Assisi Szent Ferenc szerint a szegényekkel való közösségvállalás olyan út, amely szembesíti az embert tényleges spirituális léthelyzetével: azzal, ahogyan mindannyian rászorulunk Isten ajándékozó szeretetére.
Beszédes tény, hogy a kortárs filozófia egyik legérdekesebb vitája – történetesen Jacques Derrida és Jean-Luc Marion között – a „tiszta ajándék” kérdése körül pattant ki. Vajon létezhet-e valóban önzetlen ajándék jelen világunk kérlelhetetlen érdekhálózatai közepette, vagy az ajándék élményét minden esetben „dekonstruálni kell”, amennyiben valójában rejtett érdekek által mozgatott illúziónak tekintendő? Derrida szerint a tiszta önajándékozás lenne minden erkölcsi tett ősmintája, de ilyen gesztus valójában nem létezhet. A filozófus ezt azzal indokolja, hogy az ajándék olyasmi, ami – a puszta ajándéktárgy mögött – mindig feltételezi azt az ajándékozót, akinek valamilyen „bennfoglalt érdeke” fűződik az ajándékozáshoz. Derrida katolikus tanítványa, Jean-Luc Marion vitába szállt ezzel az ajándékkritikával. Szerinte nem ilyen rideg a helyzet, mert számtalan esetben az ajándékozó anonim, vagyis láthatatlan kíván maradni az ajándék tárgya mögött, így nem tart igényt semmilyen „ellenértékre” az ajándékáért. Amikor Derrida ellenveti, hogy az ajándékozó számára a jótett önelégültsége még ilyen esetben is ellenértéket jelenthet, akkor Marion azt válaszolja, hogy az áldozatos odaadás egy bizonyos ponton túl már önzetlen szeretetté „égeti ki” az ajándékozás gesztusát, hiszen az ajándékozónak ki kell lépnie magából a másik kedvéért. Ez a vita drámaian leképezi az „ajándéklogika” és a „pénzlogika” egymásnak feszülő gondolkodásmódjait, amelyek karácsonyhoz közeledve évről évre megküzdenek bennünk egymással.
A megajándékozottság mindannyiunk számára a lényünk magvát éltető tapasztalat, amelyre – így vagy úgy – gyermekkorunktól egészen életünk végéig szükségünk van: ezáltal merítkezhet meg lelkünk a felénk irányuló szeretetben. A filozófusok vitájától a teológia felé lépve eszünkbe juthat, hogy a Szentírás tanúsága szerint valójában a transzcendens rejtettségbe visszahúzódó Atya a legfőbb Ajándékozó, aki már szentháromságos teremtő aktusában létet ajándékoz mindeneknek, hogy aztán a megtestesült Fiú áldozatos megváltó gesztusaiban önmagát adja a világnak, és Krisztus által a Szentlélek ingyenes ajándékában részesítse az emberiséget. Aquinói Szent Tamás csodálatos tömörséggel így mutat rá az ajándék logikájának gyökerére: „A szeretet az ősajándék. Mindaz, amit még ingyenesen adnak, csak általa lesz ajándék.”
De vajon gyakorlatiasabban nézve az „ajándék logikája” miképpen olthatja ki ténylegesen a szívünkben uralkodó személyes érdekek erőterét, a „pénz logikáját”? Assisi Szent Ferenc ezzel kapcsolatban a radikális egyszerűség és a testközeli tulajdonnélküliség gyakorlatait ajánlja figyelmünkbe.
Ferenc testvér már a modern pénzfogalom kialakulásának XIII. századi kezdeteinél rendkívül érzékenyen reagált a kétféle logika közötti feszültségre. Mivel városa egyik jómódú posztókereskedőjének, Pietro Bernardonénak volt a fia, ismerte azt a folyamatot, hogy a keresztény hit realizmusával szemben a pénz miképp válhat az egyén és a közösség életében illúziók kovászává, a valóságérzék elgyengülésének eszközévé. Ferenc számára a pénz (mai szemmel talán túlzottan is) annak a bűnös világnak a szimbólumává válik, amelyet megtérésekor maga mögött hagyott. Tapasztalata van arról, hogy egykor − apja pénzét szórva − maga is megvásárolhatta Assisi kegyeit, később azonban azt is átélte, hogy az önzetlen isteni szeretetben foglalt Ajándékot ugyanez a város érzéketlenül elutasítja. Ferenc tehát pornak kívánja tekinteni, szemétnek látja és lábbal akarja tiporni azt a pénzt, amely ilyen módon képes elvakítani a bensőséges istenkapcsolatra hivatott embert. Amikor egy alkalommal kísérői a környéket bejárva éhesen, kimerülten térnek vissza, anélkül, hogy bármi ennivalót kaptak volna, Ferencet pedig mindeközben bőségesen vendégül látja egy idegen, ezt mondja a pórul jártaknak: „Azért nem leltetek semmit, mert Isten helyett a pénzre számítottatok!” Újra elküldi tehát őket, hogy most Isten nevében kérjenek, az ő ajándékozó szeretetére bízva magukat, és ugyanezek az emberek kicsivel később gazdagon megpakolva térnek vissza. Bár Ferenc szóhasználata visszafogott a „megajándékozottsága” feletti öröméről szólva, életének minden vonatkozásáról úgy beszél, hogy azt „az Úr adta” neki. Még végrendeletét is így kezdi: „Az Úr így adta meg nekem…” Egész életét áthatja annak a megajándékozottságnak a tudata, amelyből fakadóan mindenről az „ajándék logikája” szerint gondolkodik.
A Poverello azzal a lendülettel, amellyel az összes bűnt és istentelenséget szimbolizáló pénzt igyekszik távol tartani magától, egyúttal átöleli „Szegénység Úrnőt”, akivel a radikális egyszerűség és testközeli szegénység életformáját élve, szent szenvedéllyel ünnepli meg a kapcsolatát. Ferenc nem volt fanatikusa a fizikai szegénységnek, mint ahogy a korabeli szociális problémák megoldására sem alapított intézményeket. Sőt, nem is eltolni akarta magától a világot, hanem valójában Istenben az egészet szerette volna magához ölelni. Jól tükrözi ezt gyakorta ismételgetett egymondatos fohásza: „Istenem és (benned) minden! (Deus meus et omnia!)” Számára a szegényekkel való közösségvállalás, a radikális szegénység megélése olyan út, amely szembesíti az embert tényleges spirituális léthelyzetével: az alamizsnára szoruló koldus szerinte mindennél kifejezőbb ikonja annak, ahogyan az ember rászorul Isten ajándékozó szeretetére, és megajándékozottja az isteni jóságnak. Némileg anakronisztikusan azt mondhatnánk: Francesco fontosnak tartja, hogy a betlehemi Kisded szegénységét és kisemmizettségét magára véve testközelből és szívós hűséggel belépjen abba a bibliodrámába, amely feltárhatja számára az evangélium teljes gazdagságát. Ferenc alakja azáltal íródott bele történelmünkbe, hogy az „ajándék logikája” melletti elkötelezettségében nem ismert kompromisszumot: az odaadásban felülmúlhatatlanul könnyed, játékos és nagyvonalú tudott lenni. A ferences lelkiség egyik kutatója, Ilia Delio ezzel összefüggésben jegyzi meg róla:
„Érdekes, hogy bár a szegénység központi szerepet játszott életmódjában, írásaiban alig foglalkozik vele.”
A Poverellót elsősorban „az egzisztenciális szegénység”, vagyis teremtettségünk léthelyzetének hiteles megélése vonzotta. Nem dolgok nélkül, hanem a dolgok birtoklása nélkül (sine proprio) kívánt élni. A másik embernek szóló önajándékozásban, az Istennek szóló odaadottságban egyaránt így buzdította övéit: „…semmit se tartsatok tehát vissza magatokból magatoknak, hogy egészen visszafogadjon benneteket az, aki egészen odaadja önmagát nektek” (LRend 29). E radikalitás nyomán az alapító atya példája szüntelenül azzal provokál minket, ferenceseket, hogy Krisztus követése éppen ilyen lendületes szeretetre, szegénységre és szabadságra szólít fel. Nagy ívű projektjeinken mindig áthangzik Szent Ferenc aggódó, prófétai erejű szava: „…csak mindeközben a szent áhítat és az imádság szellemét ki ne oltsátok!” (vö. LAnt). Szüntelenül törődnünk kell világunk kiszolgáltatottjaival és gyöngéivel. Miközben a keresztényeknek el kell viselniük, ha e világ „bölcsei és hatalmasai” megvetik őket (vö. 1Kor 1,19−31), nem engedhetik meg maguknak, hogy a „kicsinyek és szegények” vessék meg őket (vö. Jn 5,7), ők ugyanis Jézus kiváltságosai, akiknek ezért az egyház kiváltságosainak kell lenniük. Miközben ezek a belátások sok ferences életstílusát és lelkipásztori hatékonyságról alkotott elképzeléseit megkérdőjelezhetik, ott vannak azok az egyéni életutak és megújulásra képes közösségek is, amelyeket a ferenci szegénységeszmény magva ösztönöz. Szent Ferenc számára a szegények társasága és a testközeli szegénység élménye az isteni transzcendencia felé fordulás lehetőségét kínálta. Ilia Delio megjegyzi: „Sok ember azért retteg a valódi transzcendenciától, mert az elszigetelt, elkülönült éntudatunk »halálát« jelenti. A teljességért küzdeni, transzcendenciában élni nem más, mint meghalni az elkülönült én számára. A dilemma azonban ott rejlik, hogy ellenállunk valódi vágyunknak, azaz a transzcendens teljességnek, mert félünk elkülönült énünk elvesztésétől, elszigetelt egónk halálától.”
Utóbbi három pápánk egymás gondolatait továbbfűzve szólt a keresztény hit azon útmutatásáról, hogy életünk dolgait „az ajándék és az ajándékozás” jegyében szemléljük és értelmezzük, és így legyünk jelen emberi kapcsolatainkban is. Ferenc pápa e lelkülethez vezető útként maga is hangsúlyozza a „perifériákkal” való közösségvállalás fontosságát. Megnyilatkozásai alapján a jelenlegi pápát egyházvezetőként Assisi Szent Ferenc alakja arra ösztönzi, hogy ne nyugodjon bele a társadalmi igazságtalanságokba, és a szegényekkel való szolidaritást az emberi hitelesség nélkülözhetetlen elemének tekintse. Assisi szentjével való lelki rokonságát – saját elmondása szerint – elsősorban éppen ezen a ponton ismerte fel: Szent Ferenc „a béke embere. Ebből kiindulva jutott eszembe a neve a megválasztásomkor. Számomra ő a szegények szentje, a béke embere, aki szeretettel és óvó gondoskodással fordul a teremtett világ felé. Mostanság ugyebár nem túl jó a kapcsolatunk a teremtett világgal. Ferenc testvér olyan valaki, aki a mélyebb béke szellemiségét sugározza…” Vajon ma kellően érzékenyek vagyunk arra, hogy Krisztus követésének útja szükségképpen elvezet bírvágyunk megszelídítéséhez, a fogyasztásunk mértékében és szerkezetében érvényesítendő önkéntes és tudatos visszafogottsághoz, végső soron a szeretet szabadságához?
Források:
Ilia Delio: A ferences imádság. Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2019
Pope Francis reveals why he chose his name. The Catholic Herald 4, 2013. március 16.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Borítókép: Szent Ferenc-katedrális, Santa Fe (iStock)