Tegyünk jót egymással!

Hatala Imre matematikus, miskolci jezsuita öregdiák, a Jézus Szíve-templom és a Krisztus Király Plébánia önkéntese. Rendszeresen besegít a Jezsuita Kiadó könyvesboltjában és rendez­vényein, sőt egészen közelről követi szerkesztőségünk munkáját, ugyanis az irodánk melletti szobában lakik, és még a konyhánk is közös.

1. Most fejezed be a mesterképzést az egyete­men. Mit tanulsz?

Alkalmazott matematikát, azon belül is operációkuta­tást. Lényegében logisztikai optimalizálással foglalkozom. A középiskola után mintegy arany középútként választot­tam a matek szakot, amiből hosszabb távon még bármi le­het. A közgáz és a tanári szak volt még versenyben egyéb­ként. Az alapszak után aztán dolgoztam néhány évet egy szoftverfejlesztő cégnél, ahol logisztikai tervező szoftvere­ket fejlesztettünk. Részben ez motivált, hogy folytassam a tanulmányaimat, és az operációkutatásra specializálód­jak. De a matematikához való viszonyom összességében kettős, mert bár szellemileg izgalmas kihívást jelent, nem érzem, hogy ebben ki tudnék teljesedni.

2. Az egyetem mellett a pesti jezsuitáknál önkénteskedsz. Hogyan férnek meg az itteni feladataid a tanulmányaiddal?

Nem állítom, hogy a Krisztus Király Plébánia takarítása vagy az avarseprés álmaim melója, de a mozgást megkö­szöni a testem, a változatosságot pedig a mentális egészsé­gem. Ignác macska istápolását viszont kifejezetten szere­tem, egészen a szívemhez nőtt már a plébánia „rangidőse”. A Mária utcai könyvesboltba beugrok néha eladónak, azt is élvezni szoktam, és a Jezsuita Kiadónak is besegítek időn­ként. Időmenedzsment szempontjából hadban állnak e feladataim a tanulmányaimmal, viszont olykor nagyon jólesik a szellemi munkától és a képernyőtől elszakadva valami aktív tevékenységet folytatni.

3. Hogyan kerültél kapcsolatba a jezsuitákkal?

A családom Debrecenből származik, én is ott szü­lettem. Hatéves koromban költöztünk a Borsod megyei Encsre. Az egyik bátyám – heten vagyunk test­vérek – a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumba ment, és neki olyan jó tapasztalatai voltak ott, hogy egy évvel később én is követtem. Emlékszem, milyen sokat jelentett akkor, amit a bátyám mesélt, hogy a Jezsuban nem ciki, hogy sok testvéred van. Összesen hat évet jártam Miskolcra, és az évek folyamán egyre inkább az otthonommá vált a Jezsu, nem függetlenül attól, hogy kollégistaként az év nagy részét ott töltöttem. Rengeteg szeretetet, támogatást és jó példát kaptam ott, továbbá megfogott a jezsuita lelkiség: a szemlélődés, a szemé­lyesség, a lelkigyakorlatok. A fiatalkori szellemi-lelki fejlődésem ebben a biztonságos és rendkívül inspiráló közegben zajlott, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Gyakran fogalmazok úgy, hogy lényegében a Jezsuban nőttem fel.

4. Érettségi után Budapestre kerültél egye­temre, illetve a Szent Ignác Jezsuita Szak­kollégiumba. Itt is megtaláltad a helyed?

Igen és nem. A SZIK és a jezsuita közeg folytonossága na­gyon sokat jelentett számomra, azonban az egyetemi éve­im meglehetősen küzdelmesek voltak. Eleinte szakmailag, a tanulmányi nehézségek és a pályaválasztási bizonytalan­ság miatt, később már életvezetésileg és lelkileg is. Ez egy lassú lejtmenet volt, ami a mesterszak első éve alatt csúcso­sodott ki. Akkor párhuzamosan dolgoztam is, és a tanév végére nagyon durván kiégtem, szorongásokkal és totális motivációvesztéssel küzdöttem. Úgy éreztem, hogy az éle­tem tartóoszlopai elpárologtak, és az életem teljesen kilá­tástalan. A lelki életben sem találtam a kapcsolódást. Na­gyon világos volt, hogy ki kell lépnem ebből a helyzetből, és így jött képbe az önkéntes év és a Fazenda.

5. A Fazenda?

Teljes nevén Fazenda da Esperança, magyarul „A Remény Udvara”. Ez egy katolikus közösség, amit Brazíliában alapítottak mintegy negyven éve. Ma a világ számos országában vannak házaik – folyamatban van egy magyar Fazenda nyitása is –, ahol jellemzően szenvedély­betegek terápiája zajlik. A terápia három pillére a közös­ség, a munka és a spiritualitás; a gyógyulást keresők egy évig ott élnek a közösség tagjaként. Egy ilyen közösségben éltem én is tíz hónapot Németországban, mint önkéntes.

6. Hogy kerültél oda?

Egy jóbarátom korábban önkénteskedett ugyanitt, és nagyon megfogott, amiket mesélt. Tetszett, hogy a zajos világtól elzárt közeg, ahol meghatározó a keresz­tény lelkiség, élő közösség van, és sok év tanulás, szellemi erőfeszítés után a fizikai munka is vonzott. Érdekelt az is, hogy ott szenvedélybetegekkel foglalkoznak, habár addig soha nem gondoltam, hogy nekem bármi közöm lenne alkoholistákhoz vagy kábítószerfüggőkhöz.

7. Sokan nem mernének egy évet „elvesz­tegetni” az életükből, amikor nem a saját szakmai vagy más jellegű gyarapodásukon dolgoznak. Mit adott neked ez az év?

Nekem is nagy kihívás volt meghozni ezt a döntést, most viszont azt gondolom, hogy ez volt életem egyik leggazda­gabb és legtermékenyebb éve. A fazendás együttélés nagyon intenzív, szükségszerűen kimozdít a komfortzónádból, és rákényszerít, hogy reflektálj magadra, hogy kilépj a saját elképzeléseid fogságából. Ezáltal nagyon sokat tanultam magamról, az emberi kapcsolatokról. Rájöttem, mennyi hasonlóság van függők és nem függők között, különösen a nehézségeinkben, a lélektani működésben. Felismertem bizonyos általános emberi mintázatokat, mozgatórugókat, berögződéseket, és jobban megértettem az élettörténetemet. Mindez segített visszatalálni a lelki egyensúlyhoz, az ott töl­tött hónapok alatt én is megtapasztaltam a belső gyógyulást: a korábbi ürességet életteliség, a kilátástalanságot remény váltotta fel. Nem utolsósorban pedig meghatározó élmény számomra a fazendás lelkiséggel való találkozás, ami talán egy új fejezet nyitánya a személyes hitéletemben.

8. Miről szólna ez az új fejezet?

A Fazendában nagyon erősen megtapasztaltam, hogy a személyes kapcsolatok, a közösség, a feleba­ráti szeretet konkrét megélése mennyire gyógyító és éle­tadó. Újra felfedeztem azt a belső örömöt és szabadságot, aminek korábban nyomát vesztettem. Felismertem, hogy a lelki élet nem csak a személyes imát jelenti. Sőt, szüksé­gem van a másik emberre, kapcsolatba kell lépnem a má­sikkal, hogy élő hitem legyen. Nem tudok Istenhez kap­csolódni, ha nem kapcsolódom másokhoz. Nem lehetek keresztény egyedül. Ezzel párhuzamosan egyre jobban fog­lalkoztat az a gondolat, hogy valójában mit jelent Krisztust követni, hogyan lehetek hiteles keresztény.

9. Szerinted mit jelent?

Hogy azt tesszük, amit mondunk. Hogy konkrétan megéljük az evangéliumot. Ez az a mérce, amihez fel szeretnék nőni. A Fazendában ez mindennapi tapasztalat volt, a közösségi élet és a terápia kulcsfontosságú eleme. Ne csak beszéljünk a felebaráti szeretetről, az ellenség szerete­téről vagy más evangéliumi motívumokról, hanem tény­legesen azok szerint cselekedjünk. A mindennapi hely­zetekben, a konfliktusokban is, tegyünk jót, a jót tegyük egymással. Szeressük egymást tettekkel. Az a tapasztala­tom, hogy ennek a lelkületnek átformáló ereje van, és va­lódi gyümölcsöket hoz.

10. Elmesélsz egy példát?

A lakórészünkben, ahol együtt laktam a fel­épülőkkel, volt egy kis konyha, ami gyakran konfliktusok gyújtópontja lett. Nyáron jubileuma volt a kö­zösségnek, egyhetes ünnepséggel, ami alatt a nagy közös étkezőben ettünk, és nem használtuk a kis konyhát. Pár nap után véletlenül betértem oda, és többnapos mosatlan edény, ételmaradék fogadott. Meglehetősen ideges lettem, de aztán eszembe jutott az aznapi mottó – amolyan vo­nalvezető a naphoz: „Öleld át a nehézségeket!” Arra gon­doltam, úgy ölelem át, hogy elmosogatok. Szép lett újra a konyha, bennem pedig a feszültséget nagy béke és öröm váltotta fel.