1. A Szív magazinba való írás mellett milyen állandó tevékenységeid vannak?
Van két gyerekem, és „másodállásban” van munkám is, ami a Kapcsolódó Nevelés Egyesülethez kötődik. Ennek egyik alapítója és néhány éve a vezetője is vagyok, főként közösségszervezés és az oktatóképzés vezetése a feladatom. Ezen kívül sokat dolgozom szülőkkel is, most is van két olyan csoportom, amiben hat héten keresztül elkezdjük elsajátítani a kapcsolódó nevelés eszközeit. Nagyon hiszek abban, hogy ezekben a csoportokban fontos a személyesség, mert a saját sikertörténeteinken és elbukásainkon keresztül tudunk a leginkább találkozni egymással.
2. Mit takar a kapcsolódó nevelés módszere?
Negyven évvel ezelőtt Kaliforniában volt egy anyuka, Patty Wipfler, aki két gyerek mellett hasonló problémákkal küzdött, mint a legtöbb anya. És ő ráérzett arra, hogy ha képesek vagyunk egymást szívből meghallgatni, és a gyerekeink, illetve a szülőtársaink érzéseire ráhangolódni, akkor valami nagy csoda történik. Ebből az egyszerű felismerésből kiindulva kidolgozott egy nagyon gyakorlatias módszert, aminek az a különlegessége, hogy nem elveket tanít, hanem egészen konkrét eszközöket ad, például, hogy milyen szavakkal tudunk közbelépni egy krízishelyzetben.
Fotó: Hegedüs Márton
3. Te is anyaként találkoztál ezzel először?
Amikor kétéves volt a nagyobbik gyerekem, el kellett vinnem a bölcsibe − én azt hittem, hogy muszáj − hiába láttam, hogy nagyon nehéz mindkettőnknek. Hiába volt a beszoktatás, még a második, harmadik héten is úgy kellett őt lefejteniük rólam a gondozónőknek, hogy aztán ő a csoportszobában folytassa a sírást, én pedig a bölcsőde előtti padon. Akkor elkeveredtem egy kapcsolódó nevelés-csoportba, ami néhány hét alatt száznyolcvan fokos fordulatot hozott. Elkezdtem megérteni, hogy hogyan tudom a gyerekem érzelmi munkáját támogatni, és nem ellene dolgozni azzal, hogy mindig elcsitítani próbálom, hanem teret adni annak, ami benne van. Sokkal együttműködőbb, gördülékenyebb családi életünk lett. Szoktam néha arra gondolni, hogy a második gyerekünk is részben ennek köszönhető, hogy én akkor kellő muníciót és bátorságot kaptam.
4. Mit tanítanak neked a gyerekeid?
Mindent. Mielőtt szülő lettem is nagyon érdekelt az önismeret, a saját elakadásaim kibogozása, és volt bennem egy olyan tévképzet, hogy már jutottam valamire ezzel. Aztán amikor anya lettem, elkezdtem szembesülni egy csomó új kérdéssel a saját érzéseimmel és működésemmel kapcsolatban, amik kemény belső küzdelmeket is hoztak. Több olyan élményem is volt, hogy amikor nagyon nem boldogultunk a fiammal, és aztán egy segítő szakembernél valami kitisztult bennem a saját érzéseimmel kapcsolatban, a következő naptól egyszerűen megoldódott a helyzet a kisfiam és köztem.
5. Mi az önsegítés leghatékonyabb formája számodra?
A kapcsolódó nevelés eszközei közül az egyik olyan, amit nem a gyerekekkel, hanem a magunk gyógyítására használunk: a páros meghallgatás. Ez az a módszer, amivel két felnőtt egymást tudja támogatni, terápiás teret teremteni egymás számára úgy, hogy megadott időkeretben csendben hallgatjuk a másikat.
A saját belső öngyógyító szerkezetünk automatikusan akcióba lendül attól, hogy a másik ember figyelmét és biztonságot adó jelenlétét érzékeljük.
Ehhez persze sok gyakorlás és bizalom kell. Nekem van egy olyan meghallgató párom, akivel nyolc éve minden héten személyesen találkozunk harminc-harminc percre. Ezen kívül fontos része az életemnek a tudatos, mozgásmeditációs alapon működő tánc.
6. A páros meghallgatás a házasságban is működik?
Az a tudás, amit megszerzünk a páros meghallgatásban, nagyon hasznos a házasságban, hogy néha tudjunk cipzárt tenni a szánkra, mikor a másik egyébként csak ventilálni akar, és semmi szüksége arra, hogy tanácsot adjunk neki. De jó, ha van erre egy külső személy is, mert az nagyon megterheli a kapcsolatot, ha ventilálni is csak egymásnak tudunk. Pláne, ha az én problémám olyasmi, ami a férjemet is mélyen érinti.
7. Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?
Mind a ketten újságírók voltunk egy megyei napilapnál Szegeden, ahova én még egyetemista gyakornokként kerültem. Ennek jövőre lesz húsz éve, és tizenhárom éve vagyunk házasok. Az, ahogy most vagyunk, azt hiszem, a közös fejlődésnek köszönhető. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, − és szerintem ez a legnehezebb a hosszú kapcsolatokban − hogy különböző irányokban zajlik ez a fejlődés. És aztán mindig újra és újra összetalálkoztunk. Ebben például biztos, hogy óriási szerepe van mindkettőnk hitének. Tulajdonképpen az is a közös utunk része volt, hogy újra felfedeztük, újra definiáltuk a saját hitünket. Nem sokkal azután, hogy Budapestre költöztünk, egy ismerősünk több hétre Indiába ment egy meditációs elvonulásra. A férjem az asztalra csapott, és azt mondta, „nem hiszem el, hogy Indiáig kell menni, hogy megtaláljuk, amit keresünk!”. És akkor elmentünk a kerület összes templomába, hogy meghallgassuk és megnézzük, mi hív minket.
8. Milyen családban nőttél fel?
Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, két húgom van és egy öcsém. Azt hiszem, hogy egy kicsit ebből is adódik az én világmegváltó hajlamom. Újszegeden laktunk nagyrészt. A szüleim nem szegediek, de beleszerettek a városba, és végül ott ragadtak. Az apukám újságíró, ez is hatással volt a saját választásomra. A szüleim végzettségük szerint mindketten pedagógusok.
9. Gyerekkorodban is jelen volt a hit?
Az apukám nagyon-nagyon elkötelezett katolikus családban nőtt fel, de ő már nem ragaszkodott ahhoz, hogy mi gyakorló vallásos család legyünk. Ennek ellenére mindannyiunknak voltak fellángolásaink a testvéreimmel, amikor ez jobban érdekelt minket. Amikor a legkisebb húgom éppen abban a korszakban volt, hogy nagyon érdekelte Jézus, és mindig kérte, hogy olvassuk a gyerekbibliát, egyik este mi, a három nagyobb testvér, valamin nagyon összevesztünk, talán verekedtünk is.
És akkor jött a kis hároméves, és azt mondta: „Jézus is azt mondta a rómaiknak, hogy szeretet és béke legyen a házban!”. Fogalmam sincs, hogy ezt honnan szedte.
Azt hiszem, akkor kezdtem érteni, hogy nem az a fontos, hogy hányszor nem voltál misén és mikor gyóntál, mert én nagyon láttam ezt, a kötelezettségekből álló részét is a vallásos életnek. Felszabadító volt, hogy talán lehet ezt kicsit másképp is.
10. Hogy érzed magad Budapesten?
Tizenöt éve lakom itt, a férjem két évvel előbb költözött ide, mint én. Egyszer, amikor meglátogattam, azt mondta, most megmutatja nekem az igazi Budapestet. Kőbányán felszálltunk a kilences buszra, amivel elmentünk a nyolcadik kerületbe. Egy ember elkezdett egy másikkal üvöltözni, hogy „nagyon büdös vagy, szállj le”, és hogy ne legyen olyan büdös, ő rágyújtott, majd ketten is elkezdtek cigizni a buszon. Igencsak megijedtem, hogy akkor most ide kell költöznöm. Ehhez képest azért Budapest is hosszú utat járt be, és én is. Élvezzük azt a rengeteg lehetőséget, amit ez a város kínál, nagyon szeretünk színházba járni például. És soha nem tapasztaltuk azt, amit mondani szoktak, hogy a nagyvárosi élet elidegenedett, mert amikor Kőbányán laktunk, annak is volt egy kisvárosi közösségi jellege, és most Kispesten is ezt érzem. Van két tyúkunk, egy városi kertes házunk, paradicsomot termesztünk, és mindig is bicajjal hordtuk mindenhova a gyerekeket. Azt hiszem, azt a vágyunkat, amivel ideköltöztünk, hogy lehessen városiasan, de fenntarthatóan élni, meg tudtuk valósítani.
