Jezsuiták Szegeden

A Jézus Társasága nyomában az Alföldön

Bár az első jezsuiták már 1700 körül felbukkantak a Tisza partján, gyökeret ereszteni csak a tri­anoni döntés után tudtak a városban. A két háború között virágzó szegedi missziót a kommuniz­mus csírájában, az 1990 utáni újrakezdésnek szinte esélyt sem hagyva fojtotta el.

Szegedet 1918 decemberétől a fran­ciák tartották megszállás alatt, így a Tanácsköztársaság idején a prole­tárdiktatúra csupán öt napig tartott. Bukása után Károlyi Gyulával az élén megalakult a szegedi ellenforradalmi kormány, melynek honvédelmi mi­nisztere, Horthy Miklós megkezd­te a Nemzeti Hadsereg felállítását. Prónay Pál százados 1919 júniusá­ban szervezte meg azt a tiszti különít­ményt, amely a Madách utca 17.-be, a Szent Gellért konviktus épületébe hurcolta kommunizmussal vádolt ál­dozatait – a pincében végezték ki őket, testüket pedig a Tiszába dobták.

Sze­geden lesújtó volt az élet azon a nyá­ron, az emberek éheztek, alig volt szén, világítás, megrokkant a közbiztonság, az Erzsébet-ligetben gaz nőtt a virá­gágyásokban, és kopaszra száradtak a fák. A várost ellepték az Erdélyből és Délvidékről elmenekült magyarok, őket a városkormányzat – miként a je­zsuitákat is – főként üresen álló di­ákotthonokban próbálta elhelyezni. Loyolai Szent Ignác ünnepén, 1919. július 31-én valamivel több mint har­minc jezsuita érkezett a nagyszombati noviciátusból Szegedre. Ők a Madách utca 17.-be költözhettek be, ahonnan Prónay emberei már eltávoztak.

Miért éppen Szeged?

A Felvidék cseh megszállása után az újoncoknak menniük kellett a patinás nagyszombati noviciátusból, és a rendi vezetés Szegeden talált számukra me­nedéket. Ekkor talán még senki sem gondolta, hogy a város neve végleg összefonódik a Társaságéval, hiszen amikor 1920 júniusában a Pozsony­ból kitoloncolt filozófia növendékeit és tanárait is a Szent Gellért konviktus­ba zsúfolták be, az elöljárók fontolóra vették, hogy a helyszűke miatt inkább másik városba költöznek.

Az igencsak népes – több mint hatvan rendtagot számláló – közösség élén Bús Jakab páter állt, aki az önálló magyar rend­tartomány első provinciálisa volt há­rom évig. A gyermeki lelkületű, rop­pant kedves, ám acélos akaratú páter nem először járt a Tisza-parti város­ban, a budapesti Urak Mária Kong­regációjának egyik csoportját, úgy­nevezett kolóniáját ebben a városban alapította meg – még a világháború ki­törése előtt.

_____________________________

A kolónia alapjaira építet­te fel később a Szent József-kongregá­ciót; nyitottságával, lelkesedésével sok embert vonzott maga köré.

_____________________________

1921-ben mindenesetre a szegedi katolikus hit­község úgy gondolta, jobb, ha a jezsu­iták a városban maradnak, és felaján­lotta a Keresztény Szocialista Párt – az egykori Délvidéki konviktus – épületét a Kálvária utca 1.-ben. A filozófushall­gatók júliusban költöztek be ide taná­raikkal – a közösség kollégiumi státust kapott, és Szent Józsefről nevezték el. A jezsuita novíciusok Érdre utaztak, ahol a Szapáry-kastély lepusztult épü­lete lett az új lakhelyük.

A rend ezzel tartósan megtelepedett Szegeden. A város a trianoni békeszer­ződés után hirtelen az ország szélén találta magát, a korábban itt áthala­dó, nagy forgalmú vízi és szárazföldi utakat elvágta az államhatár, a Bácská­val és Bánáttal kialakult kölcsönös és élénk kapcsolatok megszakadtak, Sze­ged gyáripara nyersanyagforrásának jó részét elveszítette. Nyitottsága és befo­gadókészsége azonban olyan erőfor­rásnak bizonyult, amely középszerű, poros kisvárosból ragyogó szellemi központtá varázsolta át: a Kolozsvár­ról száműzött Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet a nemzet­gyűlés 1921-es határozata értelmében Szeged fogadta be – több intézmény­nek kellett összehúznia magát, hogy épületeikbe ideiglenesen beköltözhes­sen az egyetem.

„A filozófushall­gatók júliusban költöztek be ide taná­raikkal – a közösség kollégiumi státust kapott, és Szent Józsefről nevezték el.” (Fotó: JTMR Levéltár)

1923-ban pedig Glatt­felder Gyula csanádi püspök talált új otthonra itt, miután a román hatósá­gok kiutasították az országból – pász­torlevelében ugyanis védelmébe vet­te a katolikus egyház és a kisebbségek jogait. A három részre szakadt Csa­nádi Egyházmegye Magyarországon maradt területének püspöki székhe­lye 1931-ben hivatalosan is Szeged lett. Az egy csapásra egyetemi és egyház­megyei központtá avanzsáló városban a Jézus Társasága megtalálta azt a szel­lemi közeget, amelyben a tanuló rend­tagok formációját megvalósíthatta, és a Szent Ignác-i lelkületű társadalom­építés vagy az egyház szociális taní­tásának gyakorlatba ültetése terén is rendkívül eredményesen munkálkod­hatott.

A Társaság városi térben elfoglalt helye a szegedi társadalomban és köz­művelődésben betöltött pozícióját is jelzi: a Kálvária utca a város négy ütő­erének – a két körgyűrűt összekötő, a városon belüli forgalmat levezető su­gárutak – egyike volt, a rendház a két gyűrű között, polgári-kispolgári mi­liőben helyezkedett el, közel a tekin­télyes és gazdag belvároshoz. Ám az atyák már megtelepedésükkor a rókusi negyedben is pasztoráltak – ott főként szegény munkások és napszámosok él­tek –, és a Kálvária utcai rendházban berendeztek egy társasjátékokkal fel­szerelt társalgót az iparostanoncok­nak.

_____________________________

Már a húszas évek elejétől hitok­tattak a fiatal gyári körében, és kijártak a tanyákra igét hirdetni, katekizmust tanítani. Bús páter az úri hölgyeket lelkesítette, hogy halottak napja al­kalmából kössenek és árusítsanak ko­szorúkat, az értük kapott pénzt pedig a szegényeknek juttassák el.

_____________________________

A karita­tív célú Szent József-akciók mellett Bús Jakab másik szívügye, a Mária-kong­regáció csoportjai főként a katolikus középosztályt gyűjtötték egybe, s a lelkigyakorlatos munka is leginkább ta­nárok, tisztviselők és egyetemisták között folyt. A skolasztikusok a Szívgárda megszervezéséből és irányítá­sából vették ki a részüket – játékkal, énekkel egybekötött hitbuzgalmi fog­lalkozásokat tartottak a gyerekeknek.

A jezsuiták bekapcsolódtak a városi élet lüktetésébe, és Szeged hamar be­fogadta őket: 1921. március 6-án Bús atya kezdeményezésére a Szent Ró­kus-templomban összegyűlt katolikus hívek a települést Jézus Szíve oltalmá­ba ajánlották, az eseményen a főispán­tól a polgármesteren át a helyőrség tisztikaráig sokan ott voltak. A beil­leszkedés azonban valószínűleg nem volt zökkenőmentes, ugyanis 1922 májusának első napjaiban a szegediek körében futótűzként terjedt el a meggyőződés, hogy a jezsuiták ellen bom­bamerénylet készül. És ez olyannyira valószínűnek tűnt, hogy a rendőrség hat embere egész éjjel őrizte a rend­házat.

A Szent József-templom 1933-ban (Fotó: JTMR levéltár)

Mozgalmas hétköznapok

Szegeden a jezsuiták az első tíz évben rakták le a következő másfél évtized nagy műveinek – az egyházmegyés papnevelésnek, a hittudományi kép­zésnek vagy éppen a KALOT-nak – az alapjait. Bús páter után 1923-ban a kis­sé szögletes, Molnár Ferenccel is össze­vitatkozó Jablonkay Gábor lett a kö­zösség vezetője (rektora), őt követte Bíró Ferenc, a későbbi tartományfő­nök. A húszas években a házfőnökök sorát Lányi Ede, a nagy tudású, min­dig humoros és szétszórt filozófiapro­fesszor zárta, aki 1935-ig volt rektor. A szerzetesek élték a maguk precízen szabályozott, fegyelmezett napirend szerinti életét Szegeden, mindenkinek pontosan kijelölt helye és szerepe volt a közösségben.

A páterek a rendház működésével kapcsolatos feladatokat láttak el, és tanították a skolasztiku­sokat, a skolasztikusok biflázták a fi­lozófiát, a laikus testvérek pedig be­vásároltak, mostak, főztek, szereltek. A Szent Ignác-i értelemben vett rend és rendezettség mind az életformában, mind a lelkiségben megmutatkozott: egy jezsuita ápolt volt, és megjelené­sében a feje búbjától a halk közleke­dést biztosító gumis sarkú cipőjéig igényes, a vörös cérnás SJ-monogram­mal ellátott ingek és zsebkendők pe­dig mindig patyolattisztán ropogtak. Rítusa és ritmusa volt annak, miként kell étkezni, beszélni, járni vagy a há­zimunkákat végezni, mindenki tudta, mikor van ideje az áhítatnak, a tanu­lásnak és a szabadidőnek.

_____________________________

A külső kö­rülmények segítették az elmélyült lelki életet. A fiatalok buzgón imádkoztak és végezték erénygyakorlataikat, hol a liturgia külsőségeinek tökéletesítésén fáradoztak, hol a jezsuita atyák apos­toli munkáinak biztosítottak imahát­teret.

_____________________________

A skolasztikusok rendszeresen hallgattak vagy tartottak közéleti té­májú előadásokat, tanulmányi vitá­kat (disputákat) rendeztek, énekkel, koncerttel és szavalatokkal ünnepel­ték meg az egyházi és rendi jeles na­pokat. De kikapcsolódni és mozogni is kötelező volt nekik, hetente tartot­tak úgynevezett villanapokat, ilyenkor a körtöltésen kívül, a Somogyi-telepen lévő rekreációs házba, a jezsuita villá­ba mentek pihenni.

A házba az egész provinciából jöttek felüdülni, és sokan – nem csak rend­tagok – lelkigyakorlatoztak a falai kö­zött. A Somogyi-telepen az elcsatolt országrészekről menekült szegény iparosokat és földműveseket helyezte el Somogyi Szilveszter polgármester, a villa így a köztük végzett szociális és hitbuzgalmi munka bázisává, valamint a szegedi tanyák pasztorálásának kiin­dulópontjává is vált. A harmincas évek közepén Kerkai Jenő páter és munka­társai itt szervezték meg az első gaz­daifjúsági vezetőképző tanfolyamokat, többek között ezekből nőtt ki a Katoli­kus Agrárifjúsági Legényegyletek Or­szágos Titkársága, vagyis a KALOT. És 1935-ben a villa bejárati ajtajánál esett össze holtan Bús Jakab. Testét a dóm kriptájában helyezték örök nyugalom­ra hálából azért, mert addig prédikált, buzgólkodott és lelkesített, amíg a sze­gediek be nem fejezték a Fogadalmi templomot.

Felüdülés a villa kertjében. A kép jobb szélén Bús páter (Fotó: JTMR levéltár)

A jezsuita közösség szépen fejlődött Szegeden. A rendházat a húszas évek végére bővíteni és korszerűsíteni kel­lett, ekkor húzták fel a második eme­letet, és ugyanekkor alakult meg a Je­zsuita Templomegyesület, hogy pénzt gyűjtsön templomépítésre. A páterek­nek ekkor még nem volt templomuk, csak egy nyilvános kápolnájuk, ame­lyet a Kálvária utca 1.-be költözésük után, másfél hónap alatt az épület­ben alakítottak ki: a hívek adakoztak, a városi tanács megszavazott tízezer koronát, a laikus testvérek pedig fúr­tak, faragtak, festettek, kalapáltak.

A kis kápolna a jezsuita pasztoráció és közösségépítés fontos helyszíne lett, például itt adta át Glattfelder püspök a polgármester feleségének, Somogyi Szilveszternének a Szent József-akció­ban kifejtett karitatív tevékenységéért odaítélt pápai kitüntetést. Az új temp­lom végül 1933-ra készült el, de igen hamar szűknek bizonyult. 1936-ban elkezdték a bővítését, a gyóntatófo­lyosót bekapcsolták a liturgikus térbe, és oratóriumot építettek. A jezsuiták Szent Józsefről elnevezett templo­ma a szegedi katolicizmus egyik köz­pontja lett, minden évben innen indult a nagy tömegeket felvonultató Jézus Szíve-körmenet.

Papnevelő munka és szociális elköteleződés

Szegeden a jezsuita skolasztikusok képzése, az egyházmegyei papnevelés és a katolikus egyetemi diákszerveze­tek mozgalmas élete rengeteg szálon kapcsolódott össze a két világháború között. Ezt szimbolikusan az is kifeje­zi, hogy az 1930-ra felépült gyönyörű Dóm téren Glattfelder Gyula egyház­megyeközi szemináriumot alapított, a kispapok nevelését pedig a jezsuiták­ra bízta. S mivel a rendtartomány nem volt túl gazdag a harmincas években, az Innsbruckban tanuló teológusok képzését nem tudta fizetni, így 1935-ben a harmad- és negyedéves hallga­tókon kívül mindenkit hazarendeltek Szegedre.

A Kálvária utca 1.-ben tu­lajdonképpen már 1930-tól képződ­tek teológus rendtagok, mert ha már szemináriumban tanító főiskolai taná­rok laktak a házban, kézenfekvő volt, hogy a jezsuita skolasztikusokat is ok­tatják. Az innsbruckiak beköltözésé­vel a rendház ismét szűknek bizonyult, a filozófushallgatók ezért 1935-ben áttelepültek Budapestre, a rendtar­tomány pedig még ebben az évben megvásárolta a Kauffmann testvérek telkét és házát, valamint tönkrement fatelepét a Kálvária utca 37–39.-ben. Az építkezések 1939-ben kezdődtek, a korszerű, háromszintes házba – tágas szobák, tantermek, könyvtár, háziká­polna, nagy ebédlő, konyha, szabómű­hely, raktárak és lift – a teológusok, ta­náraik és a segítőtestvérek 1940-ben költöztek be. A közösség a Szent Ala­jos Kollégium nevet kapta, elöljáró­ja Borbély István lett. Az üresen ma­radt Kálvária utca 1. alatti Szent József rendház pedig probációs házzá alakult Csávossy Elemér vezetésével.

Az egykori Szent József kollégium a kálvária utcában (Fotó: JTMR levéltár)

A negyvenes évekre beértek az elő­ző évtizedek munkájának gyümölcsei. A szeminárium és a pápai, valamint rendi előírásokat betartó, igen színvo­nalas képzést nyújtó jezsuita teológia között szorosabbak lettek a kapcso­latok, a kispapok átjártak tanulni az Aloysianumba, a skolasztikusok pe­dig a Dóm térre. A szemináriumban a papnevelés Szent Ignác-i szellem­ben folyt, a képzés alapjait a prakti­kus szemléletű, minden áldozatra kész Müller Lajos páter rakta le a harmin­cas években, a lelki-spirituális neve­lés meghatározó alakja pedig Hunya Dániel páter volt.

Az ő karizmatikus személyisége, mély szociális érzékeny­sége nagy hatással volt a csanádi, szat­mári, váradi, kassai és rozsnyói egy­házmegyékbe kirajzó lelkipásztorokra. A Társaság fontos szerepet töltött be mind a szegedi társadalom, mind az egyházmegye életében: az Actio Catholica, vagyis a laikus apostolkodás összefogó orgánuma a jezsuiták által működtetett Anyaszentegyházat Védő Egyesület, karitatív szerve a Szent Jó­zsef-akció lett, a KALOT pedig az AC ifjúsági mozgalmaként működött. A Szent Alajos rendház 1942-re Col­legium Maximum rangra emelkedett, itt élt a rendtartomány legnagyobb kö­zössége. Amikor aztán 1945-ben a fi­lozófushallgató rendtagok visszatértek Szegedre, az Aloysianumban kilenc­venötre nőtt a létszám.

A második világháború vége, majd a kommunista hatalomátvétel azonban derékba törte a Társaság szegedi tör­ténetét. Épületeiket elvették, apostoli munkájukat ellehetetlenítették, a szer­zetesek közül többeket bebörtönöz­tek. A fiatal tanuló rendtagok külföldre menekültek, és emigrációban alapítot­ták meg a Sectio II.-t, a magyarorszá­gi jezsuiták külföldi viceprovinciáját. Az itthon maradottaknak szétszóra­tás, 1950 után pedig illegalitás jutott osztályrészül. Az oly sok emléket őrző szegedi jezsuita épületek közül ma már csak az 1989-ben visszakapott Szent József-templomban van jelen a rend.

Az egykori Szent Alajos Kollégiumban a Csongrád-Csanád Megyei Földhiva­tal, a Szent József rendházban a Sze­gedi Tudományegyetem Gazdaság­tudományi Kara működik. A jezsuita villában az Acél utcai szociális ott­hon idős lakói élnek. S bár a novici­átust 1991-ben újra Szegeden (előbb a Dóm téren, majd a Jósika utcában, egy adományként a rendhez került családi házban) nyitotta meg a haza­települt rendtartomány, 2006-ban Do­bogókőre helyezték át az újoncképzést, az addigi épületben pedig rövidesen megnyílt a Kaszap István Kollégium. Az egykor legnagyobb hazai jezsuita közösség nyomdokain hosszú évek óta mindössze három rendtag szolgál – s a számukra otthont adó kicsiny rend­ház szerényen viseli a nagy előd, Bús páter nevét.

Szent József szegedi műhelye

A háromfősre olvadt szegedi jezsuita közösség életében nagy változásokat hozott a 2022-es év: az elöljáró és a Kaszap Ist­ván Kollégium lelkésze Szőcs László SJ, a Szent József-temp­lom igazgatója pedig Elek László SJ lett. A folytonosságot a 2011 óta Szegeden szolgáló Bohán Béla atya, a közösség rangidőse képviseli. Ők hárman lakják a rendházul szolgá­ló ódon, zegzugos villácskát a templom mögötti utcában.

„A hangulat príma, Béla atya szállítja a régi sztorikat, Szőcs Laci pedig mindig szívesen süt egy flekkent, ha betoppan egy vendég. Jó velük együtt lenni” – mondja Elek László, akit az átadás-átvételről és terveiről is kérdeztünk. „Tavasz óta ismerkedem Szegeddel, és az első benyomásom minden szempontból pozitív. A város zöld, élhető, tele van fiata­lokkal, a legnagyobb gond, hogy rendszeresen bedugulnak a bicikliutak. Ami az egyházi életet illeti, ahogy érzékelem, a közösségek nem ébredtek még fel egészen a Covid után, úgyhogy bőven van lehetőség a megújulásra, igény a friss kezdeményezésekre.”

Ami a Szent József-templomot illeti, mindent – a szó szo­ros értelmében – a legnagyobb rendben talált, ugyanis Hesz István atya amit csak lehetett, kitakarított, felújított és meg­szervezett az elmúlt tíz évben.

„A templom szép, a hittan­terembe jó belépni, az irodai és sekrestyési szolgálatokat önkéntesek nem is kicsi csapata látja el, remekül kiegészítve egymást” – mondja Laci atya, aki egyelőre nem sok minde­nen változtatott, hiszen, mint hozzáteszi, épp elég a munka­társaknak és a híveknek megszokniuk az új templomigazgató személyiségét, vérmérsékletét, formálódó vezetési stílusát. Informatikusi tapasztalatait kamatoztatva hamar megújítot­ta a templom igencsak elavult honlapját (ennek mindenki örül), és megszüntette a kis látogatottságú hétköznap esti szentmiséket (ezért nem mindenki lelkesedik) – utóbbit azért, hogy jusson elegendő erő, idő és személyes odafigye­lés a jellemzően esti közösségi találkozókra, az egyéni lelki kísérésre.

Elek László SJ misézik (Fotó: Szent József Jezsuita Templom)

Templomigazgatóságként ugyanis a szegedi jezsu­iták fő missziójának a város lelki életéből hiányzó „szolgál­tatások” nyújtását látja Elek László. Ilyen – már csak a Ka­szap kollégium miatt is – mindenekelőtt az egyetemisták lelkigondozása az egyetemi lelkészség munkáját kiegészít­ve. A kollégista mise, egyetemista hittan, egész napos szent­ségimádás, változatos gitáros szolgálat mellett új elemként indulhat bérmálkozásra felkészítő csoport fiatal felnőttek számára. Szintén a fiatalok aktív közreműködésére és nagy fellendülésre számít Laci atya a kisgyerekes családok miséje körül, amit hagyományosan a jezsuiták tartanak Szegeden, és amelyben neki személyesen is nagy tapasztalata van mis­kolci és regnumi éveiből.

Saját ötleteit, preferenciáit tükrözi a frissen megnyitott Szent József-műhely, amely immár nemcsak a templom körüli munkákat szolgálja, hanem új fűrészgéppel, kis 3D nyomtatóval felszerelve nyitva áll a barkácsolni, kopácsol­ni – és együtt lenni – vágyó kollégista fiúk, illetve temp­lomba járó férfiak számára. Szintén Miskolcról, illetve az Ignáci Pedagógiai Műhelyből hozza magával, és igyekszik Szegeden is elterjeszteni Elek László az iskolai lelkinapos kultúrát – az elsőt, amely tanároknak szól, már szervezik is. Mindeközben Szőcs László atya, aki a dobogókői Manréza lelkigyakorlatos központból érkezett az Alföld fővárosába, a hagyományos, többnapos, egyénileg kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatok helyét keresi Szegeden és környékén, illetve az examen és a többi ignáci imaforma templomi kereteinek kidolgozásán munkálkodik.

S hogy marad-e ideje Elek atyának legkedvesebb hobbijá­ra, a balatoni vitorlázásra? „Eddig csak egy vagy két vasár­nap sikerült elszakadnom Szegedről (a hétvégére hazajáró egyetemisták miatt nálunk a hétköznapok számítanak csúcsidőnek), de már kapcsolatban állok tiszai csónakosokkal. Minden jel szerint igencsak gyógyítólag hat rám ugyanis, ha időről időre egyedül lehetek a vízen. Vitorla vagy evező, egyre megy, a lényeg az, hogy nemcsak én, hanem a temp­lom is jobban jár, ha fél napot rendszeresen magamra pa­zarolok, mert utána sokkal jobban tudok az Istenről me­sélni, közösségekkel együtt lenni, embereket meghallgatni, sövényt nyírni, számlaügyeket intézni, értesítőt írni, vagy épp A Szív kérdéseire válaszolni.”


FORRÁSOK
JTMRL II. 05.f. 1., 5. doboz (építési tervek, levelezések, naplók)
Provinciánk Hírei (1923–1940)
Catalogus Provinciae Hungariae S.J. (1919–1951)
A Szegedi Napló, Szegedi Új Nemzedék, Szegedi Híradó, Szegedi Friss Újság korabeli lapszámai
szentjozsef.jezsuita.hu