Milyen következményei lehetnek, ha elveszítjük azt a nagyon is emberi képességünket, hogy valóban megálljunk, megpihenjünk, meghitten ünnepeljünk, azaz minőségi időt biztosítsunk magunk és egymás számára?
Nem is olyan régen nyílt politikai állásfoglalásnak tűnhetett volna a pihenőnapról írni. Pihenni többnyire szeret az ember, a viták inkább a jelző körül folytak: legyen-e a vasárnap minden ember számára „kötelező” munkaszüneti nap? Az így feltett kérdéssel azonban igazából el is dőlt a dilemma: hogyan lehetne bármi is „kötelező” egy demokráciában, főleg ha egy olyan személyes szüksgéletről van szó, mint a pihenésem a sok munka után?! És mi köze van bárkinek is, politikai pártnak, szakszervezetnek vagy éppen az egyházaknak, hogy pihenek-e egyáltalán?!
Inkább a pláza!
A jelenlegi magyar vitakultúrát és a hazai társadalom éles ideológiai megosztottságát szem előtt tartva végül győzött a politikai realizmus. Újra lehet vásárolni a plázákban vasárnaponként. És valljuk be, sok embernek ez csakugyan alkalmasabb és kényelmesebb is így. Mennyivel jobb például a tágas bevásárlóközpontokban sétálgatni, venni ezt-azt, találkozni másokkal, esetleg beülni a családdal egy mozifilmre, mint mondjuk egész nap az ötvenkét négyzetméteres panellakásban összezárva elviselni egymást. Merthogy Magyarországon ez is hozzátartozik a történethez: az ország népességének körülbelül az egyharmada (néha többgenerációs családok együtt!) még mindig hatvan négyzetméter körüli lakásokban kénytelen élni, és lenne kénytelen pihenni is a „kötelező” szabad vasárnapokon. Így aztán pláne érthető, hogy miért is válhatott Magyarországon politikai csatározások áldozatává egy olyan alapvetően emberközpontú kezdeményezés, hogy maga az állam garantálja mindenki számára a szabad vasárnapot.
Nem akarunk megállást
A szabad vasárnap a jól menő nyugati demokráciák többségében nem lehet kérdés: a társadalmi fejlődés egyik alapvető vívmányának tartják számon bal- és jobboldalon egyaránt. Főleg a szakszervezetek, amelyek tőlünk Nyugatra is többnyire balra húznak, állnak ki teljes mellszélességgel a szabadnapok kiharcolt száma és a kötelező munkaszüneti napok védelme mellett. Amikor néhány évig Bajorországban éltem, mindig rácsodálkoztam, ahogy már szombat délután háromkor megszólaltak a főváros harangjai, a müncheniek ugyanis így köszöntik a közelgő vasárnapot. Ilyenkor már minden üzlet zárva, elcsendesül a város, kezdődhet a pihenés. Szobám ablaka egy tágas belső udvarra nézett, többemeletes lakóházak vették körül a kis parkunkat, sűrű balkonsorok néztek a zöld térre a belső homlokzatokról. A szomszédok többsége ilyenkor szinte a harangszóra ült ki a teraszokra, családok, barátok érkeztek vendégségbe, fiatalok az idősekhez, unokák a nagymamákhoz jöttek látogatóba, és szinte még most is érzem az illatát a vaníliafagylaltnak, amelyet a bajorok a viszonylag könnyen elkészíthető forró almás rétes mellé szolgálnak fel.
„Az ünnepeink, a heti egyszeri megállás, a szabadságok minőségi idejére egszerűen szükségünk van.”
A bajorok tudnak élni, sóhajtottam fel rácsodálkozva kimért életvitelükre. Megengedhetik maguknak, hogy nyolc órát dolgozzanak öt napon át, szombat délelőtt aztán még elintézhetik a fennmaradt tennivalókat, például a családi bevásárlást, a takarítást, a kertek gondozását, aztán jöhet a vaníliás strudel, a barátkozás, a könyvek, koncertek, színház, benépesülnek a parkok. Akkoriban az volt a benyomásom, hogy ettől tovább talán nem is fejlődhet az emberi civilizáció, esetleg finomodhat, de mit kívánhat még az ember?! Nyugatról nézve a magyarok heves politikai csatározásai a törvényekkel biztosított szabad vasárnap ellen ezért teljesen követhetetlennek bizonyultak, amolyan érthetetlen hungaricumnak. Ráadásul Magyarországon abban is feje tetejére látszott állni a helyzet, hogy a magyarok körében főleg a politikai baloldalról és az emberi szabadság nevében követelték a szabad vasárnapot biztosító törvények eltörlését!
Maszekvilág
Gyakori a vélekedés, hogy könnyű Nyugaton, ott más az életszínvonal, megengedhetik maguknak az emberek, hogy már szombat délután megkezdődjön a pihenés. Ezzel szemben Európa keleti felén egyetlen keresetből az állampolgárok többsége csak nagyon nehezen tud megélni, és főleg akkor van bajban, ha igyekszik becsületes is maradni. Ezért aztán dolgozni kell, és általános a vélekedés, hogy minél többet, annál jobb lesz. A „rendes” munkahely sokszor nem is az igazi munka. A valódi „meló” akkor kezdődik, amikor hazér az ember a hivatalos munkájából: akkor megy ki a család a kertbe, épül a ház, az ól, a pajta, akkor kell megszerelni a húszéves autót, az asszonyoknak ott a befőzés télire, gondozni kell a háztájit… A magyarok híressé váltak leleményességükről, hogy adnak-vesznek, csavarják az életet jobbra és balra, és ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez az ország, ásványkincsekben sem éppen dúskál, megy is nekünk valahogy. Nem is olyan rosszul. Így épült a gulyáskommunizmus, meg is csodálták ezt az országot: eléggé szürke, csupa Trabant és Wartburg és panellakás, de azért alapvetően van minden. Ha nem is tenger, de hát itt van nekünk nyaranként a Balaton és a Dunakanyar! A boltok polcai tele voltak élelmiszerekkel, viszonylag jó volt az oktatás, szaporodtak a Nobel-díjasok, hoztuk az aranyérmeket az olimpiákról, és mindezt hogy értük el?! Éljen a maszekvilág!
Felőröl a sok munka
A magyar emberekről általában sok mindent el lehet mondani, a szomszéd népek sztereotípiái rólunk eléggé érdekesek, sőt tanulságosak is lehetnek számunkra, egy dolgot azonban biztos nem fogunk hallani: hogy a restséget és a lustaságot bárki is a tipikusan magyar karakterjegyek közé sorolná. És valljuk be, szeretjük is hallani, amikor leleményesnek tartanak minket, amikor azt halljuk, hogy megfogjuk a munka végét, és azt tartják rólunk, hogy folyton azt nézzük, hogy egyről a kettőre jussunk. Az önképünkhöz tartozik, hogy a magyar ember alapvetően szorgalmas, dolgos és becsületes. A munka nélküli ügyeskedés, a nyerészkedések, a fedezet nélküli adok-veszek rendszerint megszólás tárgya lesz errefelé, amolyan pesti vircsaft, éppen ezért a gulyáskommunizmust követő rendszerváltást, amikor a követhetetlen privatizálások során „széthúzták” az országot, a magyarok többsége mind a mai napig felháborítónak tartja. Bizonyára nem véletlen, hogy a sok politikai szlogen közül, amelyekkel akarva-akaratlanul naponta találkozik az ember, éppen a munkaapalú gazdaság, illetve a munkaalapú társadalom építése az, amelyet az egyébként állandó politikai túlfűtöttség sem tud igazán kikezdeni. Van azonban néhány magyar karakterjegy, amelyre ennyire büszkék nem lehetünk, és amelyek nagyrészt szintén a rendszerváltás előtti „kádári jólét” számlájára írhatók. A világtörténelem színpadán békés körülmények között a magyarok létszáma kezdett el először apadni. Az öngyilkosságok számát illetően a nyolcvanas években messze vezetők voltunk. Híres a magyar hajlam a búskomorságra is. Ha most szétnézek Pesten, ennyi hajléktalant sehol sem látni, sem Zágrábban, sem Pozsonyban, sem Krakkóban, talán még Belgrádban sem. Mintha megtört volna valami ennek a népnek/nemzetnek a tartásában. Sok olyan focimeccset láttam már, hogy vezetünk, védekezünk, góóól!, de aztán a végére elszúrjuk, fel is adjuk talán, összeroppan a csapat. Mintha nem lennénk igazán képesek hinni abban, hogy mi is győzhetünk, mi is élhetünk jól, nekünk is lehet jó sorunk. Pedig a hit roppant nagy erő!
Valami mégsem jó így
Lelkipásztori munkám során a legfájdalmassabb élményeim közé tartozik az a tehetetlenség, amelyet főleg fiatal házasokkal élek meg. Szeretnének gyereket, tervezik, sokféleképpen próbálkoznak is, ami emberi méltóságukat még nem sérti, aztán mégsem jön a várva várt baba. Vagy ha jön, megszületik a remény, vetélés is előfordul. A családtervezés valószínű korábban sem ment minden esetben flottul, de Magyarországon jelenleg csaknem minden negyedik házaspár él meg meddőséget, vagy legalábbis egy ideig küszködik a meddőség rémével. Ilyenkor csaknem mindig felmerül a kérdés, hogy miért. Miért éppen ők? És Isten mindebben hol van, „hogyan engedheti meg?!” Miért nem segíti meg ezeket a párokat? A jegyesek felkészítőjén a szentségi házasságra mondtam legutóbb: manapság nem is annyira az számít igazán égető kérdésnek, hogy a fiatal házasok hogyan védekezhetnek, ha nem szeretnének gyereket. Az igazán nyomasztó kihívás az, hogy nagyon sok házaspár nagyon is szeretne gyereket vállalni, de sehogy sem jön össze! És amikor sokszor könnyek között elbeszélgetünk a fiatal házasok fájdalmáról, nagyon ijesztő gyanúk fogalmazódnak meg. Valami baj van az egész civilizációnkkal, nem is a magyarral egyedül most már, hanem az egész nyugati kultúrkörrel. Nem élünk olyan körülmények között, hogy szervezetünk biológiai, pszichikai és lelki értelemben valóban kész lenne egy új élet befogadására. Feltűnően sok, a témában érintett szakember egyetért abban, hogy az állandó feszültség, a stressz, a zilált életkörülmények, beleértve az elkötelezett házastársi kapcsolatok mind gyakoribb hiányát is, hozzájárulhat a meddőségnek ehhez a népbetegséggé válásához, ami most már tulajdonképpen az egész nyugati társadalmat érinti. És mindig akadnak ellenpéldák, hogy valaki mekkora nagy karrierista vagy mondjuk élsportoló, csupa verseny tehát az élete, és mégis egészen természetes módon szülhet gyermeket. De aztán arról is feltűnően gyakran hallani, hogy jót tesz a lazítás, az elengedés, hogy a kevesebb néha több, hogy ügyelni kell a meghittségre, a megértésre, a kellő pihenésre és kikapcsolódásra, és amikor a párok eljutnak odáig, hogy elfogadják, hogy esetleg éppen nekik nem is lehet gyerekük, no éppen akkor jelentkezik be az új élet.
Imádság is
Valószínű egészen máshogy alakult volna az emberiség fejlődése, vagy a nyugati kultúrkör talán el sem jutott volna idáig, ahol most tart, ha nem adatik meg nekünk egy olyan istenkép, amely azt állítja, hogy maga az Isten is szeret megpihenni. Mindjárt a Szentírás legelején olvassuk, a Teremtés könyvében:
„Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége. A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett Isten” (2,1–3)
Aztán a pihenés parancs formájában kétszer is előkerül még a Biblia legmélyebb rétegei között, aminek alapján a katolikus egyház így fogalmaz hívei számára: „Emlékezzél meg arról, hogy az Úr napját megszenteljed!” A katolicizmus „odáig is elmegy”, hogy a vasárnapi munkát a szószékekről egészen a közelmúltig úgy jellemezték, mint „halálos bűn”, és katolikusok között a lelki élet amolyan minimumának számít, hogy a hívő ember vasárnap és egyházi ünnepekkor elmegy a templomba. A pihenőnap ugyanis az istendicséret napja is. Ha az ember nem áll meg, nem ad kellő helyet és teret az ünnepeknek, ha nem nagyon lehet esélye az életünkben a tudatosításnak és a reflexiónak, akkor még Isten is könnyen kiszorulhat az életünkből. Ezért van például karácsony és húsvét előtt a felkészítő szent időszak, az advent, illetve a nagyböjt. Csak áltatjuk magunkat, hogy tudatos odafordulás nélkül bármilyen kapcsolat érdemben fejlődhet, ideértve istenkapcsolatunkat is. A rendszeres és elmélyült imádság időszakítás is, ahogy a kapcsolataink gondos ápolása is annak számít. Az ünnepeink, a heti egyszeri megállás, a szabadságok minőségi idejére egszerűen szükségünk van: saját magunk, a szeretteink és a biblikus hagyomány képei alapján azt mondhatjuk: még Isten számára is! Ezt a több ezer éves hagyományt lehet mellőzni, nem szakad le ettől mindjárt az ég. De megállás, ünnepek, meghittség nélkül mégis felborulni látszik valami, úgy a személyes életünk síkján, mint a családok életében, de az egész túlpörgött nyugati kultúrkörben is. Tudatos megállás és minőségi idő nélkül kiégünk, és meddővé válik az életünk.