Külvárosi fiatalok, egyenlőtlenségek, egyensúlyozó zsonglőrök: egy különleges társulat, ahol a produkció nem cél, csupán eszköz. Pince, ami kaput nyit a világra. A pesterzsébeti szociális cirkusz foglalkozásán jártunk.
Mikor az utolsó produkció is sikeresen ér véget, a közönség hangos tapsát talán még az utcán is hallani lehet. A függönyt összehúzzák. A konferanszié még egyszer kilép, hogy megköszönje a publikumnak a figyelmet. Az előadók pedig, miután bezsebelték az elismeréseket, összeülnek, hogy kiértékeljék a teljesítményüket. Így ér véget a hétfői cirkusz a kopott falú pesterzsébeti pinceklub rögtönzött porondján. Az előadásnak teret adó helyiségben a színpadi fényeket a mennyezeti neoncsövek biztosítják. A fellépők a környékbeli iskolák hátrányos helyzetű diákjai, a közönség pedig a helyi gyermekjóléti szolgálat és a Magyar Zsonglőr Egyesület munkatársaiból áll. A heti rendszerességgel működő szociális cirkusz növendékei sokfélék: roma és nem roma fiatalok, fiúk-lányok vegyesen.
Sikerült, pedig nem hittük volna
„A roma gyerekek attól szenvednek igazán, hogy legtöbbször az árad feléjük: ők nem érhetnek el eredményeket. Ezért hiába tehetségesek sok mindenben, nem gondolnak magukról semmit” – mesél a szociális cirkusz létrehozásához vezető tapasztalatairól Szabó Márton, aki antropológia szakon végzett, de eddig szinte minden foglalkozása a szociális munka felé vitte. Noha szabadidejében már évek óta zsonglőrködik, az ötlet, hogy a cirkusz műfaját a szegregált fiatalok integrálásában is fel lehet használni, egy ösztöndíjnak köszönhetően született meg a fejében Honduras egyik nyomornegyedében.
– avat be az előzményekbe. – Mivel nekem akkoriban a zsonglőrködés adta meg ezt, arra gondoltam, kipróbálom, hátha nekik is segíthet valamit.” Szerinte ha valaki zsonglőrködni kezd, napról napra érzi, hogy fejlődik. „Olyan trükköket tanultam meg néhány óra gyakorlással, amikről soha nem gondoltam, hogy sikerülhetnek” – emlékszik vissza. Pontosan értjük, miről beszél, hiszen a pinceklubban magunk is megtapasztaljuk ezt, amikor kezünkbe adnak egy tányért és egy pálcát. A harmadikos Roli lelkesen mutatja nekünk a technikát. Bár első, suta kísérleteink még csúfos kudarcot vallanak, biztatására újra és újra próbálkozunk, míg végül, láss csodát, a színes tányér egyenletesen pörög a vékony műanyag pálca végén.
Márton odakinn megtapasztalhatta, hogy noha Magyarországon még alig tudni arról, miért érdemes hátrányos helyzetű gyerekeket tányérpörgetésre, egykerekűzésre tanítani, ennek külföldön már kiterjedt hálózata van. A már-már civil mozgalommá vált módszert főleg Latin-Amerikában, de Ázsiában és Európában is több helyen alkalmazzák, hogy az iskola után az utcán kallódó külvárosi fiatalok számára tartalmas délutáni elfoglaltságot kínáljanak. Ám a cirkusz nem kizárólag erre alkalmas. Hondurasi élményeivel felvértezve Márton a gyermekpszichiátrián kezdte alkalmazni a technikát, hogy megkönnyítse a bent lévők szembenézését a betegségükkel. A fogyatékkal élők esetében pedig a mozgást fejlesztheti a furcsa eszközökkel végzett játék. Az, hogy itthon már nem csupán egyéni kezdeményezésként van jelen a módszer, három egymástól független és különböző hátterű szervezetnek köszönhető, melyek 2014-ben felkarolták és azóta is segítik a Pesterzsébeti Szociális Cirkusz működését. A szakmai hátteret és a trénereket a Magyar Zsonglőr Egyesület, a helyszínt és a kereteket a pesterzsébeti önkormányzat gyermekjóléti szolgálata, az anyagi forrást pedig a MOL Alapítvány Gyermekgyógyító Programja biztosítja.
Kilépni az ismeretlenbe
Hétfő délután van. A pincehelyiségbe lassanként szállingóznak a gyerekek. Míg a többiekre várnak, három tizenéves forma fiú gitárokat és dobokat szed elő, és pár percre összeáll a rögtönzött együttes. Fél ötre azonban mindenki megérkezik. A hangszereket felváltják a labdák, buzogányok, színes tányérok, virágbotok és diabolók. A három tréner – Móni, Márton és Balázs játékkal kezdik az alkalmat. A gyerekeknek egymás után, egyre kisebb helyekre kell felpakolniuk különös formájú tárgyakat, anélkül, hogy leomlana az építmény. A gyakorlat segíti a ráhangolódást az alkalomra és az egymásra figyelést. Ezután – mint mindig – egyéni edzés következik. Hogy miért, azt hamar megtudjuk a trénerektől:
Amúgy sem bírnák végig együtt. De nem is akarjuk ezt erőltetni. Közösen kezdjük és zárjuk a foglalkozást, közben viszont mindenki egyénileg is fejlődik, próbálkozik.”
„Gyakoroltam a hordón, elő is adtam, szerintem ötös” – értékeli magát az alkalom végén, a közös bemutató után a kilencéves Roli. De nem mindenki jutalmazza magát ilyen magas osztályzattal. Az egyik kissrác, akármilyen aktív is, hármasnál jobbat sosem ad magának. Társai győzködik, mondjon többet. „Ha az iskolában mindig azt sugallják felé, hogy rossz gyerek, aki örülhet, ha hármast kap, a diák elhiszi magáról, hogy ő tényleg hármas. Itt, a cirkuszban viszont az eredmény mindig magáért beszél” – magyarázza az önbizalomhiány okáról Márton, hozzátéve: alapvetően nem híve az értékelésnek. Ám az, ha a gyerekek magukat osztályozzák, két szempontból is kifizetődőnek tűnik. Egyrészt fejleszti az önismeretet. Egy felnőttől is komoly kérés lenne, hogy este pontozza, mennyi energiát és lelkesedést fektetett az adott napba, nemhogy egy tizenéves gyerektől. „Mégis megugorják ezt a kihívást. Sőt egymást is támogatják, értékelik a másik teljesítményét” – beszél elismerően tanítványairól Balázs. Másrészt a pontokká alakított jegyek által a fiatalok átérzik, hogy egy folyamat részesei.
Például zsonglőreszközökre válthatják az összegyűjtött pontokat. De az sem tartja vissza őket, ha otthon nincs kéznél profi felszerelés. „Legutóbb bonbonokat dobáltam, de szoktam zsonglőrködni paradicsommal, hagymával, sőt kígyóuborkával is” – mesél lelkesen a találékonyságáról Norbi.
Nem véletlen a nagy igyekezet, hamarosan különleges alkalom lesz. A gyerekek a szüleik előtt mutathatják be, mire képesek néhány műanyag eszközzel. Timi négy labdát fog egyszerre dobálni, Norbi buzogányokkal készül, Regi diabolót tervez egyensúlyozni, Kevin pedig azt szeretné bemutatni, hogy tud tányért pörgetni egy kellékekből összetákolt építményen. „Ilyet még nem csináltunk. Reméljük, eljönnek a szülők, mert általában örülnek, ha a gyerekük elvan, de ennél mélyebben nem akarják beleártani magukat a témába. Amúgy is túl elfoglaltak az ilyesmihez” – vezet be az itteniek háttértörténetébe Balázs. A pinceklubot látogató fiatalok nagyrészt vidékről érkezett, népes családok tagjai. Pesterzsébet kisudvaros, egyszobás házaiban laknak. Az iskolában nem szerepelnek túl fényesen, többségük hamar ki is kerül az oktatásból.
– jelenti ki Márton, hozzátéve: ezért is örülnek, ha a környéken, helyi közönség előtt, az iskolában, a gyermekjóléti szolgálatnál vagy a családok átmeneti otthonában léphetnek fel. – Így nem csak az előítéletek és iskolai kudarcok alakítják az önképüket és a kapcsolatukat a szűkebb környezetükkel.”
De a pesterzsébeti szociális cirkusz szervezői arra is törekednek, hogy a gyerekek az iskolájuk, kerületük után máshol is megélhessék sikereiket. Ahogy Márton fogalmaz: „A zsonglőrködés által bevezetjük őket a társadalomba.” Így számukra a cirkusz kaput nyit a világra. A trénerek minden alkalmat megragadnak, hogy városi, országos vagy akár külföldi élményekkel is gazdagítsák csoportjuk tagjait zsonglőrtalálkozók, nyári táborok vagy utazások formájában. Ilyenkor olyan emberekkel találkozhatnak, akikkel összeköti őket a cirkusz szeretete, mégis sok mindenben különböznek egymástól: más helyről, más társadalmi osztályból és kultúrából jönnek. „Szeretnénk, ha megismernék a körülöttük lévő világot, rácsodálkoznának, milyen végtelenül jó és színes. Nagyon más ez, mint amit korábban tapasztaltak, hogy a világ félelmetes, ahol nekik semmi sem sikerülhet.”
Olyan vagy, amilyennek látnak
„Amikor először hallottam a szociális cirkuszról, már évek óta zsonglőrködtem. Mivel nagyon érdekesnek találtam a kezdeményezést, az első adandó alkalommal lelkesen elmentem egy gyermekotthonba, hogy különféle technikai trükköket tanítsak a gyerekeknek. Azt gondoltam, a szociális cirkusz lényege, hogy minél professzionálisabb mutatványosokat neveljünk a hátrányos helyzetű fiatalokból” – emlékszik vissza első élményeire Balázs. Ám amikor ott találta magát egy tucat nehezen kezelhető intézetis között, segítő, pedagógus vagy szociális munkás nélkül, lelkesedése hirtelen ijedtségbe csapott át. „Hiába üvöltöztem, nem akartak rám figyelni – eleveníti fel az élményt, miközben már mosolyog magán. – Rá kellett döbbennem, hogy ez valami sokkal mélyebb dolog, mint gondoltam. A szociális cirkusz lényege nem akrobatikus trükkök tanítása, hanem maguk a gyerekek. A cirkusz itt nem cél, hanem eszköz” – foglalja össze a tanulságot. Azóta már különböző helyeken – többek között a miskolc-lyukóvölgyi cigánytelepen – kamatoztatta tapasztalatait. „Nem te voltál az egyetlen aznap, aki kiabált velük. Valószínűleg nekik fel sem tűnt, hogy valami baj van – vágja rá mosolyogva az ifjúsági szociális munkában jártasabb Márton, majd megerősíti: – A pinceklubban nem tehetségkutatást vagy gondozást végzünk.” A tehetség helyett itt a kitartáson van a hangsúly. A szociális cirkusz sikerélmény-pedagógiája egyszerű:
„És közben próbálj ki minél több dolgot! – teszi hozzá a tréner. – Mi csak teret adunk ennek.” A két zsonglőr egybehangzóan fogalmaz: nem akarnak még egy iskolai tanórához hasonló foglalkozást tartani. Egyenlő félként vannak jelen az alkalmakon. „Dialógust szeretnénk kialakítani velük. Addig ugyanis nem fognak integrálódni, amíg azt látják, hogy semmibe veszik őket. Pedig egy kis figyelem elég, és csodákra képesek. Hiszen az alakítja őket, amit a környezetük visszatükröz rájuk. Mindannyian mások szeméből építjük fel a személyiségünket. Mi építjük az övékét, ők pedig a miénket.”
