Egy kétkedő lélek a Biblia szerzőinek sorában. Egy bölcs, aki számot vetve ősei hitével, birkózva a mulandóság fájdalmával és hiábavalóságával, ott talál rá Istenre, ahol nem is számított volna rá.
A Prédikátor könyve az Ószövetség egyik különösen izgalmas irata. Egyesek azt mondják, a bibliai gondolkodás egyfajta válságából született: Izraelnek ez a bölcse, aki prédikátornak nevezte magát, nem tudott hinni ősei egyik-másik tételében, és friss tapasztalatait foglalta össze abban a könyvben, amelyet a bölcsességi iratok között találunk meg. Kétkedő elmének is mondhatnánk, vagy legalábbis olyannak, aki bátran felmérte a körülötte élő görög meg pogány világ kihívásait, s ezekre is reflektált, amikor Izrael hagyományát értelmezte. Úgy tűnik, nagyon bántotta a mulandóság. Végül mégis megtalálta Istent, éppen a mulandó pillanatban. Úgy gondolom, az egyik ösvény, amelyen elindulva valamit megérthetünk a Prédikátor valódi szándékából és bölcsességéből, éppen az idővel kapcsolatos kijelentéseinek sorozata.
„Hevel havelim, hakkól hevel.” Általában nem ez az első héber mondat, amelyet a tankönyvek megtanítanak. Pedig a jelentése valószínűleg sokak számára nagyon is ismerős: „Hiúságok hiúsága, minden csak hiúság!” A hevel valójában szélfuvallatot jelent, amely gyorsan eloszlik, amelyet meg sem lehet fogni, volt-nincs. Ábel neve ugyanezt a szót rejti magában, és nem véletlenül. Hiszen az ő élete is csak egy szélfuvallat volt, testvére kezétől kellett korán elvesznie.
Ezt a héber mondatot a Prédikátor tette könyvének refrénjévé. Ez a visszatérő igazsága vagy inkább tapasztalata, amely mindent átjár és mindent megkérdőjelez.
Minden hiúság, de nem a szó erkölcsi értelmében, nem tükörbe bámuló pökhendiséggel, hanem hiábavalóságként, metafizikai hiányként, lényegi ürességként. Ha minden elmúlik, minden kipereg a kezünkből, ugyan mire jó egyáltalán hozzáérni is? A Prédikátor látja a munkások verítékét, a bölcsek tanulását, a királyok uralkodását, mindenféle emberi gyötrelmet és bajt, és csömöre van. Minden elmúlik, nincs semmi értelme… Ha a dolgok elvesznek, megsemmisülnek, ha nem állandó sem a megbízatás, sem a birtok, sem a siker, minek fáradozzon az ember, miért bízta meg Isten ezzel az értelmetlen, sziszifuszi munkálkodással?
Minden hiábavalóság? Tanulságos, hogy e kijelentés vagy kérdés mellett másik két szállóigénk is származik a Prédikátor mondásai közül. Az első: „Nincs új a nap alatt” (1,10). A második: „Mindennek megvan a maga ideje” (3,1). Ezeket nem önmagukban találjuk meg a könyvben, hanem egy-egy költemény részeként. Az első a teremtett világ körforgásáról beszél (1,4–11), a felkelő és lenyugvó napról, a mindenfelé forgó-fújó szélről, a tengerbe ömlő vizekről, amelyek mégsem árasztják meg a tengert, s mindjárt ezekkel együtt az emberről, aki hasonló állandósággal teszi a dolgát ebben a világban minden maradandó és látható eredmény nélkül. „Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz” (1,9). „A szem nem tud jóllakni látással, s a fül nem tud betelni hallással” (1,8). Mintha a teremtett világ még egy jóllakásnyi nyugtot sem kínálna az embernek.
A második költemény, amelyre céloztam, a 3. fejezet kezdetén található. Az előbbi még tagadó formát használt: „Nincs új a nap alatt.” Itt viszont állítással van dolgunk, s ez talán már a remény jele. Ez a költemény minden bizonnyal a könyv legismertebb része:
„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden
dolog elmúlik a maga idejében.
Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak,
ideje az ültetésnek, és ideje a kiszakításnak.
Ideje van az ölésnek, és ideje a gyógyításnak,
ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.
Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének,
ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak.
Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek,
ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.
Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak,
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek,
ideje a háborúnak, és ideje a békének” (3,1–8).
Mindennek megvan a maga órája, a maga ideje, mondja a Prédikátor. Emberi tettekről és cselekedetekről beszél. A nap, a szél, a folyó meg a tengerek útjával van rokonságban az emberi élet is.
mondjuk farsang idején táncolni, nagyböjtben meg gyászolni, bár ez is nyilván igaz. Inkább felfedezi azt a nagyobb rendet, amelybe titokzatosan belesimul az ember élete, mindaz, ami igazán fontos benne. A szerző nagyon megválogatta és elrendezte szavait. Úgy beszél, mint aki olyan sokat figyelt egy folyamatot, hogy már a szavaival sem akarja megváltoztatni, csak minél pontosabban utánozni.
Ez a költemény szabályt teremt. Ahol pedig szabály van, ott valamilyen értelemnek is kell lennie. Ebben a furcsa, kétkedő iratban mintha éppen a dolgok örök, körkörös váltakozása volna az első jele annak, hogy mindennek értelme is van. A dolgok „ideje” ugyan nem előre ismert, nem látható előre a nagy rend, a Prédikátor valahogy mégis ráérez arra, hogy az időben olyasmi történik, mégpedig rendezetten, ha másként nem, hát a változás és elmúlás törvénye szerint, ami jelentős, aminek értelme van.
A Prédikátor mindeddig nem mondott ki egy fontos igazságot: hogy ezt a bizonyos időt Isten szabta meg. Hogy ő áll a természet rendje és végső soron az embert érő események mögött is. De vajon miért nem beszélt erről? Azt hiszem, erre is megadja a választ a következő szakasz, ahol azt olvassuk:
Az örökkévalóságot is szívükbe helyezte. Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten művét, amelyet létrehoz kezdettől fogva mindvégig (vö. 3,11).
Csak itt derül ki, hogy Isten az, aki a világ eseményeinek rendjét meghatározza. A Prédikátor ugyanakkor azt is mondja, hogy az ember képtelen „kifürkészni Isten művét”, vagyis megérteni terveit. A Prédikátor, úgy tűnik, azért beszél olyan óvatosan Istenről, minden dolgok szerzőjéről, azért hallgat róla sokáig, mert nem látja tisztán, mert meg akarja őrizni teljes istenségét, teljes transzcendenciáját. Ebben a mondatban már nemcsak körforgás van, nem állandó visszatérés, hanem kezdet és vég, a világ megalkotása és beteljesedése.
És van itt még egy különös, nehezen érthető, gyönyörű mondat. Isten, mondja a Prédikátor az emberekről, „az örökkévalóságot is a szívükbe adta”. Ahogy elnézem, ezt a mondatot szinte minden elérhető magyar bibliafordítás másként értelmezi, de a lényeg mellett érdemes kitartani. Hogy
Hogy ez a tágasabb összefüggés, legyen a jövő, a tapasztalás, az elgondolható, esetleges vagy tényleges események és folyamatok összessége, valahogy éppen ez van az ember „szívében”, és nem az egyes tények. Hogy ezt a tudást, ezt a lényeget Isten adta és adja.
Számomra nagyon vigasztaló, hogy minderről éppen a Prédikátor tanúskodik. Valaki, akit nyomaszt az élet terhe és látszólagos toporgása. Éppen ő mondja és írja, hogy
Lehet, hogy vágy, lehet, hogy belátás vagy sejtés formájában. Nem tudja kifürkészni Isten terveinek kezdetét és végét, de nyitott az „egészre”, amelyet a saját szívében sejt meg.
Alaposabban is elemeznünk kellene a Prédikátor mondatait, egész gondolatvilágát, hogy a szívbe rejtett örökkévalóság pontosabb értelmét feltárhassuk. Annyi bizonyos, hogy kijelentése, gondolatmenete, amely a világ és a társadalom körforgása feletti keserűségből indul, majd mégis hinni tud Istenben, aki rejtetten, de valóságosan rendezi a világ sorsát, az ember szívében pedig szinte örökmécsként van jelen, sok szempontból bevilágítja modern tapasztalatunkat.
Egyszerűbb itt egyes szám első személyben fogalmazni. A szívemben ott van az örökkévalóság mint vágyakozás és remény, mint végtelenbe lassuló és táguló pillanat, mint a belakott és otthonossá váló idő ígérete. Ott van, mint az értelem és megismerés alapja, az a végtelen, amelyben az egyest és végest elhelyezem és befogadom. Ott van, mint Istenre hangolt szívdobbanás, lélegzetvétel, mint emelkedő és süllyedő, lassuló és gyorsuló élet. Van ideje élni bennem.
Prédikátor, a te könyved nekem már nem az ürességről prédikál.
Grafika: Meszleny Anna
www.nuskographics.com/