A szeretet örök feszültség: annak reménye, hogy valóságosan, létigaz módon találkozom a másikkal, ugyanakkor annak tudása, hogy ez a közösség illékony és esendő. Aki szeret, olykor ráébred annak fájdalmára, hogy nem tud igazán szeretni. Figyelme, bármennyire nem szeretné, folyton önmaga felé vándorol el, s ilyenkor nem látja már a másikat. Minden jósága, akármennyire is a másik felé szeretné irányozni, visszahajlik önmagára. A szeretet tökéletlen, s mint ilyen, végtelenül véges. Tovább olvasom „A szeretet végső paradoxona”
Török Csaba