Ment-e az online közvetítések által a világ elébb? Mit nyerünk és mit vesztünk azzal, hogy jobb híján az internetre költözött minden színházi és komolyzenei előadás? A hazai online kultúrteret szakértők és érintettek segítségével jártuk körül, és arra jutottunk, hogy meglehetősen kétarcú a helyzet. Részlet A Szív magazin márciusi számában megjelent cikkünkből.
[…]
Mi fán terem az előadó-művészeti stream?
Az interneten követhető színházi közvetítések többsége élő vagy csúsztatott élő előadás. Ezeket nem lehet tetszőlegesen megállítani, majd onnan folytatni, vagy visszatekerni, mint a filmek esetében, és egy jeggyel csak egyszer, egy adott napon és ugyanarról a számítógépről lehet végignézni őket. (A meghirdetett kezdésnél később is el lehet indítani a közvetítést.)
A SzínházTV első havi statisztikája szerint a közvetítéseket átlagosan kétezren nézték, több mint húsz országból, az eSzínház vezetője, Légrádi Gergely pedig úgy fogalmaz: „több száztól több ezerig fogynak a jegyek az egyes estékre”, s hozzáteszi, a korábban rögzített, bármikor és korlátlanul visszanézhető archív tartalmak ugyanolyan népszerűek. Mindez tényleg nagy szó, hiszen békeidőben a korlátozott méretű színházakba a legnépszerűbb előadásokra vagy a premierekre jellemzően csak hónapokkal előre megváltott jeggyel, bérletesként, óriási mázlival vagy a feketepiacon megvett belépőkkel lehetett bejutni.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az egységes és a kőszínházi előadásoknál olcsóbb internetes közvetítéseket ugyanakkora eséllyel tudják az ország távoli pontjain lakók, a vékonyabb pénztárcájúak, illetve a mozgásukban korlátozottak követni, mint a jól szituált fővárosi rajongók. Ráadásul a képernyő előtt mindenki egyenlő: nincs leárazott leghátsó sor, kakasülő vagy állóhely, viszont vannak szuperközeli felvételek.
A virtuális akadálymentesítés illúzióját árnyalja, hogy megfelelő minőségű számítógép vagy okostévé és elég széles sávú internetelérés nélkül aligha lehet élvezni az online előadásokat. Ráadásul rendkívül drága műfaj a virtuális színpad. Tucatnyi high-tech kamera, átjátszó- és keverőeszközök, előadásonként ötven technikus, óriási tárhely és hatalmas internetes kapacitás szükséges a produkciók zökkenőmentes közvetítéséhez. Magyar viszonyok között, néhány száz nézővel, piaci alapon biztosan nem térülne meg akár csak egyetlen ilyen ökoszisztéma: az online nézők ugyanis (egyelőre) nem szívesen fizetnek – pláne nem sokat – egy-egy előadásért.
Az eddig elmondottak egyformán igazak színházra és hangversenyre. A komolyzenei és jazzszcéna abban különbözik, hogy a nagy koncerthelyszínek – Müpa, Zeneakadémia – elsősorban archiválási céllal, illetve televíziós közvetítések kedvéért már korábban kiépítették saját közvetítőrendszerüket, ezért nem kellett várniuk független szolgáltató megjelenésére. Az online koncertek többnyire ingyenesen érhetők el, az intézmények honlapja mellett az érdeklődők tömegének elérésével kecsegtető Facebookon vagy a YouTube-on, igaz, jobbára csak az előadás eredetileg meghirdetett időpontjában. (Az Operaház, az Operettszínház és több szimfonikus zenekar, illetve kisebb helyszínek a Jegy.hu rendszerét használva fizetős közvetítéseket is hirdettek, s ezzel az ő csapatuk lépett elő a harmadik nagy független előadó-művészeti streamingszolgáltatóvá.) A zenei terület sajátossága még, hogy mivel a világot járó nemzetközi szólistacsillagok és sztáregyüttesek lemondták turnéikat, a képernyők elől elérhető itthoni műsorkínálat a megszokottnál sokkal szűkebb. De legalább vannak koncertek. Hiába gondolhatnánk ugyanis, hogy elég felmenni egy jó kis zenei élményért a világ legnevesebb hangversenytermei és operaházai egyikének honlapjára, azok többsége mindenestül zárva tart.
Hol marad az élmény?
De ugyanazt az előadást látjuk-e a képernyőkön, mint a művészet templomaiban ülve? „Habár általában – még »a normalitás idején« – alig telt el hét, hogy ne vettem volna részt két-három koncerten, az online közvetítésekre lassabban kaptam rá. Eszemben sincs letagadni, hogy nagy élményt jelentettek. De kritikát írni egyikről sem mertem, noha kértek rá. Egyszerűen máshogy hisz a fülének az ember, ha szatelliten át utazik a hang, és azt sem érzi olyan biztosan, hogy vajon az előadóval mi újság a színpadon. Laza, feszült? Élvezi, amit játszik? Az a mondat is a fülemben csengett, amit egy neves hegedűs-karmester mondott: felvételre máshogy kell játszani, mindent egy kicsit el kell túlozni. Meg azok az élmények jártak a fejemben, amikor a saját szememmel láttam egy-egy legendás zenészt, aki már a színpadra lépve reprodukálhatatlan karizmát sugárzott. Filmre lehet-e venni az atmoszférát? Muszáj lesz…” – mereng el felemás élményein kérdésünket hallva Csabai Máté zenekritikus.
Várhegyi András színházi szakíró, a Fidelio.hu főszerkesztője még határozottabb szavakkal összegez: „Aki online formában hallgat meg egy komolyzenei koncertet, vagy vesz részt egy színházi előadáson, még nem mondhatja, hogy valóban látta az adott produkciót. Az előadás virtuális leképződését ismerte meg, ami sosem pótolhatja teljes mértékben az eredeti, hús-vér tapasztalatot. Miért járunk múzeumba, ha a műalkotásokat ma már milliméterről milliméterre tanulmányozhatjuk az interneten? Kell, hogy legyen valami plusz a személyes találkozásokban, ami arra ösztönöz minket, hogy jelen legyünk, és ami ünneplőbe öltözteti a lelkünket pár órára. Ez alapján biztosra is vehetjük, hogy a járványhelyzet elmúltával ismét megtelnek majd a nézőterek, és megmutatkozik az igény a személyes élményekre.”
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. márciusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia