Vízivárosi Szent Ignác

Az egykori jezsuita intézmények hazai katolikus egyházunk központjában is kiemelt szerepet játszanak: a régi esztergomi rendházból lett a prímási palota, a vízivárosi plébániatemplom pedig a bazilika építése idején ideiglenes székesegyházként funkcionált.

„Esztergomnál nevezetesebb helye nincs hazánknak. Esztergom volt az ország fővárosa; Esztergomban szü­letett és itt kereszteltetett meg Szent István, a magyar civilisátió alapvető­je; Esztergomban tették fenkölt fejére államiságunk symbolumát, a szent ko­ronát; Esztergom a magyar keresztény­ségnek főhelye” – szögezi le a legrégeb­bi esztergomi gimnázium történetét összefoglaló munkájának előszavában Vojnits Döme OSB igazgató 1895-ben. Merthogy – amint az előző lap­számunkban bemutatott győri iskola esetében – másfél évszázadon át Esz­tergomban is a bencések vezették az egykori jezsuita gimnáziumot.

Az in­tézmények története s különösen utó­élete azonban jócskán szövevényesebb a prímási városban, mint Győrött. Mi­előtt azonban belefognánk felfejtésük­be, egy személyes vallomás: „előző éle­temben” tucatnál is többször jártam és léptem fel az esztergomi vízivárosi plé­bániatemplomban, ám míg e cikk elő­készületeihez nem fogtam hozzá, hal­vány fogalmam sem volt róla, hogy Szent Ignác nevét viseli, és hogy egykor a jezsuiták építették. Azt hiszem, nem véletlenül. Vajon miért nem közismert tény, hogy a magyar egyház fejének fő rezidenciája és több mint három évti­zeden át a főtemploma eredetileg a Jé­zus Társaságáé volt?

Az első jezsuiták 1685-ben, a török Észak-Magyarországról való végleges kiűzésének évében érkeztek Esztergom­ba, méghozzá a győri püspök által alapí­tott katonai kórház lelkipásztori felada­tainak ellátására. A kétfős missziónak egy évvel később adott a császári csa­patok vezére a törököktől visszavett két szerény viskót a vár alatti terüle­ten, a Vízivárosban. A hangzatos név ellenére a török pusztítás után lassan benépesülő városrész inkább amolyan szegénynegyed lehetett: Szentgyörgyi­né Markovics Ágnes, az esztergomi je­zsuita jelenlét kutatója szerint „itt a vár alatt, a Dunához közel telepedett le sok »nemkívánatos személy« is, pl. csem­pészek, alkalmi ökörhajcsárok, szökött vagy leszerelt zsoldosok, frissen áttért törökök, menekült jobbágyok.”

Ahogy a katonakórházi feladatok a béke meg­szilárdultával megfogyatkoztak, ennek a városrésznek a magyar és német nyel­vű lelkipásztori és hitszónoki ellátását, valamint iskolázását tűzte ki az esz­tergomi jezsuita misszió új feladatául Széchenyi György érsek, aki e célra – s egyidejűleg a budai kollégium meg­alapításáról is rendelkezve – ötvenezer forintos alapítványt tett, melyet a rend generálisa 1687 júliusában el is foga­dott. A tartományfőnök hamarosan megvizitálta az új missziós állomást, s intézkedett, hogy az atyák lakhelyé­ül szolgáló viskók mellett épüljön ká­polna a szomszédos középkori temp­lom romjait felhasználva (ezt 1690-ben szentelték fel Xavéri Szent Ferenc tisz­teletére).

A következő lépés a rendház­zá, azaz rezidenciává bővülés volt: az 1690-es évek végére már négy-öt jezsu­ita is működött Esztergomban, megvá­sárolták a szomszédos házakat, és az is­kola céljára háromszobás kőház épült. A kicsiny Duna-parti központ felvirág­zására azonban még évtizedekig várni kellett: 1706-ban, a Rákóczi-csapatok ostromában a Víziváros részben újra elpusztult, a rendházba osztrák kato­nák kvártélyoztak be, majd pestisjár­vány miatt két évre a várossal együtt az iskola is bezárt.

A konszolidáció, mely az 1710-es évek közepén kezdődött, szinte egy újraindulással is felért. Újabb szom­szédos ingatlanok megszerzését kö­vetően végre méltó épületegyüttes tervezése kezdődött meg Hevenesi Gábor tartományfőnök – nem mel­lesleg a Scintillae Ignatianae, azaz az Ignáci szikrák című máig népszerű idézetgyűjtemény összeállítója – tá­mogatásával. Növekedésnek indult az Esztergomban szolgáló rendtagok száma, a korábbi tevékenységek mel­lé felsorakozott a szegény- és beteg­látogatás, valamint a börtönpaszto­ráció, illetve a katonaságot szolgáló Bakócz-kápolna lelkipásztori ellátá­sa, továbbá a várbéli plébánia admi­nisztrációja.

Megnyílt a felső két osz­tály az iskolában, így az immár három tanár irányításával a teljes, hat évfo­lyamos gimnáziumi képzést nyújtot­ta. A fennmaradt iratanyag tanúsága szerint hamarosan rendszeressé vál­tak az iskolai színielőadások, az is­kolapadból kikopó diákokból pedig kongregációkat szerveztek, amelyek keretei között egyre többen vettek részt a szentmiséken, gyóntak és ál­doztak rendszeresen, valamint kü­lönféle imaalkalmakba és a szociális munkába kapcsolódtak be.

Hogy az esztergomi iskola – hajda­ni fővárosság, Szent István-i emlékek, prímási székhely ide vagy oda – nem éppen lehetett elit intézmény, mutatja, hogy a jezsuita képzési elveket rögzí­tő Ratio Studiorum előírásaival ellen­tétben itt nem indultak párhuzamos osztályok, így az alsóbb évfolyamokon akár a százas osztálylétszám is rend­szeres lett; ettől nyilván nem függet­lenül a többségében közrendű, har­mad-negyedrészt helyi növendékek mindössze egytizede végezte el mind a hat osztályt, és jellemzően több mint hat év alatt.

Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy alig volt olyan év, amikor három atya vett volna részt az oktatás­ban: az évkönyvek szerint jellemző­en kettő, de gyakran csak egy jezsuita volt a háromfős tantestületben. Noha a missziós atyák, illetve az oktatásba bevont magiszterek mellett megjelen­tek a gazdasági ügyeket igazgató se­gítőtestvérek is, az alapítók szándéka ellenére az esztergomi ház soha nem emelkedett collegium rangjára, pedig a vízivárosi jezsuita központ kiépü­lése előbb befejeződött, mint példá­ul Győrött.

1728-ban kezdődött meg az a nagy­szabású építkezés, amelynek eredmé­nyeképp megszületett a mai prímási palota alapjait adó rendház épületegyüttese, kibővült az iskola, s végül felépült a Szent Ignác nevére szentelt templom. Bár a Széchenyi-féle fundá­ció mellé eddigre több jelentősebb mi­sealapítványra és hagyatékra, továbbá szőlőkre és földekre is szert tett az esz­tergomi rendház, a beruházás finan­szírozására csupán a jövedelmek s a tőke kamatai nem voltak elegendők, így az elöljáró nemcsak nagy összegű hiteleket volt kénytelen fölvenni, de még a városnál is kérvényezte, hogy – mai szóhasználattal – közhasznú te­vékenységeikre való tekintettel men­tességet kapjanak a helyi adók alól. A városi tanács el is engedte az adót, de ennek fejében kötelezte a házfő­nököt, hogy nyolc diákkal minden szombaton a városi piacon álló Szent­háromság-szobornál énekeljék el a lo­retói litániát. Nem is kötöttek rossz üzletet…

Az új, egyszerű és célszerű rendház az egykori Xavéri-kápolna felett, az ad­digra már többszörösen kibővített is­kolaépülettől délre épült fel, a korabeli alaprajzok és ábrázolások tanúsága sze­rint két szomszédos ház alapjain. Két szintjén húsz szoba kapott helyet, és két belső udvara volt (az egyik a rekreáci­ót szolgálta, a másik gazdasági terü­let volt), az összekötő szárnyban léte­sült a konyha és a refektórium. A Duna felőli oldalon az úgynevezett Jezsuitabástya felé is volt kijárás, és itt aligha­nem botanikus kertet is létesítettek.

1732-ben tették le a következő tel­ken – ahol egykorú metszetek tanú­sága szerint már a török idők előtt is kápolna állott – a templom alapkövét. A házfőnök ezúttal a helyi bányából kitermelni szándékozott építőanya­got kérte térítésmentesen a városve­zetéstől, ám ennek teljesítése ellenére a rendház hitelállománya hamarosan harmincezer forintra nőtt, amelyet ké­sőbb a bécsi rendház segített törleszte­ni. A falakat mindenesetre alig három év alatt felhúzták Petrus Ross tervei alapján, a tornyok azonban csak a tető magasságáig épülhettek meg – a várpa­rancsnok ugyanis hadászati szempont­ból megvétózta, hogy bármi is rontsa a Vízivárosi kapura nyíló kilátást.

To­vábbi két év telt el azzal, hogy két je­zsuita segítőtestvér, a Trencsénből de­legált (és később Székesfehérvárott is párban alkotó) Antonius Werle festő és Bernardus Baumgartner szobrász a fa­lak és a mennyezet, illetve az oltárok díszítését elkészítse. A mintegy négy­száz négyzetméter alapterületű, egy­hajós, egy légterű, hajdan pompás ba­rokk templom főoltárképe Szent Ignác megdicsőülését ábrázolja, a mellékoltárokon Xavéri Szent Ferenc, Szent József, Szent István, illetve Szűz Má­ria, Nepomuki Szent János és a Szent Kereszt kapott helyett – utóbbiba ju­tott hitelesített keresztereklye is.

_____________________________

Az esztergomi jezsuita jelenlét fénykorát a templom 1738-as felszentelése jelzi. Innentől szűk huszonöt esztendő ada­tott a pátereknek, hogy immáron há­borúktól és csapásoktól mentesen, bő­ségesen arathassanak az Úr vízivárosi szőlejében.

_____________________________

Ellentétben a győri jezsuita köz­ponttal Esztergomban mára alig ma­radt nyoma a jezsuita korszaknak. Pontosabban ami megmaradt, az a he­geli „megszüntetve megőrzés” jegyé­ben élte túl az elmúlt évszázadokat: a jezsuiták 1773-as feloszlatását köve­tően a rendházat a felismerhetetlensé­gig átépítették, a templom belső díszei szinte teljes egészében megsemmisül­tek, a gimnázium pedig számos költö­zés és – mai szóval – fenntartóváltás után 2010-ben végleg megszűnt.

Az iskolában kezdetben csak annyi változott, hogy a jezsuita atyák immá­ron egyházmegyés papként folytatták ugyanazt a tevékenységet, amit addig. A gimnáziumot 1775-ben a városban régebb óta jelen lévő ferencesek vet­ték át, de fokozatosan ők is kivonultak a tanári karból. Közben a prímási pa­lota bővítési munkálatai és a telekren­dezés miatt 1779-ben a tanintézményt a Vízivárosból a mai Bottyán János ut­cába költöztették, a ferences kolostor (és a mai ferences gimnázium) tőszom­szédságába. 1809-ben a visszaállított bencés rend vette át a gimnáziumot. Ők egészen az 1950-es évekig, a szer­zetesrendek újabb kiűzetéséig vezették az időközben Szent István nevét föl­vevő és folyamatosan bővülő iskolát – büszkén vallva és ápolva a jezsuita gyökereket.

A sors fintora, hogy az im­már államosított gimnázium 1951-ben visszaköltözött a Szent Ignác-templom szomszédságába, igaz, a túlsó oldalá­ra: a Kis Duna sétány folytatásában álló hatalmas épületbe, amely koráb­ban a Szatmári Irgalmas Nővérek Bol­dog Margit Leánygimnáziumának és Líceumának adott otthont. A Szent István a rendszerváltás és a nővérek kárpótlása után innen is költözni kény­szerült, majd a gyerekszámcsappanás, az oktatásügyi átszervezések és az or­szágos sajtó bulvárrovatait is megjáró rövid, dicstelen végjáték után 2010-ben megszűnt.

Ami az iskola eredeti, jezsuita épü­letét illeti, abból még annyi sem ma­radt, mint a rendházból, melynek leg­alább egyablaknyi falszakasza ma is közel eredeti állapotában ismerhető fel a prímási palota oldalában (lásd a fo­tókon). Az atyák kiköltözését követően ugyanis a vízivárosi rezidenciát Mária Terézia a frissen kinevezett esztergo­mi érseknek, Batthyány Józsefnek ado­mányozta. És bár a Nagyszombatból még a török kiűzését követően vissza­helyezett prímási székhely új épületét mindig is a Várhegy tetejére tervezték (ismeretes a bazilika olyan tervrajza, amelyen látszik az épülethez szoro­san tapadó, azt a Duna felől körbeöle­lő palotasor), erre valójában sohasem volt elegendő pénze a magyar katoli­kus egyháznak, így aztán 1820-tól – jobb híján – ideiglenes rezidenciának jelölték ki az addig uradalmi és sze­mélyzeti épületként hasznosított volt jezsuita rendházat.

_____________________________

A változó, de egy­formán ideiglenes céloknak megfelelő­en az épületen szinte folyamatosan ki­sebb-nagyobb átépítéseket eszközöltek, bővítették a korábbi iskola- és gazdasá­gi épületek bekebelezésével, s igyekez­tek az eredetileg meglehetősen egysze­rű, funkcionális épületbe reprezentatív funkciókat, tereket és egyre több kom­fortot csempészni.

_____________________________

Ennek megfelelően az emeleti szint magasságát megemel­ték, a dunai szárnyat több lépcsőben bővítették, díszes főlépcsőházat ala­kítottak ki, s újabb és újabb termeket nyitottak össze, valamint igyekeztek a homlokzat pompáját legalább köze­líteni a pozsonyi és a bécsi érseki pa­lotákéhoz – részben a Bazilikát tervező Hild József tervei alapján.

A végleges döntést, mely szerint nem épül a Várhegyen a bazilika mellett ér­seki palota, a kiegyezés évében hozta meg Simor János hercegprímás. Ezzel egyidejűleg rendelkezett, hogy a tol­dozott-foldozott rendházépületet vég­re egységesen és alaposan építsék át. Lippert József bíborosi főépítész tervei alapján 1881-ben új emelet, kupolás te­tőszerkezet, pazarul díszített belsőépí­tészeti kialakítás, étellift, központi, il­letve padlófűtés kapott helyet a sokat látott s azóta is szilárdan álló jezsui­ta alapok felett. Ekkor, az iskolaépü­let bontásakor bukkant elő a rég elfele­dett Xavéri-kápolna néhai kriptája. Bár a költségvetés jó magyar szokás sze­rint a tervezettnek több mint a duplá­jára emelkedett, mire a prímás beköl­tözhetett, mondhatjuk, hogy megérte minden rá fordított forint, hiszen a le­véltárnak és múzeumnak is helyet biz­tosító pompás palota azóta is lényegé­ben változatlan formában és állapotban szolgálja a magyar katolikus egyház mindenkori fejét.

Legjobban a templomépület emlé­keztet a jezsuita időkre, habár eseté­ben sem beszélhetünk eredeti vagy azt idéző állapotokról. A templom a rend feloszlatását követően rövid időre a pá­losoké, majd a bencéseké lett. Tulaj­donjoga a rendházzal együtt szállt az érsekségre, s innentől a Víziváros plé­bániatemplomaként működik. Ekkor, 1788-ban magasították meg a két tor­nyot, majd új főoltár készült (talán egy földrengésben rongálódott meg az ere­deti). Az 1840-es évekre az oldalfalak díszítőfestését részben lemeszelték, és a homlokzaton is alakítottak némiképp – hiszen 1820 és 1856 között, a bazili­ka felszenteléséig ideiglenes érseki fő­székesegyházként szolgált a jezsuiták egykori temploma (ilyen értelemben nem csak a kettővel ezelőtti számunk­ban bemutatott hódmezővásárhelyi templom jezsuita bazilika).

A „pusz­títást” a második világháború teljesí­tette be, ugyanis több bombatalálat következtében a templom teljes be­rendezése, szentélye, mennyezetfreskói és az orgona lényegében megsemmi­sült. Renoválására a Nemzetközi Ka­tolikus Karitász segítségével nyílt mód (tiszteletükre kapott helyett a Caritas logó a főbejárat felett), de csak 1957– 58-ban. A jezsuita időkre a homlok­zat IHS-domborműve, az oromzaton álló Szent Ignác-szobor, a főoltár két faragott angyala, az oltárkép és a mellé­koltárok egy része emlékeztet, egy cso­dálatos Szeplőtelen Fogantatás-szobor pedig a szomszédos Keresztény Múze­umban áll.

A belső díszeitől megfosz­tott, ám kívülről továbbra is impozáns épület legutolsó tatarozására 2012-ben került sor. Bizonyos értelemben a vízivárosi plébániatemplom törté­nete véget is ért napjainkra: a mintegy háromezer fősre olvadt plébánia 2022 nyarával megszűnt, területe az általa el­látott három kisebb kápolnával együtt az Esztergom-Vári Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Bazilika Plébániához került. A viszonylag ritka racionalizá­lásról és a Szent Ignác-i lelkiség mai nyomairól az – éppenséggel római je­zsuita öregdiák – plébániai kormány­zót, lapunk rendszeres szerzőjét, Török Csabát kérdeztük a helyszínen.

„Bizonyos értelemben egy történel­mi helyzet állt vissza, mert amikor a je­zsuiták idekerültek a XVIII. században, őket bízták meg a Várhegy lelkipász­tori gondozásával is. A Vár és a Vízi­város tehát valójában újraegyesült, igaz, a viszonyok fordítottak, de még­iscsak az a helyzet állt elő, hogy a két városrész lelkipásztori szempontból újra szorosan összetartozik” – muta­tott rá Csaba atya. Mint felidézte, az önálló vízivárosi plébánia létjogosult­sága már a nyolcvanas években meg­kérdőjeleződött, hiszen jelentősen megfogyatkozott a helybeli lakosság, de aztán amikor odakerült az idén het­venöt éves Ferenczy Rudolf „Dax” gi­táros-énekes, a köré szerveződő fiatal felnőttcsapat hatalmas lendületet adott a Szent Ignác-templom közösségének.

„A kilencvenes években vasárnap es­ténként telt házas ifjúsági miséket tar­tottak itt. Emlékszem, papnövendék­ként mi is átjártunk olykor. Sokan máig ide kötődnek abból a csapatból” – idézi fel az egyházközség közelmúltját a plé­bániai kormányzó. A tavalyi összevo­nás oka nem is a templom kiürülése, hanem az egyházi adminisztráció le­egyszerűsítése volt, hiszen a Víziváros­nak már hosszabb ideje nem volt saját plébánosa, oldallagosan látta el vala­melyik szomszédos atya.

„Szépen megtalálta a templom a he­lyét az életünkben, mint a bazilika mel­lett a másik nagy befogadóképeségű templomunk, amelynek kétségtelen előnye, hogy könnyebben megköze­líthető, és családiasabb, mint a főszé­kesegyház” – mondja Török Csaba, és nem győzi sorolni, hogy a hivatalosan meghirdetett vasárnap reggeli szent­mise mellett hétköznapokon ide jár át imádkozni a szomszédos katolikus is­kola, és itt tartja szinte az összes ün­nepi szertartását is. Számos imaalka­lomnak is a volt jezsuita templom ad helyet: hétfő reggelente szülőknek és családoknak tartanak szentségimádást, esténként pedig az Exodus férfi-lelki­gyakorlatot végzők gyűlnek össze, s a keresztúti ájtatosság, valamint a rorá­teszentmisék is a Vízivárosban talál­ták meg a helyüket.

„Az idei évben az összes esküvőnket is itt tartjuk a bazi­lika kövezetcseréje miatt” – árulja el a kormányzó atya, s mikor rákérde­zek, az ignáci lelkiség is jelen volt-e, van-e valamilyen formában a tavaly óta Esztergom-vízivárosi Loyolai Szent Ig­nác-templomban, rögtön rávágja, hogy régi hagyomány, hogy július 31-én, Szent Ignác ünnepén, a templom bú­csújára jezsuitát hívnak meg, nemcsak misézni és ünnepi beszédet tartani, de egy kötetlen találkozóra is. Szintén hosszú múltra tekint vissza a minden­napok lelkigyakorlata, amelyet még Mazgon Gábor akkori szemináriumi spirituális indított el a hívek körében, az adventi és a nagyböjti időszakban. A csoportvezetők lelki összefogásának, szupervíziójának feladatát megörököl­te tőle Török Csaba. A kis csapat oly­annyira lelkes, hogy lapzártánk idején a pápalátogatás beszédeinek kis cso­portos feldolgozásába vágtak bele.

S hogy van-e még kapcsolat a temp­lom és a szomszédos prímási palota kö­zött? Csaba atya elárulja, annak ellenére, hogy az átjárókat a XVIII. században el­falazták, a két épület máig egy helyrajzi számon osztozik. És bár a palotában ki­alakítottak egy prímási magánkápolnát (a templom szentélyének jobb oldalán látható ablakok a hozzá tartozó sekres­tyébe nyílnak), amikor egy-egy ünnepi alkalomra több vendég hivatalos, mint ahányan ott elférnének, akkor bizony manapság is előfordul, hogy a volt je­zsuita templomba vonul át a prímás hálát adni. Sőt, az esztergomi Szent Ig­nác-templomban zsinatot is tartottak már: a mai formájában kerek harminc esztendeje, 1993. május 31-e óta léte­ző Esztergom–budapesti Főegyházme­gye papjai, szerzetesei és a világi hívek küldöttei e falak között üléseztek 1994 júliusában egy héten át Paskai László bíboros elnökletével. A zsinatra már­ványtábla emlékeztet a templom hajó­jának oldalfalán, a rajta olvasható jel­mondat pedig akár a jezsuita időkből is származhatna: „Éljünk méltón Krisztus evangéliumához”.

FORRÁSOK

Hegedűs András (szerk.): Az esztergomi prímási palota története, Pannonhalma, 2008
Kádár Zsófia – Mihalik Béla Vilmos – Siptár Dániel (szerk.): Bevezetés a Jézus Társasága Magyarországi Rendtörténetének forrásaiba és irodalmába (kéziratvázlat), Budapest, 2016
Szentgyörgyiné Markovics Ágnes: A Jezsuita Rend helyzete Magyarországon és Esztergomban, Limes, 1996/1.
Vojnits Döme: Az esztergomi káptalani iskola és gymnasium története I., Esztergom, 1895