell küzdeni, de vannak még célok, világosan látszanak az értékek. Nagy­szüleink az egész család szükséglete­it előteremtették a kertből, a ház végi szőlőből készült bor nagyrészt piacra ment, az árán vettek szandált a gyere­kek. Ha a szél megrongálta a háztetőt, kalákában javították meg. A nyomorú­ságban viszont a hiány olyan méreteket ölt, ami szétmarja a közösséget. Eltűnik a szemünk elől a holnap, csak a ma szá­mít, a pillanatnyi szükség felülír min­dent, nem számít más, csak a túlélés. A nyomor a létezés másik minősége. Mit adok enni ma a gyereknek? Mi-ből veszem meg a gyógyszerét? Hon­nan szerezzek most pénzt? A szükség sürgető, a helyzet könnyen melegágya lesz az uzsorának, a prostitúciónak. Ha ezen nem változtatunk, a gyermekek a szülők legjobb szándéka ellenére is ezt az életformát kapják örökségül.

– Hol kezdődik ezeknek a gyerme­keknek a leszakadása?

– Gyakorlatilag az anyaméhben, amikor az édesanya egy füstös szo­bában fagyoskodik, esetleg még do­hányzik is. Egyetlen rejtett problémá­val hadd érzékeltessem a jelenséget: az elmúlt tíz-egynéhány évben sok ezer gyerek szemét vizsgáltuk meg a szűrő­programunk során, és kiderült, hogy tízből kettő nem látja élesen az isko­latáblát. Erre a felismerésre viszont a környezetében senki nem jutott el, időnként talán gyógyszert adtak a fej­fájására. Eddig ötezer gyerek kapott– korszerű és divatos – szemüveget, és ma már a legmodernebb, legújabb digitális műszerekkel felszerelt busz­szal érkeznek a munkatársaink, akik egyébként a telemedicina lehetősége­ivel teszik lehetővé, hogy a szakorvos távolról is bekapcsolódhasson a vizs­gálatokba. Egy újabb felismerésünk a településeken mindenhol látható, kézben tartott kisgyermekekhez kö­tődik. A legtöbb családban a kisgyer­mek a gyermekszoba földre terített babaszőnyegén tanul megfordulni, kúszni, mászni, a kiságy rácsába ka­paszkodva áll fel, és teszi meg az első lépéseit. A mi településeinken sok újszülöttnek nincs rácsos kiságya, de még olyan szobája sem, ahol le lehetne tenni őt a földre. Nem olyanok a kö­rülmények. Nincs hová letenni a ki­csit, az anyukák ezért kézben tartják egész nap. Így vigyáznak rá. Akkor teszik le őket, amikor már meg tud­nak állni a lábukon. Csakhogy köz­ben kimarad a mászás, annál a gyer­meknél pedig, aki nem tanul meg mászni, számos képesség nem fejlő­dik ki a kellő időben. Mire óvodába megy, már nagyon komoly lemara­dásai lesznek a kortársaihoz képest. A szülőknek erről fogalmuk sincs, úgy tartják, hogy megfelelően gondoskod­nak a gyermekről, akinek egyébként már rég fejlesztőpedagógusra lenne szüksége, csak nincs, aki ezt idejében észrevegye.

– Mivel lehet őket mégis rávenni?

– A legkisebb gyermekek egészséges fejlődésének elősegítésére nagyon ös­szetett, sokféle részletre figyelő progra­mot állítottunk össze. A célunk, hogy egyetlen gyermeket se tévesszünk szem elől. Felkészült szakemberek, terape­uták, gyógytornászok, logopédusok érkeznek a településekre, hogy a gyer­mekekkel foglalkozzanak. Ha másként nem tudjuk, akkor úgy szervezzük meg, hogy amíg a kisgyerek a gyógy­pedagógusnál van, addig ugyanabban a térben – ez is fontos, hiszen sokan egy percre sem hagyják ott a gyermeket – az édesanyát fodrász, műkörmös várja.

– Szóba került már a lelemény, a kormányzati és uniós pénzekből megvalósuló projektek, de mégiscsak a Belügyminisztériumban ülünk, né­hány méterre Pintér Sándor belügy­miniszter irodájától. A Felzárkózó te­lepülések rendészeti kérdés is?

–Belügyminiszter úr még ezekben a koronavírussal terhelt időszakok­ban is heti rendszerességgel szán időt rá, hogy átbeszéljük a kérdéseket. Bár a falvakban természetesen rengeteg olyan tünetet észlelünk, amire lehet­ne rendészeti választ is adni, sokszor nem érdemes. Az embereket meg le­hetne büntetni például azért, mert elkóborol a kutyájuk, de a nyomor­ban nem az az elsődleges probléma, hogy nincs kerítés, vagy nem kapta meg az előírt chipet a kutya. A Fele­lős állattartás programunkban moz­gó ivartalanító állomás érkezik a te­lepülésre, az ellenőrizetlen és nem kívánt szaporulat megelőzése pedig segít felszámolni a kóbor kutyák mi­att kialakuló veszélyes állapotot. Ezzel párhuzamosan az iskoláinkban egyre több beszélgetést szervezünk arról, ho­gyan szabad állatot tartani. Egy másik, visszatérő jelenség az áramlopás. Az egyik településen még azzal is szem­besültünk, hogy a polgármester mo­nopóliuma az áramlopás. Valójában számos olyan körülmény van, amely eleve lehetetlenné teszi a szabályos áramvételezést, ilyen többek között a tulajdonviszonyok kuszasága, a la­kásba bejövő vezeték minősége, a biz­tonságos csatlakozás hiánya. Ilyen­kor két lehetőség szokott maradni: az egyik, hogy a szomszédból hosszab­bítóval hoznak áramot, a másik, hogy a villanyoszlopon illegális bekötéssel csatlakoznak a hálózatra. Ha már így van, az említett településen a polgár­mester adott megfelelő vezetéket, hogy a bekötés ne legyen életveszélyes, lega­lább a hosszabbító kábel ne rázza meg azt, aki hozzáér. Ez nyilván nem fogad­ható el, de a jelenség felszámolása nem néhány nap alatt elvégezhető feladat. Adná magát, hogy a vezetékeket egy-ből le kell vágni, de mihez kezdünk, amikor meglátjuk, hogy a másik végén egy rezsó mellett egy kisbaba alszik. Ezeknek az állapotoknak a felszámo­lása kötelező, de ahhoz, hogy a válto­zások ne okozzanak több bajt, és az előrelépés eredményei meg is marad­janak, több idő szükséges.

– Nem a miniszterelnöki biztost, hanem Miklóst kérdezem: nyilván rengeteg kudarcot él meg, hogyan küzd a kiégés ellen?

– Kiégést elsősorban az okozhat, amikor tehetetlenül állunk a problé­ma előtt, ezért arra törekszünk, hogy a szociális munkásaink megfelelő esz­közöket kapjanak, legyen lehetőségük érdemben reagálni, jó válaszokat talál­ni. Ahhoz, hogy az emberek akarjanak előrelépni, célok kellenek. A nyomor­ban élő embernek többnyire nincsenek céljai. Nem az a probléma, hogy nem akar változtatni, hanem az, hogy nem tud akarni. Ebből számunkra az követ­kezik, hogy távolabbról kell elkezdeni a munkát: először képessé kell tenni őket arra, amire szeretnénk ráven­ni őket. Ebből adódóan a siker mér­tékegysége nálunk teljesen más, időn­ként, kívülről nézve talán mosolyra is késztet, mit tekintünk eredménynek. De a településeinken sportoló gyereke­ink teljesítménye, a zenészeink fellépé­sei, a kitartásuk, az örömük, a ragasz­kodásuk, a nagyon kis jövedelemből sok gyermeket nevelő asszonyok min­dennapos erőfeszítése, hűsége és hite mind-mind erőt ad. És nagyon komoly hátteret jelent a csapat, a segítők, akik csatlakoznak a munkánkhoz, a közre­működő egyházak, civilek – közöttük Arlón a jezsuiták.

– Visszatérve a beszélgetésünk ele­jére: hétköznapi emberként mit tu­dunk tenni?

– Néhány évvel ezelőtt egy szegény­ségről szóló konferenciát Sajgó Sza­bolccsal és néhány barátommal végül lelkigyakorlattá alakítottunk „A gaz­dagok hivatása” címmel, és ebből egy kis, együtt gondolkozó imacsoport is megmaradt. Tulajdonképpen Szent Pál kérdésére – mid van, amit nem kaptál? – keressük az igazi választ. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben és az erre adott válaszban rejlik a válasz az ön kérdésére is. Ahhoz, hogy jól segítsünk, legalábbis ezt a kérdést jól kell megválaszolnunk. És mert rosszul segíteni bűn, e válasz nélkül talán elindulni sem érdemes. Hogy az ajándék életünkkel mit kezd­hetünk? Amikor az ajándék öt vagy tíz talentumunkból szerzett talentumokat jól ajándékozzuk el, hogy II. János Pál pápa szavaival mondva tékozlásunk hatékony legyen, rengeteg ismeretre is szükségünk van. Ezért kell a há­romszáz legszegényebb település bár­melyikén segítőknek a hitükön és a lelkesedésükön kívül rendkívül sok tapasztalattal és ismerettel rendelkez­niük. És talán ezeknek a tudásoknak az összességét neveztük el Jelenlétnek. Ami pedig a hétköznapi emberek lehe­tőségeit illeti, ne álljunk meg ott, hogy felajánljuk a kinőtt ruhát és a felesle­gessé vált holmikat. Odáig kell eljut­ni, hogy az ember felismerje: nem kül­ső szemlélő, hanem dolga van. Amikor idáig eljut, biztosan tudom, hogy meg­találja majd az utat, ami elviszi oda, ahol már jól tud segíteni.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotók: Hegedüs Márton