Msgr. Alojzije Slavko Večerin (1957–2022) alig kétévnyi főpásztori szolgálat után a Szabadkai Egyházmegye élén – gyors lefolyású, súlyos betegség következtében – váratlanul elhunyt. Ezzel a személyes hangvételű visszatekintéssel emlékezünk Szabadka harmadik megyés püspökére.
Slavko Večerin atyát a szabadkai egyházi gimnáziumban ismertem meg, ahol három évig volt lelkész, én pedig éppen e három év alatt voltam az intézmény diákja. Ez a bentlakásos egyházi fiúgimnázium, amelyet Szent Pál apostolról, a Szabadkai Egyházmegye védőszentjéről Paulinumnak neveznek, tulajdonképpen kisszemináriumként működik mind a mai napig. Spirituálisként Slavko atya is e papnevelő intézet falai között lakott egy piciny szobában. Szerény emberként ismerhettük meg, szobájának berendezése, öltözködése, egész megjelenése egyféle sajátos, csak rá jellemző visszafogottságot árasztott.
Egyik legmeghatározóbb emlékem diákéveim lelkészéről, hogy szinte mindig otthon volt velünk a kisszemináriumban, sohasem kellett sietnie, és nem is emlékszem, hogy akár csak egyszer is előfordult volna, hogy az esti imádságunk után ne találhattuk volna meg a gyóntatószékben. Kamaszok voltunk, alig bírtunk magunkkal, a kompletórium elvégzése után pedig – amit mindig mindannyian együtt imádkoztunk a kápolnában – a lelkészünk ott várt ránk, hogy felkereshessük, a gyónás szentségében megosztva vele terheinket.
Elsősorban horvátul beszélt velünk, de magyarul is szinte mindent megértett, sőt beszélte is a nyelvünket, bár ilyenkor azért érződött, hogy nem anyanyelve a magyar. Ez egyébként nem is teljesen helytálló, mert úgy emlékszem, egyszer említette nekünk, hogy édesanyja igazából magyar, ám otthon nem beszéltek magyarul. Hogy ennek mi volt az oka, arról már nem esett szó közöttünk, nem is firtattuk. Mindenesetre örültünk, hogy elvan velünk az anyanyelvünkön, roppant szerette a vicceinket, állandóan heccelt minket magyarul, horvátul, szerbül, ahogy jött. Édesanyja néha benézett a fiához a kisszemináriumba. Ha nem tévedek, Irene, azaz Irénke néni volt a neve. Töpörödött asszonyka volt akkoriban. Slavko atya édesapja valószínűleg már nem élt ezekben az években, legalábbis én nem emlékszem arra, hogy a kispapéveink során a lelkészünk beszélt volna nekünk róla.
Hetente kétszer volt a kisszemináriumban magyar nyelvű szentmise, és ezeket is gyakran Slavko atya tartotta. Egyáltalán nem volt gond számára magyarul misézni. Az énekeket persze mi választottuk ki, teljesen ránk bízta. Vacsora után pedig, de még az esti imádság előtt, gyakran gyülekeztünk a Paulinum teraszán. Ezt később beépítették, de a mi időnkben még nyitott tér volt ez a tágas balkon a második emeleten. Gyönyörű kilátás nyílt innen a szomszédos házak felett a szabadkai városházára, amely a legnagyobb szecessziós épület az egész városban, és a tornya talán a legmagasabb az egész Alföldön. A székesegyház két impozáns tornya is látszott innen oldalt, előttünk pedig a püspökség épülete, a kert, a lugas, a filagória, ahová nekünk, kispapoknak nem illett beülni, az ugyanis a püspök úrnak volt fenntartva. De a rózsafüzér imádkozásakor, amire húsz perc volt biztosítva a napirendünkben, itt körözhettünk a fenyők és galagonyafák árnyékában, csendesen sétálgatva. Ezen a balkonon, a püspökség kertje felett beszéltük meg tizenévesen a világ és az egyház nagy dolgait. És persze Slavko atya is közöttünk volt, szinte minden este.
Gimnazista éveim egybeestek Jugoszlávia szétesésének időszakával a kilencvenes évek elején. A legnagyobb kérdés számunkra ekkoriban az volt, hogy az érettségi után elmenjünk-e katonának. Háború volt, ezért amint befejeztük a gimnáziumot, azonnal be kellett volna vonulnunk a szerb hadseregbe. A sorozásunk már meg is történt, jóval az érettségi előtt. Nekem például azt is meghatározták, hogy az általános katonai kiképzés után a híradástechnikusokhoz kerülök. Életbevágó kérdés volt tehát számunkra, hogy az érettségi után szökjünk-e meg, vagy maradjunk a szülőföldünkön. Emlékszem, hogy e viták során Slavko atya kitartóan hallgatott. Egyébként sem volt szokása, hogy nagyon határozottan állást foglaljon a vitáinkban. A prédikációi mondanivalójára is csak annyiban emlékszem, hogy azok sem annyira állítások, azaz explicit tanítások voltak, mint inkább kérdések, amelyekre a válaszokat a szívünkben lehetett megtalálni. A szökésünknek az érettségi után az volt a tétje, hogy talán soha többé nem térhetünk vissza Szabadkára, a szülőföldünkre, tehát az egyházmegyénkbe sem, hiszen a szerb hadsereg szempontjából katonaszökevényeknek minősültünk volna, a Szabadkai Egyházmegye pedig Szerbiában van. Akkor még természetesen nem tudtunk a háború utáni általános amnesztia lehetőségéről. A legtöbben a hozzátartozóink és ismerőseink közül, beleértve a szüleinket és nemritkán a plébánosainkat is, szinte magától értetődőnek tartották, hogy elmenekülünk a háború elől. Több ismerősünk, egész családok már elhagyták Szabadkát, az otthonukat, és ebben a nagy útra kelő lendületben emlékeim szerint egyedül Slavko atya hallgatása jelentett egyféle alternatívát. Magunk között természetesen beszéltünk is erről: ha mindenki elmegy, mi lesz a szülőföldünkkel, a Szabadkai Egyházmegyével, az otthoni küldetésünkkel, az örökségünkkel?
Amikor később jezsuita szerzetes lettem, a legtöbben megértéssel fogadták, és talán így volt ezzel Slavko atya is, ám azért egyféle sajátos neheztelésének amiatt, hogy elhagytam az egyházmegyét, tulajdonképpen minden találkozásunkkor hangot adott: „Utálom a jezsuitákat!” Így köszöntött. Hogy mások is hallják, általában jó hangosan, ami egyébként nem volt annyira jellemző rá. Aztán kezet fogtunk, és ebből a kézfogásból már kiéreztem, hogy akárhogy legyen, mi azért továbbra is egy csónakban evezünk. Slavko atya különös viszonyulása a jezsuitákhoz már teológiai tanulmányai idején kialakult. A Szabadkai Egyházmegye püspöke ugyanis korábban főleg Zágrábba küldte a papnövendékeit, még a magyarokat is, a rendszerváltás előtt ugyanis szó sem lehetett arról, hogy a bácskai és bánsági magyar szeminaristák az anyaországban készülhessenek a papságra. A horvát fővárosban viszont két teológiai fakultás is működött. Az egyik a Zágrábi Főegyházmegye fenntartásában, a másikon pedig főleg jezsuiták tanítottak. A szabadkai kispapok mind a két fakultáson tanulhattak, attól függően, hová destinálta őket a főpásztoruk. Slavko atyát az érseki teológiai fakultásra küldte Zvekanović Mátyás püspök. Ezért aztán Slavko atyának mintegy alapállásból „utálnia illett” a jezsuitákat, a két fakultás között ugyanis volt egyféle – valószínűleg teljesen természetesnek mondható – rivalizálás. Később, amikor Slavko atya püspök lett, nem álltam meg, hogy ne írjam meg neki: megválasztják a világtörténelem első és talán egyetlen jezsuita pápáját, és mi történik? Slavko atyát kinevezik Szabadka megyés püspökévé! Válaszából e rövid üzenetemre és a jókívánságaimra a főpásztori szolgálatához kivételesen elmaradt az „Utálom a jezsuitákat!”.
Püspökké szentelésére nem tudtam elmenni, Covid-járvány volt, visszatérésem után karanténba kellett volna vonulnom. Viszont találkoztam Slavko püspökkel, amikor már ő vezette a Szabadkai Egyházmegyét. Nyaranként ugyanis, amikor csak tehetem, hazamegyek néhány napra, általában a pappá szentelésem és újmisém évfordulójakor, július 22-e táján, mely a nándorfehérvári diadalnak is a napja. Ilyenkor rendszerint a püspökségen szállok meg, reggel misézek a székesegyházban, ahol egykor felszenteltek, kimegyek a szüleim sírjához, találkozom a családtagjaimmal, és persze a barátaimmal is a püspökségen. Slavko atya otthon volt, és nagyon örült nekem.
A szabadkai püspökségen eléggé közvetlenek az emberek, mindjárt érzem közöttük, hogy tulajdonképpen otthon vagyok. Új volt számomra, hogy Slavko atya bevezette: a napot papok és munkatársak közösen kezdik egy rövid szentmisével. Aztán levonultunk az étkezőbe, ahol egy jó kupica pálinka várt mindenkire. Ez régen is szokás volt az Alföldön, korábban valószínűleg a fogmosást helyettesítette. Aztán következett a kiadós reggeli bácskai módra: sonka, szalonna, kolbász, burek, folyékony joghurt, sült paprika, ajvár… Majd mindenki ment a maga tennivalói után. Harangszókor viszont ismét találkoztunk a kápolnában az Úrangyala elimádkozására és a déli imaórára. Ezután, mint reggel, ismét egy stampedli pálinka várt ránk az ebédlőben, majd illatos húsleves, egyéb jó falatok, végül zaccos kávé ismét a munkatársakkal. Aztán jöhetett a délutáni munkaidő. Mondtam is Slavko atyának: az a benyomásom, hogy a püspökségből elég rövid idő alatt tulajdonképpen egy ideális jezsuita rendházat szervezett. Mire ő csak a szokásos módon: „Utálom a jezsuitákat!”
Úgy hallottam, Slavko püspök rövid főpásztori szolgálata alatt is nagyon sok jó dolgot vitt végbe a Szabadkai Egyházmegyében. Először is, alig egy évvel azután, hogy Ferenc pápa kinevezte főpásztornak, eléggé megbolygatta a rábízott papságot. Rengeteg áthelyezés volt, de ezekkel a plébánoscserékkel a legtöbben egyet is értettek. Aztán az egyik első dolga volt, hogy megregulázza a különböző klerikális címek és öltözetek viselését. Liturgikus kérdésekben is eléggé visszafogott volt. Azt hiszem, az a típusú pap volt, aki rendületlenül és őszintén hitt az egyházunk legutóbbi általános zsinatának reformjaiban. A liturgikus reformokban is. Ahogy élete személyes síkján, úgy az oltár körül sem szerette az extravaganciát. Slavko atyát sosem láttam ápolatlannak vagy igénytelennek, viszont egyszerű volt szinte mindenben. Ezt képviselte az oltárnál is.
Püspöki jelmondata: „Per Christum et cum Christo et in Christo”, azaz „Őáltala, Ővele és Őbenne”, mármint „Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban”. Ez a szentmise felkiáltó dicsőítése mindjárt a Miatyánk elimádkozása előtt. Minden pap elmondja még a legegyszerűbb szentmisében is. Egyébként amikor először találkoztam a püspök jelmondatával, mindjárt a jezsuiták mottója jutott eszembe: „Mindenben Istent keresni”, illetve „Mindent Isten nagyobb dicsőségére”. Erre a párhuzamra azonban már nem volt alkalmam felhívni Slavko atya figyelmét. Talán ez lehetett volna a második alkalom, amióta jezsuita lettem, hogy elmaradt volna részéről a szokásos vallomás a jezsuitákról.
Az utolsó képek, amelyeket a világhálón láttam Slavko püspökről, nagyon szépek. Magyar fiatalokkal volt valahol kinn a nagy Alföld rónaságain, a Jézus Barát Gyalogtúra résztvevőit látogatta meg. Látszik ezeken a fotókon, hogy a főpásztor boldog, mert látja, hogy van élet, vannak még hívő fiatalok a Bácskában, és kiváló papok, akik összefognak, és együtt szerveznek a fiatalság számára ilyen programokat. Aztán azt is láttam, hogy ellátogatott Doroszlóra, amely a Szabadkai Egyházmegye egyik legjelentősebb búcsújáró helye, ahová főleg magyarok járnak. Itt a plébániát magyar állami támogatással újították fel. Ez a plébánia Szent Imre, a magyar ifjúság védőszentjének nevét viseli. A képeken Slavko atya a plébánossal a templomtorony ember nagyságú, frissen aranyozott keresztje mellett áll, mielőtt azt a magasba emelték volna. És láttam azt is, hogy kiment a ferencesek által üzemeltetett Domus Pacisba, azaz a Béke Házába, amely tulajdonképpen egy tanya kis kápolnával, amolyan bácskai lelkigyakorlatos ház a végtelennek tűnő pusztaságban. E képek azt bizonyítják számomra, hogy különös módon visszahúzódó, csendes alaptermészete nem gátolta Slavko atyát, hogy sokat legyen emberek között. És ha már ott volt, köreinkben csendesség és jókedv tudott lenni egyszerre, ahogy talán már a kispapéveink alatt is megéltük őt. Feltűnt nekem, hogy amikor meghalt, a világhálót azonnal bejárta a gyászhír, legtöbbször ezzel a felvezetővel: „Árván maradtunk!” A bácskai magyar papság, a hívek és a helyi magyar politikum képviselői ezzel a ragaszkodó felkiáltással adták hírül Alojzije Slavko Večerin szabadkai megyés püspök döbbentes halálhírét. „Az Örök Világosság fényeskedjék neki!” És tartsa rajtunk az Örökkévalóságból is huncutul jóságos mosolyát!
