Kodolányi János Pogány tüzek című regénye a Szent István korát közvetlenül megelőző varázslatos időszakot eleveníti meg, benne a még erejétől duzzadó ősi magyar hitvilággal, amelyet azonban a kezdetben kiszolgáltatott, ám egészen új reménységet közvetítő kereszténység fokozatosan feloldott, majd végül teljesen felváltott.
A magyarok első királyával kapcsolatban gyakran hangzik el a vád, különösen az ősi pogány hitvilágot megeleveníteni kívánó, néha kifejezetten keresztényellenes körökből, hogy István erőnek erejével irtotta az „igaz mogyeriak” ősi vallását. Kodolányi János regényével többek között arra világít rá, hogy amit a keresztény államalapító az ezredforduló éveiben művelt, annak bőven voltak előzményei. A regény narratívája a vesztes augsburgi csata (955) után bontakozik ki, amikor megcsonkított gyászmagyarok járták az országot, és lantjukkal, illetve szomorú énekükkel folyton a nagy pusztulásra emlékeztettek. A keresztény államalapítás (1000) még váratott magára, de a Kárpát-medencét környező országok politikai helyzetképe a keresztény államok megerősödését mutatta. A magyarok távoli portyázásairól már szó sem lehetett. De nemcsak a nyugati gyepűkön túl, hanem a Kárpátok koszorúján belül is mélyreható szellemi, spirituális, politikai átrendeződés volt folyamatban.
Találkozás a kereszttel
Nem zárható ki, hogy őseink közül többen már a honfoglalás előtt közelebbről is megismerkedtek a kereszt botrányából származó hittel. Mindenesetre a Kárpát-medencében a keresztény hit jelenléte a római kortól kimutatható. Honfoglaló eleink az új hazában keresztény népekre „telepedtek rá”, a legtöbb keresztény jövevényszavunk tőlük származik. Aztán következtek a szilaj kalandozások, amelyekből hazatérve Árpád népe rabszolgasorba kényszerített keresztények tömegeit hozta magával a Duna és a Tisza völgyébe. Kizártnak tartható, hogy ezek az emberek és utódaik, akik számbelileg akár többen is lehettek, mint az uralkodó törzsszövetség nemzetségeinek tagjai, hitüket egyik napról a másikra feladták volna. A rabszolgasorba taszított keresztények vallásukat bizonyára akkor is őrizték, ha a pogány magyar urak nem éppen jó szemmel nézték szolgáik „új hitű” szertartásait. Kodolányi regényében a keresztény papokat, ha felbukkannak elnyomott híveik körében, a pogány magyarok felhúzzák az első fára.
Ám a tivornyázó ősmagyaroknak szükségük volt a keresztény rabszolgák munkájára,
ők főztek, mostak rájuk, művelték földjeiket, gondozták állataikat, sőt gyermekeiket is! Az érintkezés a csendesen szolgáló keresztények és a fölényes pogány magyar urak között a X. század második felére a mindennapi élet szintjén valószínűleg normálisnak volt tekinthető. Kizárt, hogy ilyen körülmények között az új hit ne lett volna hatással a régire.
Új idők szelei
Akik Szent Istvánt vádolják az ősmagyar hit megrontásával, rendszerint úgy állítják be őt, mint aki légből kapott akaraterővel, idegen érdekek kiszolgálójaként, miután legyőzte Koppányt, mintegy egyetlen tollvonással megszüntette az ősi magyar világot. Ez biztosan nem így történt. A kereszténységgel már Géza fejedelem is kokettált, és a rengeteg keresztényen kívül, akik István megkoronázása előtt már a Kárpát-medencében éltek, számos forrásból tudjuk, hogy több magyar nemzetségfő is „beállt a keresztvízbe”. Mindez a Krisztus utáni első évezred végének közeledtével történt. S nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az ezredfordulónak már önmagában is fontos hatása lehetett a korabeli szellemi életre.
A századfordulókat is gyakran prófétai hangvételű jövendölések kísérték. A változás kényszerének különös hangulata egyféle millenniumi lázként még a XX. század végén is kivehető volt. Ráadásul a kereszténység a biblikus hagyomány alapján kimondottan bővelkedik apokaliptikus hangvételű történetekben, nem ritkák a régi világ összeomlásának képei és az új világ eljövetelét hirdető szövegek. Nem véletlenül nyugtalanítja Kodolányi narratívájában is a pogány magyar urakat a kereszténységnek éppen az a tétele, hogy „az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból az elsők”.
Tengri és Ukkon
Ha két vallás érintkezéséről beszélünk, érdemes szemügyre venni a hasonlóságukat és a különbözőségüket is. Kodolányi regényét olvasva világossá válik, hogy a rítusok csakugyan különböztek, csaknem minden sámán más praktikát űzött, a nemzetségfők más-más ősöket tiszteltek, de hitükben volt sok közös mozzanat is, és nemcsak a pogányság formái között, hanem a kereszténységhez viszonyítva is. Az ősmagyar hitvilág fontos mozzanata volt az ősök tisztelete, bálványaik gondozása és az áldozatbemutatás a legfőbb isteni erőknek, Tengrinek és/vagy Ukkonnak.
A magyar törzsszövetség nem alkotott etnikai értelemben homogén nemzetet,
nyelvében is sokszínű volt, a honfoglalók ugyanis legalább két nyelvet beszéltek. A mogyeri Árpád fejedelem nyelve, amely finnugor eredetű volt (ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Árpád nemzetsége etnikai értelemben finnugornak volna értendő), de beszéltek a honfoglalók egyféle türk nyelvet is, amellyel a honfoglalás előtt még a Kazár Birodalomban kommunikáltak részben egymással, főleg pedig a környező törzsekkel. Kodolányi könyvében felbukkannak az eszikülök (székelyek?), besenyők, kabarok, fekete magyarok is, akik ilyen-olyan szövetségben álltak Árpád népével, noha nyelvük és hitviláguk különböző volt. E nyelvi és etnikai sokszínűség természetesen lecsapódott a magyar törzsszövetségen belül, így a honfoglalók vallási hagyományában is. Tengri (különböző névváltozatokkal) a legfőbb isteni erő türk megnevezése, Ukkon pedig (szintén változó alakokban) inkább a finnugor népek körében volt az ég, a felhők, később pedig a szivárvány istene. A Kárpát-medencében megtelepült magyarok számára már Tengri és Ukkon valószínűleg ugyanannak a legfőbb istennek a kétféle megnevezése lehetett. Az egyik nemzetség inkább az előbbi nevet használta, a másik az utóbbit vagy mindkettőt, attól függően, hogy éppen melyik nyelven beszéltek egymás között, a türk nyelvcsaládba tartozó kozáron vagy mogyeriul.
Bódog Akszin
Volt a pogány magyar panteonnak egy nagyon kedvelt alakja, egy asszony, akit tisztelt csaknem minden honfoglaló törzs és nemzetség. Egy jóságos arc az örökkévalóságból, akinek a jóindulatát a magyarok nagyon igyekeztek magukon tudni. Ő volt a Bódog Akszin, azaz a Boldogasszony. Ez az eredetében türk név elsősorban a női és anyai jóságnak azokat az erőit jelenítette meg, amelyeket pogány eleink a Holddal hoztak kapcsolatba. A Holdra néztek, és Boldogasszonynak adtak hálát gyermekért, családért, szerelemért, szépségért, áldásért. A lányok és asszonyok teliholdkor, azaz „ezüstfényben” szívesen jártak ki az erdőkbe, kedvenc ligeteikbe, hogy imádkozzanak a Boldogasszonyhoz. Ahogy pedig a Hold fénye nem a sajátja, hanem a Nap világosságát továbbítja a Földre, hogy az ember ne féljen a sötétség idején, úgy Boldogasszony is a legfőbb istenség, Tengri áldását közvetíti a hozzá forduló jámbor embernek.
A keresztények Boldogasszonya Isten dicsőségét továbbítja a megtérő magyaroknak. Tengri és Ukkon tisztelete is viszonylag könnyen egybecsúszhatott a biblikus Atya képével. De az ősök tisztelete sincs túl messze a kereszténységtől, gondoljunk csak az egyház szentjeinek kultuszára. Sok erény, hősiesség, áldozathozatal, amelyet a különböző nemzetségek tagjai saját őseikben tiszteltek, és mindennap hálát adtak érte, keresztény korukban a Názáreti Jézusban vált a legfőbb referenciává. Az utóbbi története ráadásul sokkal emberközelibb volt, bölcsessége, vigasztalásai, irgalmas csodái könnyen elhalványíthatták a sámánok általában érthetetlen gajdolásait, révületeik, táncaik üzenetét, a sok véres áldozat homályos erejét.
István, a király
Amikor Szent István a kereszténység mellett döntött, abban lehetett némi politikai számítás, de nem csak erről volt szó. Az idő a magyarok körében beérett a változásra. Az ezredfordulóra a pogány magyar kultúra és civilizáció a kifulladás jeleit mutatta, és aligha vehette fel a versenyt a környezetével. Ezt minden bizonnyal nem csak István király látta így a magyarok közül. Az augsburgi vereség óta elmúlt csaknem félszáz év, amely kétgenerációnyi időnek felelt meg, komolyabb csaták nélkül telt el. Két magyar nemzedék a kalandozások dicsőségét csak az előttük járók elbeszéléseiből ismerte. A magyarság teljesen beszorult a megerősödő keresztény államok közé. Ezek az évtizedek a teljes elszigetelődés fullasztó veszélyével fenyegettek, ha nem következik valamilyen változás. Valaminek jönnie kellett, itt volt az ezredforduló is! Távlatoknélküliségében a pogány magyar hitvilág a krízis jeleit mutatta, az új keresztény hittel összehasonlítva különben is zavarosnak, sötétnek, áldozatközpontú szertartásaiban felületesnek tűnhetett. Tehetetlen vergődésében a sámánizmus minden bizonnyal nemcsak az egyre erősödő keresztény közösségek ellen szította a hangulatot, hanem saját magát is emésztette.
A régi magyar hittel szemben a kereszténység egyértelmű előnye volt, hogy egészen új reményeket fakasztott. Ezek közül érdemes kiemelni mindjárt azt a mozzanatot, hogy nemcsak a kiválasztottak, hanem minden ember méltóságát és örök életét hirdeti. A nőkre nem a penészes túlvilág és a fokozatos elmúlás vár, mint a magyarok ősi hitében, hanem a férfiakhoz hasonlóan az örökkévalóság fénye. Férfiak és nők együtt Isten képmásai. A kereszténység a rabszolgaság intézményét is nagyjából maga mögött tudta ekkorra. Mindezzel a pogány magyar hitvilág egyszerűen nem vehette fel a versenyt.
és egyszerűen beteljesítette, ami a Krisztus utáni első ezredfordulóra a magyarok körében különben is beérett, mind vallásilag, mind kulturálisan s az államszervezet tekintetében is. Mindez István érdemét nem csökkenti, éppen ellenkezőleg. A magyarok átvezetését az új évezred új korszakába valakinek meg kellett lépnie, és ez az átmenet nem ment zökkenőmentesen. Amit István király tett, az bátor kiállás volt, de volt benne ügyes taktika is, hősies harc és rengeteg áldozat. Az utókornak látnia kell, hogy nem lehet visszasírni azt, ami felett egyszerűen eljárt az idő. Szent István király döntésének és harcának igazából nem volt reális alternatívája, hacsak nem a magyarok felmorzsolódása a környező politikai és kulturális tényezők között, a Kárpát-medence korábbi lakóinak sorsához hasonlóan.