Széljegyzetek életünk naplójában – Beszélgetés Egyedi Péter zenésszel

A budai kerthelyiségben, ahová leülünk, megállt az idő. Az Óriás zenekar énekes-dalszerzőjeként, a Rájátszás tagjaként és a Fishing On Orfű fesztivál egyik szervezőjeként tevékenykedő zenésszel helyekre, sikerre, zenészlétre vonatkozó sztereotípiákat bontogattunk.

– Ön választott helyszínt. Miért ide jöttünk?

– Mert itt lakunk a közelben, és gyorsan haza akarok érni a kislányomhoz.

– Erre nem gondoltam. Azt hittem, fontos valamiért önnek ez a presszó.

– Én igazából újpesti gyerek vagyok. Bár jártam erre korábban, mert egy barátom itt lakott a közelben, mégsem szerettem meg igazán ezt a környéket. Aztán ez változott. De van egy szép emlékem konkrétan erről a presszóról: mielőtt először megnéztük a mostani lakásunkat, ide ültünk be kávézni a barátnőmmel.

– Mondjuk a kávé nem pont az erősségük. Hogyhogy éppen itt találtak otthonra?

– Hát nem. De jó itt rácsodálkozni, milyen kontrasztos Buda. Miközben itt a MOM Park a pufimellényes vitorláskapitányokkal és a dekoratív barátnőikkel, ezekben a kis utcákban mintha megállt volna az idő. Nézze meg az itteni árakat például. Vagy a régi üzlethelyiségeket. Ott van Vilmos bácsi háztartásigép-szerelő műhelye. Szóval nagyon is szerethető környék ez, nagyon szeretjük ezeknek a kis utcáknak a hangulatát. De amióta megszületett a kislányunk, a környék legerősebb vonzereje, hogy közel van a család. Bár először vidéki házról álmodtunk, rájöttünk, pici babával nem szabad kihagyni azt a lehetőséget, hogy a szüleink is segítsenek nekünk. Több ismerősömön látom, akiknek babájuk született, milyen könnyen bezárkóznak a családjukba. Elfeledkeznek arról, hogy ők egy pár, mert mindent alárendelnek a gyereknek. Mi ezt nem akartuk, mert a kislányunknak is az a jó, ha mi boldogok vagyunk, jó a hangulat otthon, és egy pár maradunk. Ráadásul a nagyszülők is nagyon agilisek.

– Három hónapja született a lánya. Látja már, miben változott azóta?

– Ez olyan érdekes. Annával sokat beszélgettünk arról, ki hogyan élte át az elmúlt időszakot. Nyilván neki sokkal különlegesebb volt, hiszen nőként komoly hormonális és testi változásokon ment keresztül közben. Számomra nem volt euforikus mennybemenetel-élmény. Nem éreztem a szülés után, hogy a föld felett járok, mint sokan megélik. Inkább egyfajta nyugalmat éreztem. Örömöt, hogy amit vártunk, most bekövetkezett. Talán az a legpontosabb, ha azt mondom: természetesen alakult és alakul az életünk. És számomra az jelenti a boldogságot, hogy minden így, magától értetődően zajlik.

Mintha épp jó időben lennék jó helyen.

Ez a családi életemre és a zenei munkáimra egyaránt igaz. Ez nagyon szerencsés állapot. Persze lehet, hogy megszűnik egyszer, ha jönnek nagyobb kihívások. De Luca születését úgy éltem meg, hogy ennek így kell történnie.

– Maradjunk még a személyes témáknál és élete helyszíneinél. Nemrég jelent meg a szólólemeze Mindenkinek megvan a maga története (MMAMT) címmel. Ezen szerepel egy régebbi dal, az Ez egy ilyen világ, amihez klip is készült: a nagymamájával szerepel benne egy vidéki házban. Ennek mi a története?

– A nagyszüleim békési házában készült a videó. Anyukám ott nőtt fel, és én is ott töltöttem a gyerekkorom nyarait a nővéremmel meg az unokatestvéreimmel. Nagyon szerettünk ott lenni. De az a világ a nagypapám halálával végleg megszűnt. A házat eladtuk. A mamám felköltözött Pestre. De még előtte, 2011 tavaszán ott töltöttem nála egy hetet. Elbúcsúztattuk a házat és azt a világot, ahol minden az ő két kezük munkáját tükrözte. Ekkor született ez a dal.

– Igaz, hogy ez az első olyan dala, ami valós élményből született?

– Inkább úgy mondanám, az egyik első igazán fontos dal. De mindenképp vízválasztó. Korábban szerzőként inkább háttérbe húzódtam, és mások valóságaiba, vagy csak vélt valóságokba burkolóztam. Azt gondoltam, mindenféleképpen képekben, hangulatokban kell mesélnem. Ahhoz képest ez brutálisan őszinte és egyszerű megnyilatkozás. Örülök, hogy rátaláltam arra, hogyan lehet ilyen végletekig lecsupaszított a megszólalásom.

– A MMAMT anyagát végig ez a lecsupaszítottság és megnyílás jellemzi. Hogy jutott el attól az első daltól és a korábbi zenei megnyilatkozásaitól idáig?

– Ahhoz, hogy ma azt érzem, boldog és elégedett vagyok magammal, feltétlen szükséges volt, hogy az elmúlt három évben újraértékeljek néhány dolgot, és átrágjam magamban, ki is vagyok én. Igazából ennek a folyamatnak az eredménye, lenyomata ez a szólólemez. Korábban szerzőként nem mertem ennyire kiadni, mi van bennem. Ennek főleg a zenekari forma volt az oka. Túlságosan azonosultam azzal, hogy én az Óriás zenekar Egyedi Petije vagyok. Sok visszatartás és átformálás működött emiatt, ami eltorzította azt a valóságot, amit megmutathattam volna, és amire igényem volt.

Szerettem volna valami olyat, ami száz százalékig én vagyok,

amit nem kell máshoz igazítanom, nem kell, hogy olyan legyen, mint a korábbi dalaim.

– „Helyre került bennem a saját közlésem, hogy mi is vagyok én, mit és hogyan szeretnék a zenével mondani. Amikor ez megvolt, hirtelen minden egyértelművé vált, és szinte maguktól kezdtek történni a dolgok” – nyilatkozta a lemez kapcsán. Mi váltotta ki ezt?

– A Türelem című dalom megírása. Annak a zeneisége, szerkezete, szövege. Jó volt újra megtapasztalni, milyen a dalírás egyedül. Elvonulni, kísérletezgetni, megvalósítani, ami éppen elkapott. Akkor döbbentem rá, hogy mernem kell intuitív módon szöveget írni. Nem azon gondolkozni, hogyan rakjak szavakat egymás mögé úgy, hogy valamilyen hatást generáljanak. Ne a magas irodalmi színvonal elérése legyen az elvárás, hanem csak hagyjam kijönni, ami bennem van. Amikor erre ráéreztem, olyan állapotba kerültem, amit én agymenésnek nevezek, de hívhatjuk ihletettségnek vagy bárminek. A lényeg, hogy belezuhansz valamibe, amiben azonnal elkezdesz fortyogni, és jönnek az eredmények. Ahol nincs cél, csak a totális szabadság megélése.

– Akkor a zene, az alkotás önmaga keresése?

– És játék.

– És közösség?

– Játék és közösség, igen. Óriási élmény volt például, amikor a Rájátszás részévé vált az életemnek, és megtapasztaltam, milyen, amikor nem én vagyok a kizárólagos szerzője egy klasszikus értelemben vett dalnak. Itt én egy olvasója vagyok a versnek, amit a saját értelmezésem szerint öltöztetek fel, alakítok dallá. És ragyogó érzés belebújni más bőrébe. Izgalmas kaland más szövegét zeneileg felöltöztetni. Magamtól sosem írtam volna egy olyan dalt, mint a Legjobban nélküled. De az a szöveg Grecsó személyiségével, és ahogy a kettőnk énje összemosódott, olyan lehetőséget adott a kezembe, ami magamtól nem lett volna. Alkotóként egészen új löketet adott, és megmutatta, milyen fontos az alázat és a tisztelet a szerzői létben.

– Aznap, amikor a kislánya született, június 12-én több százan ünnepeltek önnel, hiszen este a Margó fesztivál keretében épp Rájátszás-koncert is volt. Milyen érzés volt akkor a színpadon lenni? Lentről úgy tűnt, meghatódott.

– Igen, bár én nem terveztem ezt a közönség elé tárni. Aznap reggel tíz óra négy perckor született Luca, és persze ez okozott egyfajta emelkedettséget a közösségben. Aztán Grecsó (Grecsó Krisztiánnal készült interjúnkat – Szépítés helyett a megbocsátást javaslom – lapunk márciusi számában olvashatja) nem tudta ezt magában tartani, és bemondta. És akkor sorra jöttek a dalokban az erre való utalások. Az egyik ilyenen tényleg nagyon meghatódtam.

– Ettől különlegessé, személyessé vált az a koncert.

– Tényleg? Én nem feltétlen tudom, milyen lehet kívülről a műsor. A harmadik utalás után mondjuk én már elengedtem volna a témát (nevet).

– A színpadon állva, vagy amikor alkot, szokott arra gondolni, milyen hatással vannak a dalai a közönségre, hogy ad valamit az embereknek?

– Inkább utólag. Amikor elkezdenek visszajelzések jönni. Ezt torzítja el egyébként a közösségi média. Vannak, akik lájkokért meg lejátszási számokért hajt. De az igazán fontos visszajelzések nem ezek, hanem azok a személyes kapcsolódások, amelyek rádöbbentenek, hogy a dalomnak másokra is van hatása. Például kaptam egy levelet, amiben egy pár megírta, hogy az esküvőjükön az egyik dalomra vonultak be. Vagy pont az említett Ez egy ilyen világ dalommal kapcsolatban mondta valaki, milyen fontos volt számára, amikor megpróbálta feldolgozni az egyik nagyszülője elvesztését. Ha dalokat írsz, azok bekerülhetnek mások történetébe. És persze nekem is vannak fontos dalok az életemben, amik egy-egy élményhez, emberhez kötnek. A zene erre képes.

A dalok széljegyzetek életünk naplójában, és olyanok is lehetnek, mint a polaroid képek, amelyek konkrét élményeket örökítenek meg.

És az a fantasztikus, hogy habár nem ezért íródtak eredetileg, mégis lehet ilyen szerepük.

– Igen, de zenészként a munkáját mégiscsak az igazolja vissza, ha kíváncsiak önre. Nem az a lényege az alkotásnak, hogy van befogadója?

– Nem. A legalapabb alap az, hogy van benned egy önkifejezési vágy. Ha ennek van közönsége is, akkor az szerencsés egybeesés. De alapvetően nem azért csinálja az ember. Csinált már zenekart?

– Persze. Gimiben.

– Nem tudom, milyen élményei vannak, de szerintem zenélni, zenekart csinálni a világ egyik legjobb dolga. Egyrészt művészi értelemben létrehozol valamit, ami addig soha nem volt. Csak ti tudjátok megcsinálni. Másrészt baromi izgalmas folyamat: Hogy alakultok? Merre mentek? Milyen döntéseket hoztok? Közben miken mentek keresztül? Hasonló, mint az élsport. Gyerekkoromban versenyszerűen sportoltam is. A zene és a sport borzalmasan fontos jellemfejlődési részei voltak az életemnek. Ezek nélkül nem lennék az az ember, aki vagyok.

– És ez a hozzáállás nem változik, amikor a zene profivá, megélhetéssé válik, és fontos, hogy eladható legyen?

– Dehogynem. Olyankor jönnek is mindenféle csábítások, hogy mesterségesen átalakítsd az eredeti outputodat, és olyanabbá tedd, ami „jobban” megy. Az a kérdés, befolyásol-e az egód annyira, hogy így akard elérni még több ember legyen a koncertjeiden. Ezek szerintem normális emberi dolgok, amiken az előadóművészek nagy része keresztülmegy.

– Mi jelenti a sikert, ha nem a számok?

– Ez változik szerintem. Érettségi szinttől is függ. Kollár[-Klemencz László] azt mondta egy interjúban (Együtt mozdulni a változásokkal), a siker az, hogy szabadon tud dolgozni új dolgokon. Ez nekem nagyon tetszett.

– Nekünk mondta.

– Tényleg? Ez szerintem tök jó meghatározás. A siker az, ha nem kell kompromisszumokat kötni, mert azt csinálod, amit szeretsz. Persze siker az is, ha sokan elmennek a koncertjeidre, és elég pénzed van a gondtalan élethez. De ez azért csalóka. A siker nem a pénz. Sokkal kevesebből is boldogulhatsz, és sokkal jobban, mint gondolod.

– Ha már az a neve a produkciójának, hogy Mindenkinek megvan a maga története, muszáj rákérdeznem a sajátjára. Mert ha jól tudom, a zenészlét előtt azért nagyon más volt: sikeres menedzser egy multinál. Soha nem bánta meg a váltást?

– Ez azért jóval egyszerűbb sztori. A zene mindig végigkísérte az életemet, egészen gyerekkoromtól. Aztán voltak zenekaraim. Csak épp nem ez volt a megélhetésem, egészen 2010-ig. Akkor adtam fel a polgári állásomat. És tény, hogy addigra projektmenedzser voltam egy multicégnél. De ez inkább csak azért alakult így, mert megvolt a magamhoz való eszem, beszéltem angolul, jól kommunikáltam, és talán mert jellemző volt rám egy – a multinacionális vállalatnál nem szokványos – felfogás, amit nagyon üdvözöltek. Őszinte voltam, közvetlen tudtam lenni az emberekkel, nem mismásoltam, stb. Ennek lett az eredménye, hogy igen, jól kerestem, volt céges autóm, de ez soha nem érdekelt annyira, hogy ebből akarjak nyugdíjba menni. Sőt! Akkor voltam épp harmincéves. Úgy gondoltam, most kell a saját lábamra állnom, és ezt úgy tudom megtenni, ha megpróbálom megtalálni a helyemet zenészként, vagy valami olyan dologban, ami ezzel kapcsolatos, hiszen ehhez lenne igazán kedvem.

Időpazarlásnak tűnt napi kilenc-tíz órát olyan dologgal foglalkoznom, ami egyáltalán nem érdekel.

Inkább azt akartam megtalálni, ki vagyok én, hova tartok, és mi lesz velem.

– Nem volt meredek döntés? Más ennyi idősen hagy fel a kamaszkori hobbijaival, és illeszkedik be a társadalomba.

– De, biztosan. Mások szerint. Akik azt gondolják, hogy biztos állással és biztos fizetéssel lehet megalapozni az életet, a családot. De én nem így akartam megalapozni az életemet. És most, közel tíz évvel később, azt tudom mondani, nem is lehetne jobb dolog annál, mint hogy van egy három hónapos kislányom, akivel születése óta pár nap kivételével folyamatosan együtt tudtam lenni. És az életünk nem abból áll, hogy elmegyek reggel nyolckor, hazaérek este hatkor, fáradtan kipattintok egy sört, és sóhajtozom, miért bőg már megint a gyerek. Sokkal harmonikusabb, valósabb lábon áll így a világunk, még ha nincsenek is átlagon felüli körülményeink. Pont annyi van, amennyi kell, és igazából ez az, ami – most, hogy rákérdezett – tökéletesen visszaigazolja a 2010-es döntésemet.

– Érdekes, mert amit mond, pont az ellentéte a zenészekről alkotott sztereotípiának.

– Ha tényleg nagyon menő rockzenész lennék, biztos máshogy lenne (nevet). De nekem a család azt jelenti, hogy mindenben részt veszek, amiben tudok. És óriási élmény, hogy napról napra figyelem a gyermekem apró változásait. Hogyan lesz egyre reszponzívabb, elevenebb. Hogy új hangjai, új gesztusai lesznek.

– Szokott neki énekelni?

– Persze. Az szuperül működik. Ahogy a kezembe veszem, látom a tekintetében, hogy minden a helyére kerül, amikor egyszerű dallamokat, egyszerű szövegeket repetitív módon dünnyögök neki. Ő meg figyel. És az, hogy neki énekelhetek, teljesen új élmény számomra.

– Merre tovább?

– Fogalmam sincs, de most nem is kifejezetten érdekel. A jelenlegi helyzetemben nem ekörül forog a világ. Nincs olyan zenei álmom, ami most mindennél jobban hajt. Szeretnék jó koncerteket adni. De majd meglátjuk, hogyan alakul az élet. Most nem én irányítok.

– Nem egy tervezős típus?

– Nem szoktam túltervezni semmit. De nem vagyok az a habókos, elvarázsolt művésztípus sem. A zenekarban utáltam is sokszor, hogy folyton nekem kell irányítani. Van egy nagyon racionális, szervezői énem, aminek örülök, bár sokat dolgoztam azon, hogy ebből el tudjak engedni, és kifejezetten jobban érzem magam, ha ez sikerül. De azért többnyire jól jön az átgondoltság. Az idei nyáron például eléggé intenzív időszakot éltünk. El kellett adni a régi lakást, a mostanit megvenni, aztán felújítani. Közben meg dolgoztam a Fishing On Orfű fesztiválon, és még koncerteztem is.

– A Lucának énekelt dalokból lesz valami?

– Jó, hogy mondja! El is felejtettem. Gyereklemez lehet, hogy lesz. Már van is nyolc dalötlet.

– Apa, dalszerző, előadó, fesztiválszervező, a Rájátszás zenei rendezője és zenésze. Érdekelne, hogyan definiálná magát: kicsoda, micsoda?

– Rendben vagyok. Ez a legfontosabb.

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját

Fotó: Mándi Emese

Az interjú A Szív Jezsuita Magazin októberi számában olvasható