A Loyolai Szent Ignác tiszteletére meghirdetett ünnepi emlékév keretében jelent meg a rendalapító életét és örökségét családok számára élményszerűen és számos ötlettel feldolgozó könyv, mely a lelkiségi irodalomban hiánypótló műfajt alapoz meg hazánkban. A szerzővel, aki az íráshoz néprajzkutatóként és nyolcgyermekes anyukaként szerzett tapasztalataiból is merített és a kötet illusztrátorával beszélgettünk.
− Melyek voltak az első lépések a kézirat elkészítéséhez?
VIRÁG: Először is körülnéztem az általam ismert nyelveken, hogy vannak- e külföldi minták, ott milyen módszereket használnak. Érdekes, hogy nem találtam olyan forrást, ami a jezsuita lelkiséget családokhoz hozta volna közelebb. Néhány amerikai jezsuita oldalon lehetett találni egy-egy kis feladatlapot a szemlélődő imába való bevezetésről, de komplexebb összefoglalással nem találkoztam, így aztán magamtól kellett kitalálni, hogyan épüljön fel. Abban biztos voltam, hogy az ignáci lelkiség nem csak felnőtteknek szól. Dobogókőn volt egy időben családos lelkigyakorlat Vízi Elemér atya szervezésében, és én már ott láttam, hogy ez nagyon közel tud jönni az egész kicsikhez is.
− A könyvben nagyon személyes hangon írsz a Szent Ignáchoz és az örökségéhez való viszonyodról. Hogyan alakult ki ez a kötődés?
VIRÁG: Az első élményem Szent Ignáccal, mint nagyon sok korombelinek, a Legyetek jók, ha tudtok című film volt, amelyben ő távolságtartó, szigorú atyaként jelenik meg. Ellentétben Néri Szent Fülöppel, aki pedig az együtt játszós, mókázós, kissé ez a szent bolond kategória. De én rögtön Ignáchoz tudtam kapcsolódni lelkileg. És nagyon emlékszem egy mondatára: „Rotterdami Erasmus túl jól ír, ennyi elegancia eltereli a figyelmet a lényegről.” De sajnos a lelkiségéről nem sokat tudunk meg abból a filmből.
ANNA: Csak azt, hogy Fülöp atya mondja a Lelkigyakorlatokról, hogy milyen hosszú és olvashatatlan.
VIRÁG: Pontosan. Ezért is határoztam el, hogy elolvasom, és apukám polcán meg is volt. Belenézegettem, de akkor még én sem tudtam elolvasni. Azóta már azért sikerült. Ott kezdett nekem Szent Ignác nagyon fontossá válni. Azt éreztem, hogy nekem dolgom van vele, együtt tudok rezdülni vele valahogyan. Apránként egyre jobban megismertem a szüleimnek, a Regnum Marianum közösségnek és Nemeshegyi Péter atyának köszönhetően. Sajnos csendes lelkigyakorlatra még nem volt alkalmam elmenni, mert mindig van egy kisbaba, de az nagyon jó lesz, ha egyszer arra is sor kerül. Amikor bérmálkozni készültem, szerettem volna, hogy Ignác legyen a bérmaszentem, de ezt akkor nem engedték. És akkor megbeszéltem vele, hogy ez most nem lehet, de vegyük úgy mind a ketten, hogy én tudom, hogy ő külön imádkozik értem, meg segíteni fog, és ő is tudja, hogy én szeretnék hozzá csatlakozni valamilyen módon. Biztos vagyok benne, hogy ez meg is történik. Például úgy, hogy mintha lett volna egy kimetszett szelet az időből, hogy én meg tudjam írni ezt a könyvet. Ezt azóta is csodának látom. Itt van a nagyböjti kötet (a sorozat készülő következő kötete – a szerk.), ezt már több mint egy éve írom. Ez a könyv pedig gyakorlatilag négy hónap alatt elkészült a semmiből. Az a tapasztalatom, hogy ha az Úr nagyon szeretné, hogy valami elkészüljön, akkor arra biztosít időt. Előbb-utóbb szépen megvalósul minden, amit ő jónak tart, én ebben bízom. Ami pedig nem, azt megpróbálom azzal elengedni, hogy talán ennek nem most van itt az ideje. De aminek meg kell valósulnia, az megvalósul. Nagyon-nagyon jó ennek a tapasztalatnak a csodájában élni.
Hirdetés
− Anna, te hogyan boldogultál az idővel?
ANNA: Szerintem ennyire nagy munkám ilyen rövid idő alatt még nem volt. Főleg azzal együtt, hogy nagyon sok kis részlet volt, amit meg akartamrészletet szerettem volna megjeleníteni, virágokat a kertben, fűszereket a konyhában. Olyan apróságokat, amikre sokadik olvasás után is rácsodálkozhat a szülő és a gyerek is. Régi vágyam volt, hogy egy mesét végigillusztráljak. Kiskoromban, amikor megkérdezték, mi akarok lenni, mindig azt mondtam, hogy meseillusztrátor. Éppen ezért nagyon felemelő érzés volt először a kezembe venni ezt a könyvet.
VIRÁG: Nekem hatalmas élmény volt, amikor megláttam a betördelt változatot még digitális formában, hogy Anna mennyire rá tudott hangolódni arra, ami az én szívemben volt. Már az Árad a fény esetében is az volt az érzésem, hogy egy olyan képi világ került a kötetbe, ami megemeli a mondanivalót, és ez valójában közös munka volt, még akkor is, ha személyesen nem ismertük egymást mostanáig. A tűz emberében pedig egy egészen másik stílus és képi világ jelenik meg, ami pont ahhoz illik, ami ennek a könyvnek a sajátja.
Meszleny Anna, a könyv illusztrátora
– Hogyan alakul ki benned egy-egy szöveg képi világa?
ANNA: Virág munkái közül először a Bürüli néni-szövegekkel találkoztam (A Szív magazinban egy éven át megjelenő sorozat darabjai, amelyek az ezerarcú népszokásokról, tradíciókról szóltak játékos formában – a szerk.). Én is nagyon szeretem a néphagyományokat és az ünnephez kötődő szimbólumokat. Virág annyira jó képeket használ, hogy rögtön látom azokat magam előtt. Általában az első megérzésemre hallgatok, amikor stílust választok egy szöveghez. Az Árad a fénynél a Bürüli néni hangulatából indultam ki, de itt sok pici részlet miatt adta magát, hogy aprólékos tollrajzokat készítsek, ezt ötvöztem az akvarellel. Azt szerettem volna, hogy könnyed, de a meserajzoknál kicsit komolyabb, részletgazdagabb illusztráció szülessen, hiszen mégiscsak egy valós történetről van szó, és fontosnak tartottam, hogy fel lehessen ismerni azokat a helyeket, ahol Szent Ignác járt. A könyvben szereplő, Virág által megálmodott kisállatoknál megengedtem magamnak, hogy díszesebbek, színesebbek, meseszerűbbek legyenek, mint a valóságban, de a történelmi helyszíneknél, épületeknél törekedtem a hitelességre. A borítónál érdekes dilemma volt, hogy az Il Gesù hogyan jelenjen meg, hiszen a homlokzat hat évvel Ignác halála után készült el, de a tervek már megvoltak az életében. Nehéz helyzetben voltam a montsarrati kolostor ábrázolásánál is, mert azt porig bombázták a világháborúban, és egy festmény sem maradt fenn arról, hogy milyen volt Ignác korában. Egy 1800-as évekbeli képeslapot találtam csak, abból tudtam kiindulni.
− A szöveg első olvasójaként melyik rész volt neked a legkedvesebb?
ANNA: Talán az Ignác-mesében a gyerekkorról szóló rész. Nagyon sok ötletem is volt hozzá, vázlatokat készítettem, próbálgattam, mi működik, mi nem. Érdekes volt kitalálni, Ignác hogy nézzen ki gyerekként, majd hogyan lehet úgy „öregíteni”, hogy végig felismerhető legyen.
VIRÁG: Más első olvasói is voltak a szövegnek, akik beletették a szeretetüket és a jó ötleteiket. Örök barátnőm, Kuntágné Tabajdi Zsuzsi fűzött hozzá megjegyzéseket, illetve a természettel kapcsolatos részben az egyik bérmalányom és a legkisebb húgom, Eszter adtak nagyon jó ötleteket. Eszter és Zsuzsi szülői szemmel is olvasták, fontos volt látni, hogy más szülők vajon tudnak- e ehhez kapcsolódni, tényleg segít- e nekik. Ahol a templom titkainak a felfedezéséről van szó, ott pedig az unokatestvérem, Keglevich Kristóf segítségét kértem, mert neki nagyon fontos a liturgia és a templom hagyományos szimbolikája.
− Kiknek ajánlanátok a könyvet?
VIRÁG: Családoknak, ezen belül mindenféle korosztálynak jó egészen ovis kortól, de egy gimnazista is találhat benne őt megérintő imalehetőséget vagy a természetben való jelenlétre hangoló ötleteket. Szerintem iskolákban, hittancsoportokban vagy hasonló közösségekben is nagyon jól lehet alkalmazni. Például az utolsó részben leírt kilencedet egy kidolgozott Szent Ignác-tábornak is el lehetne képzelni. Szóval azt gondolom, hogy tanítók, tanárok is sikerrel tudják alkalmazni, gyakorlatilag mindenhol, ahol gyerekekkel foglalkoznak.
ANNA: Szerintem a mese egészen kicsi kortól megragadja a gyerekeket a kis állatok szerepeltetésével és a közérthető fogalmazással. A könyv második részében található imaötletek talán már valamivel idősebb gyerekeknek valók, akik több imamóddal találkoznak. Az elején Az Én Istenem, jó Istenem is fontos imaélmény, nálunk is ez volt a lefekvés előtti ima, de ez a könyv ügyesen tovább vezet ebből. Persze, a családoktól is függ, hogy mit építenek be belőle.
− Virág, melyik gyakorlatokat szoktátok végezni a gyerekekkel?
VIRÁG: Az „elképzelős” imákat nagyon szeretik. Szerintem az az egyik kedvencük, ha valamilyen szentírási részt képzelhetnek el, vagy pedig csak egy szép helyet, ahol Jézussal beszélgethetnek. Ilyen imák nálunk rendszeresen szoktak lenni. Ha pedig kint vagyunk a természetben, akkor figyeljük, hogy mit látunk, hallunk, és hálát adunk érte. Ez nekik már annyira természetes, hogy sokszor nem is nekem kell fölhozni, hanem ők maguk veszik észre, hogy valami milyen gyönyörű. A gyerekek nagyon fogékonyak a szimbólumokra, Istennek ezekre az apró, finom jelzéseire, amelyekkel folyamatosan kommunikál velünk. Receptek pedig azért is vannak a könyvben, mert a gyerekekre a pocakjukon keresztül nagyon lehet hatni. Az, hogy mondjuk egy ünnepet hogyan ünneplünk meg, szorosan összekapcsolódik azzal, hogy mit eszünk akkor – egy felnőtt számára is. Egy bölcs professzorom mondta, hogy ha valamire szeretnék emlékezni, akkor társítsak hozzá egy ízt. És olyan jó, hogy Szent Ignác élete elég jól dokumentált, például azt, hogy a szelídgesztenye volt az egyik kedvenc étele, egy leveléből tudhatjuk meg. Így Szent Ignác emlékére lehet például sült gesztenyét enni. Szülőként ilyen módszerekkel remekül rásegíthetünk, hogy a gyerekek megtanuljanak a liturgikus évben és a szentjeink társaságának valóságában élni.
Illusztrációk: Meszleny Anna
Fotók: Hegedüs Márton
Hirdetés
