Mintha kicsit az apám vagy még inkább a nagyapám lenne. Vagy mintha a tanítóm, amilyet az ember elképzel magának. És tegyük hozzá, hogy az apa- és tanítószerep jó esetben persze „fedésben van”.
Két hete temettük el apámat, és ahogy álltam a sírnál anyámmal összekapaszkodva, hallgatva a prédikációt, amelybe napfényt szőtt a kántor éneke, mintha homályos ablaküvegeken-tükrökön át Ignác okos, szelíd és persze egyben-másban nagyon is kérlelhetetlen sziluettjét láttam volna. Úgy tűnt, mintha lassan előrehajolna, felemelné mutatóujját, és a szombathelyi sírok között a legnagyobb természetességgel így szólna: „Csak abban vagyok kérlelhetetlen, amiben amúgy is annak kellene lenni mindannyiunknak. Az életben, a halálban és az egyetemességben. Mert másban lehetünk slamposak és folyton elkésők, de ezekben sohasem.” Ignác vasakat hajlító ragyogással jött a nap felől, aztán egy könnyű szélfuvallattal távozott, közben a ravatalozó lila függönye is megmozdult egy pillanatra, bennem meg az elhanyagolhatóan kevés tudás rögtön összekeveredett az igazán nagy, lélekbolygató kérdésekkel.
Mert például te tudtad, hogy az ő finom keze és éles tekintete végezte azt a műveletet, amelynek folyományaképpen ma egyetemes-katolikusban és színesben látjuk a világot? Igen, ő beszélt legelőször katolikus egyházról. De az egyház szónál is jobban szerette és használta az „agapé” kifejezést. A szeretetet többre tartotta hát a hierarchiánál, legyen az bármilyen fontos és szent. Rendkívül színes képzeletű ember volt, igazi lírikus, sok mosollyal megáldva, aki egyetemesben, hovatovább szélesvásznúban látta a valóságot. Tisztában volt saját szerepével, erejével, gyengeségével, a titokkal és a fájdalommal, tudta, hogy a láncok igazából „lelki gyöngyök”, az imádság meg bója, mentőöv, mennybe lövés és napi praktikum egyszerre. És mindezt az I. században tudta már.
Alázat és irányítókészség: tán azért jellemezte e két attribútum markánsan, mert rabszolga volt, később meg püspök lett?
Erre mondhatná Simone Weil a maga angyali és abszurd iróniájával, hogy ez aztán az egyenes pálya A-ból B-be. Rabszolgából püspök és egyháztanító, abból meg kivégzett bűnöző. Szóval amolyan igazi keresztény „karriertörténet”, mely egy személyben testesíti meg a szürreálisnak tűnő, de nagyon is reális „utolsókból elsők, elsőkből utolsók” evangéliumi paraboláját. És ha már evangélium, akkor Ignác a legenda szerint – s a legenda erősebb, misztikusabb anyagból szőtt igazság, mint maga a valóságnak hívott tünékeny spektákulum – az evangélium hús-vér szereplője, hiszen ő az, akit Jézus a rendszerint elképedt, sokszor csak az eseményektől lemaradva kóválygó tanítványok karéjában magához von, miközben ezt mondja nekik: „Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!”
A kiskölyökből markáns egyházvezetővé váló Ignác életmániás volt – többek között a zenéről és előadó-művészetről szóló értekezése is nagy erejű máig –, de nem jobban, mint „halálszerető”. Direkt nem írtam „halálmegvetőt”, mert szerette, akarta, várta a Nagy Találkozást, és még véletlenül sem vetette meg vagy éppen menekült tőle. Mert az ő szótárában a „halál” szó egyes számú jelentése tényleg a „találkozás” volt.
Igen, első blikkre furának tűnő, jézusi szótára volt.
Már akkor tudta belőle azt, amire mi két évezred után lassacskán jövünk csak rá. Vagyis hogy a szavak elvesztették konkrét jelentésüket, szimbólumokkal, jelbeszéddel ért(h)etjük csak meg magunkat és egymást, és persze csak így írhatjuk le találkozásainkat is.
Találkozás, vagyis Élet. Mert találkozásokkal – ezt Ignác jól tudta beszélgetés és írás közben is – az élet teljesebb, kerekebb, fényesebb. Prekoncepciókba, skatulyákba nehezebben kényszeríthető. Szabadabb. És az igazság mindig szabaddá tesz. „Ne szónokoljatok Jézus Krisztusról, ha közben a világra áhítoztok” – ennyi röviden Ignác tökéletes, mának is szóló, ostorcsapásszerűen tömör igazsága, és ki tudná ezt a rövidke felszólítást tiszta lelkiismerettel csak elolvasni is? Senki.
A lelkiismeret embere volt. Állhatatos, és halálraítélten is friss lelkű. Mert a végén mosolyogva és készségesen hajózott Rómába is, hogy az ítélet szerint vadállatok közé vessék, hogy rárakják a világi pecsétet, illetve ami ennél sokkal fontosabb: hogy megkapja végre a mennyei jóváhagyást, beeresztést és jutalmul az atyai ölt. És addig? Addig folyamatosan csak beszélt, találkozott, írt, magyarán: kommunikált az üdvösségről.
Mert Antiochiai Szent Ignác elsősorban a kommunikáció szentje.
Gyönyörű történet, hogy még az oroszlánokkal is át akarta beszélni akkurátusan, hogy lesznek majd szívesek a cirkuszi vérengzés után nem hagyni belőle semmit. Nem szerette volna ugyanis, ha ereklyéi miatt a sírja valami szentimentális zarándokhellyé válna. Nem akart senkinek gondot okozni, felesleges munkát adni.
Mondom, maga volt a tökéletes sallangmentesség.
„Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!”
Zseniális leveleit, melyeket a lelkesedő és persze folyamatosan elbukó efezusi, magnésziai, trallészi, római, filadelfiai és szmirnai közösségekhez intézett, az irodalmi vibrálás, a megszentelt szigor, a korát jóval megelőző humor, illetve kérlelhetetlen teológiai és tudományos logika szövi át. Úgy olvasom, ahogy Dosztojevszkijt, Beckettet, Weilt, Wittgensteint vagy Pilinszkyt. A mának szól fókuszáltan, személyesen, ahogy a temetőben is, akkor és ott, s ahogy beszél a mának is, az nem poros, naftalinszagú archaizmus a vitrin alól, hanem élő, pulzáló ritmus, határozott szikevágás. „Ne csak kereszténynek hívjanak, hanem annak is bizonyuljak” – írja a rómaiaknak, aztán meg is mutatta nekik fényesen, széjjelszaggatva.
„Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!” – mondta halála előtt pár perccel ez a radikális szent, aki nem véletlenül kapta a Theophorosz, azaz Istenhordozó kitüntető jelzőt. Mert a hit nem lángolhat véletlenül ilyen erővel, mint Ignácban, aki egyszerre volt apa, tanító s – ahogy pontosan fogalmazott egyik levelében – engesztelő áldozat és váltságdíj is. Apostoli atya és hipermodern gondolkodó volt egyszerre. Az egyház oszlopa, hol humorral vigasztaló jóbarát, hol temetőben személyes tanáccsal tudatlant karon ragadó útbaigazító – alakváltásai között nincs ellentmondás. Főleg hogy életében sohasem játszott szerepet: „Nem parancsokat osztogatok nektek, csak most kezdek tanítvány lenni én is” – mondja-írja a vég előtt nem sokkal, a „tanítvány- és útitárs” lefegyverző puritánságával. „Nem mintha lennék valaki…” – vetette gyakran papírra lehetetlen önkritikával.
Lehetetlen? Miket is beszélek: egy Istenhordozónak semmi sem lehetetlen.