„Szépítés helyett a megbocsátást javaslom” – Interjú Grecsó Krisztiánnal

A napokban megjelent Vera című regényét mindenhol teltház előtt mutatja be. A legolvasottabb kortárs magyar szerzőink egyike. De nem csak regényei miatt ismerjük. Volt a Nők Lapja vezető szerkesztője, jelenleg az Élet és Irodalom munkatársa, láthatjuk, hallhatjuk gitárral a kezében, ahogy saját dalait énekli, és ő alkalmazta színpadra az utóbbi évek legnagyobb (víg)színházi sikerét, A Pál utcai fiúkat.

(…)

Mellettem elférsz című regényedben ezt írod: „szerencsétlenek az emberek arrafelé”. A vidék gyakran inkább negatív tónusú képként jelenik meg nálad. Mindig ott van benne az elköltözött ember magánya, akit nem fogadnak vissza a falujába. Igazából mit jelent számodra az Alföld?

– Ezzel nem értek egyet, de értem, miért mondod. Egyfelől az alföldi falvak mindegyike egy-egy külön univerzum a maga teljességével, védelmével. A teljességet úgy értem, hogy ha abban tényleg önazonos vagy, és be tudod lakni, akkor kitölti az életedet, teljesen a tiéd lehet. De ha kilógsz onnan, az problémás ügy. Másfelől pedig sokszor kemény és kegyetlen világ a falu. Ahol én felnőttem, sosem volt gazdag vidék. Mindig keményen kellett dolgozniuk az ottaniaknak. Persze lehetnek a szegénységnek irodalmi idealizálásai, amikor az valamiféle tisztasággal jár, és a létküzdelemnek lehetnek olyan pillanatai, amelyek megszépülnek, de összességében mégis egy rideg világ. A szegénység könnyen megkérgesíti a lelket. Én igyekszem ezt reálisan ábrázolni. Talán emiatt a realizmus miatt érezhetted úgy, mintha lenne valamiféle távolságtartásom. De épp ellenkezőleg.

Annyira odatartozónak gondolom magam, hogy megengedhetem, hogy igazul és őszintén mutassam meg, milyen ez a világ,

ne pedig az elszármazottak és ezzel távolra kerültek nosztalgikus mázával leöntve. Ettől még a falu mégiscsak a világ közepét jelenti nekem. Ez a létezésem alfája és ómegája. A családom jó része ma is ott él. Gyakran járok haza.

Ezt a távolságtartást még egy területen látom nálad. Feltűnő a kritikus hangvételed az egyházzal szemben, holott úgy tűnik, a család, az Alföld mellett ez is nagyon fontos neked.

– Az, hogy katolikus vagyok, nekem nemcsak a vallásom, a hitem, hanem a származásom is. Nem tudok más lenni, mint amilyen ember a falumban lettem, és nem tudom másként látni a világot, mint ahogy egy magyar katolikus nézi. Egy háromgenerációs családban nőttem fel. Ma is felnézek a nagyszüleim, különösen Juszti mamám hitére. Redőzött, komoly, iskolázatlanul is különösen összetett hite volt. Ugyanakkor nem gondolom, hogy amikor azt látom, ez a világ, ami nekem fontos, súlyos hibákat vét, akkor azokat valamiféle félreértelmezett lojalitás vagy jobbító szándék mentén el kellene titkolnunk. A külvilág felé sem akkor felelünk meg jobban, ha azokat szőnyeg alá söpörjük. Magamtól is elvárom, hogy tiszta legyen a hitem. Ugyanúgy, ahogy a saját hitemmel kapcsolatban sincs értelme nem beismernem magamnak, ha kétségeim vannak, azt gondolom,

akkor tudok megfelelő nyitottsággal fordulni az egyházam felé, ha ott tisztaságot látok,

és azokat az értékeket, amelyek mentén elvileg felépül. De hogy lenne másként? Ha őszinte vagy, akkor ebben is őszinte vagy. Sok jó folyamat van. Sok különleges sziget, ahol ezt meg lehet találni. Például a bakonybéli bencés közösség, ahol magamra találtam.

(…)

A teljes interjú A Szív Jezsuita Magazin márciusi számában olvasható