Komolyságtól a nevetésig, a szent komorságtól az áldott derűig sok minden eszünkbe juthat, ha a keresztény lelkiségre gondolunk. De hogy Krisztus követése közben elengedjük magunkat? Sokak szerint erről szó sem lehet. Márpedig az igazság keresése közben érdemes közelebbről is megvizsgálnunk e kérdést.
A szavaknak varázserejük van, tartja nem egy mesénk. Én magam is szeretem forgatni, ízlelgetni a nyelv apró csodáit, amelyek benne rejlenek abban a módban, ahogyan „szóvá tesszük” érzéseinket, élményeinket, gondolatainkat. Ha megkérnek, hogy tartsak előadást, ezért mindig az etimológiával kezdem: honnan ered egy adott szó, fordulat, milyen eredeti jelentést tár fel gyökérzetének a megvizsgálása. Nem kevés bölcs belátásra eljuthatunk így, ráadásul könnyebben mederbe terelhetjük a könnyen szétfutó gondolatokat.
(…)
Komoly, komor keresztények
Jézusnak van egy jól ismert mondása: „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Mt 12,30). A belső összeszedettség minden imádság alapja, egyfajta spirituális gyakorlat, melynek során – Avilai Szent Teréz víziója szerint – egyetlen pontba gyűjtjük össze minden gondolatunkat, vágyunkat, érzésünket, s ebben az állapotban, teljességgel koncentráltan lépünk be Isten jelenlétébe, így helyezzük le elé teljes önmagunkat, létünket. Ezzel szemben a szétszórtság ördögi állapot: ilyenkor nem találjuk saját középpontunkat, „szétcsúszunk”, „szétesünk”. Márpedig a szórakozás – a szó magyar jelentése szerint – éppen efelé vezet minket. Nem csoda, hogy a lelkiség történetében nem egy aszketikus irány hangoztatta: a szórakozás veszedelmes, a nevetés pedig olyan könnyedség kifejeződése, amely akár még kárhozatba is döntheti az embert. Szent István királyunkról az egyik legendaíró az életszentség leginkább nyilvánvaló bizonyítékaként jegyezte fel, hogy soha még egy mosoly sem látszott az arcán. Olyan ember volt, aki mindig tudatában volt a halandó és bűnös lét komorságának, s nem adta meg magát könnyelműen a mindenféle e világi kedélyeskedés kísértésének. Lehet, hogy napjainkban is vannak olyan vallásos emberek, akik ezt a komor komolyságot, komoly komorságot elengedhetetlennek érzik. „A templom nem azért van, hogy ott jól érezd magad.” „A kereszténységben nincs szükség vigadozásra.”
(…)
Krisztus után, szabadon
Hát akkor szabad-e szórakoznia egy kereszténynek? A fenti atmoszféra megannyi „ütős” érvet szült a nemleges válasz mellett: „Az csak elpazarolt idő, amit hasznosabban is fel lehetne használni!” „A szórakozástól csak elhülyülünk!” „Egy komoly, hívő, értékek alapján álló emberhez ez méltatlan!” Innentől fogva persze komoly kérdés, mihez kezdjünk az adventi Gaudete- s a nagyböjti Laetare-vasárnappal, hogy kezeljük a húsvéti örömöt, amely létezésünk alaptónusa kellene hogy legyen? Már a középkorban felbukkant egy hagyomány, amely sokáig élt Európa különböző vidékein: a risus paschalis (húsvéti nevetés) szokása. Arról volt szó, hogy a húsvéti időben a prédikáló pap mindent elkövetett, hogy megnevettesse hallgatóságát. Rigmusok, rímes elbeszélések sora született, ezekben vadul, felszabadultan gúnyolódtak az ördögön, az alvilágon, vicces történetek, élcek sorával ecsetelték bukását, s ily módon igyekeztek megszabadítani a jelenlévőket a „nagyböjti hangulat” béklyóiból. Az újkorra annyira elburjánzott ez a gyakorlat, hogy Róma úgy érezte: közbe kell avatkoznia. A szórakoztató prédikálás ugyanis olyan szintet ért el (a maga sikamlós sztorijaival, a templomi áhítattal nehezen összeegyeztethető retorikai megoldásaival), hogy sokan attól tartottak: most már túl sok lesz a kacagást kiváltani akaró szórakoztató elem. A szent komorság megint győzedelmeskedett.
Egy észfondorlat révén persze ki lehet cselezni a helyzetet: igen az örömre, és nem a szórakoz(tat)ásra. Ám ha elővesszük a magunk kis józan paraszti eszét, előbb-utóbb rájövünk, hogy ezzel könnyen a fából vaskarika kategóriájába sodródunk. Légy örömteli – de azért ne kacarássz! A vidámság alapvonása a keresztény embernek – na de azért ez még csak nem jelenti, hogy szórakoznunk kellene, ha együtt vagyunk! Hogy lehet morcos arccal mosolyogni? Ameddig félünk a szórakozás ördögi erejétől, hogyan tudnánk átadni magunkat a létmélyi örvendezésnek? Olyan ez, mint a családi életet védő, magasztaló egyház – amelynek hívei folyton és újra meg újra kiborulnak, ha a gyerekek jelenlététől rendetlen lesz a plébánia, kicsit zajosabb a templom.
Megbarátkozhatnánk végre a gondolattal, hogy a szórakozás is olyan, mint a bor: Isten azért adta, hogy megvidámítsa az ember szívét (Zsolt 104,15). Milyen jó egy pohár bor mellett elbeszélgetni – akár még a legszentebb dolgokról is (csakúgy, mint a misében, Krisztus kelyhe mellett ünnepelni a hit misztériumát). Ám nem vitás, hogy be is lehet rúgni, s az nem szép dolog. Ha a szórakozás a tudat olyan kikapcsolását jelenti, amely végül meneküléssé válik a valóság elől, akkor egyértelműen kábítószerrel van dolgunk, ráadásul olyannal, amely könnyen okoz függőséget. Valószínűleg ezért dagadt mára olyan nagyra a szórakoztatóipar.
Ha azonban a szórakozás azt a célt szolgálja, hogy kedélyes, felszabadult tudatállapotban őrizzen meg minket, akkor nem hogy megengedhető, de a leginkább szükséges dolgok közé tartozik. Hány játszó, tréfálkozó, jó kedélyű szentet ismerünk! Az ő szórakozó és szórakoztató (f)elszabadultságuk nem éppen az életszentségük jele? Nem azt hirdeti, hogy bennük gyökeret vert és kibontakozott a megváltott ember szabadsága? Nem ők hordozzák számunkra a húsvétkor újjászületett természet rendjének egyik legszebb bizonyságát?
És mi a helyzet Jézussal?
Erről közvetlen beszámolót nem nyerünk a Szentírásból. Ám azt tudjuk, hogy Kánában furcsa dolgot művelt. Érdemes közelebbről szemügyre vennünk a vőfély szavait: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort” (Jn 2,10). Vagyis a „most”-ban az a pillanat van, amikor a vendégek már megittasodtak kissé. Jézus nem azért változtatja borrá a vizet, mert egyáltalán nem volt itókája a vendégseregnek – hanem azért, mert kissé már spiccesek voltak, s a bor elfogyása hirtelen lehűtötte volna a jó kedélyt, és szomorú véget vetett volna a lakodalomnak. Akárki akármit mond, nehéz számomra elképzelni, hogy a szórakozó-vigadozó tömeg közepette a Mester ott ült komor tekintettel, szigorral az arcán, s valamiféle teljes mentális elkülönüléssel vitte volna végbe első csodajelét.
Az esztergomi Keresztény Múzeum őrzi a XVIII. században élt Franz Anton Maulbertsch egyik fura festményét. A megrendelő egy utolsó vacsorát ábrázoló vásznat kért a mestertől, s az alkotást egy oltáron helyezték volna el. Ám a zseniális (és a vidámságtól sem félő) művész olyan képet alkotott, amelyen Jézus és az apostolok – ne féljünk kimondani – láthatóan pityókásak. „Ilyet egy templomba?” Soha nem is került szent térbe az elkészült festmény. Végül a papnövelde ebédlőjében függesztették ki. Boldog kispapok, akik ilyen kép alatt készülhettek a papi életre – ki tudja, mennyi szomorkodásra indító kísértés idején óvhatta meg őket Maulbertsch művészete!
Nagy vágyam teljesült, amikor egyszer ez előtt a festmény előtt mutathattam be a szentmisét a múzeum dolgozóinak. Felszabadító liturgia volt. Bízom benne, hogy még Jézus is jól szórakozott…
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. februári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Kép: Franz Anton Maulbertsch – The Last Supper