Virágvasárnap valamilyen formában idén is számtalan helyen felidézték Jézus szenvedéstörténetét. Az egyik ilyen megjelenítés már jó előre rendkívüli médiafigyelmet kapott: Alföldi Róbert Passió XXI című produkciója a Papp László Sportarénában.
Folyt a szokásos kézdörzsölés, illetve riogatás: mi lesz majd itt… Volt, aki várta, hogy botránkozhat, volt, aki várta, hogy botránkoznak. Aztán lezajlott az egyszerinek kigondolt előadás, nyomában néhány fáradt kritika, jobbról-balról (már ha e két szó a KRESZ tartományán túl is jelent még valami értelmeset kicsiny hazánkban). A többi néma csend. A különböző szekértáborok szerzői mintha csalódottak lettek volna, hogy igazából nem volt min felháborodni.
Alföldi nem hozta vélt vagy valós, megszokott vagy megszokhatatlan formáját, azaz nem provokált. A húsvéti nyúl ugrasztás nélkül maradt a bokorban. De ez nem nagyon okozhatott meglepetést, hiszen a Passiót felvezető megnyilatkozásaiban a rendező tisztázta, hogy afféle egyházhergelés nem is áll szándékában. A Bibliában olvasható, örökké időszerű „alapügyekről” akart mondani valamit, arról, hogy kortársai felismerték-e Jézusban a megváltót, s hogy kortársaink, no meg mi magunk felismernénk-e. Mindennek bevallottan nem hívő emberként lendült neki – aki (szintén bevallottan) nagyon irigyli, hogy mélyen hívő barátain „van valami békesség”.
„Isten vagy ember? Biztosan nem Alföldi a hiteles ember, aki ezt el tudná dönteni. (Csak semmi pánik, ezt ő maga jelentette ki ilyen kereken.)”
Bizonnyal jót tesz nekünk, magunkat kereszténynek valló embereknek, ha kíváncsiak vagyunk, mit látnak belőlünk, abból, amit hiszünk, mindazok, akik kívülről figyelnek minket, s nemcsak azt látják, amit szeretnénk, ha látnának, a takarásunkból olykor csak épp hogy kikandikáló evangéliumot, hanem kisszerűséget, viszálykodást, farizeusságot is az egyházban, lejáratott vallásosságot vagy politikai mázkereszténységet és egyéb csalfa tüneményt. Ha egyáltalán nem érdekel, hogyan festünk mások szemében, akkor bizony nagy baj van odabenn.
A fentiek tudatában nemigen lehet csodálkozni, hogy a Passió XXI nem keresztény hitvallás. Mai vagy posztmodern közegbe ültetett történet egy fiatal férfiról, akinek szelíd és életillatú tanítása magával ragadja a körülötte lévő emberek sokaságát, akit talán meg-, de félre is értenek, vannak, akik a megígért messiást sejtik benne, majd a sorsokat őrlő érdekek és szándékok keveredésében, ütközésében ellenségei az életére törnek, s kivégzik.
Alföldi – és nem másodsorban a darab írója, Székely Csaba – történetéből (mely inkább „Jézus XXI”, a passió bizonyos elemeivel) nem derül ki, honnan forrásozik Jézus tanítása, minek következtében az előttünk álló laza és jó fej srác nem is „úgy beszél, mint akinek hatalma van”. Ezért aztán a szeretetről és összefogásról, az emberi lét viszonyairól és feladatairól szóló szavai olykor egészen közhelyesen hangzanak. Az isteni áramlás legalábbis árnyékban marad, a csodák talán meg sem történtek, a feltámadást nem várjuk meg, az ártatlan fiú az előadás végéig a kereszten marad.
Isten vagy ember?
Biztosan nem Alföldi a hiteles ember, aki ezt el tudná dönteni. (Csak semmi pánik, ezt ő maga jelentette ki ilyen kereken.) De épp a nagyrészt e világi horizontú nézőpont következtében a szemünk előtt kavargó emberi törekvések, viszonyulások, a Jézushoz fűződő kapcsolatok valamivel közelebb visznek kortársai szemléletmódjához, amely a történések forgatagában jellemezte őket. Mert hiszen a kereszténység alapszövegei már a feltámadás hitének fényében beszélnek Jézusról, vagyis nem egészen úgy láttatják, ahogyan nyilvános működése három évében tekintettek rá a közelebbi s távolabbi tanítványok. (Ezt csak az evangéliumokban ellene fenekedőkről tudjuk meg, azt viszont már nem, hogy voltak-e köztük, akik végül eljutottak a damaszkuszi útig.) A körülötte csoportosuló emberek követték Jézust, mert érezték vonzását, de bizonytalanok is voltak, olykor féltek, kételkedtek, sodródtak, hittek is, meg nem is, hallgatták a Szót, de értelme csak a halál halála után lángolt fel bennük. S mi – húsvét és pünkösd utáni hittel, közösséggel és intézménnyel felvértezve – olykor ugyanitt tartunk, s nem mindig fedezzük fel a történelem útvesztőiben rangrejtve mellénk szegődő vagy épp szembe jövő Krisztus vonásait. Na, ezért is jó elsőre profánnak tetsző tükrökbe nézni.
Fotók: Csákváry Zsigmond – kultura.hu
Van-e üzenete a Názáretinek az akármilyen meggyőződésű vagy meggyőződésekkel már nem is igen bíbelődő mai ember számára? Alföldi és csapata szerint van, még ha ezt saját elvárásai szerint mérlegelve bizonyára kevesli is a keresztény nézők-ítéletmondók egy része. S persze, hogy e mondanivalónak részei a gyűlölködés, az ellenségkeresés, a széthúzás, a hatalommal való visszaélés emberi „örök-ségeinek” az ebben a történetben is felbukkanó politikai áthallásai. De ennél sokkal érdekesebb Júdás alakjának a „rohadt áruló” gyakori címkézésnél árnyaltabb elképzelése, az apjaként megjelenő Simon farizeus tépelődése Jézussal kapcsolatban s a többdimenziósan romlottnak rajzolt főpappal szemben, a hatalmi leépülés paródiájaként leszereplő Pilátusról már nem is beszélve. Erősebb és gyöngébb megoldások váltották egymást, hangban, képben, rendezésben: a magyar együttesek újrahangszerelt számai nagyrészt megtalálták a helyüket a darabban, de még a diszkógömbök kis tükördarabkáival borított hatalmas kereszt elsőre bazári látványa is megemelkedett, mikor az lassan körbeforogva fényt vetett a nézőtér sötétjébe.
Azt mindenesetre sajnálhatjuk, hogy az előadásnak nem adatott meg, hogy a bemutatót követően alkalomról alkalomra kiforrjon, ahogy az a színház világában megszokott érlelődési folyamat során történik. Így nemegyszer némi félbemaradottság, esetlenség is érződik a mai világunkra vetített evangéliumi helyzetekből. S az szintén kérdőjeleket kunkorít bennünk, hogy csakugyan alkalmas-e egy gigantikus sportaréna a kihangosításoknak rendre ellenálló evangéliumi történet térbe helyezésre. A küzdőtér felezővonalán végighúzott, a darab fő játékteréül szolgáló kifutón olykor öncélúan szaladgáló tömegek, a meghitt beszélgetéseket vagy harmincméteres távolságból teljesítő szereplők kicsit sem győznek meg erről. Small is beautiful.
S ha már: az igazán nagy, benső terekben kellene folytatódnia a történetnek. Félő, hogy efféle katartikus hatást nem keltett a Passió XXI egyszeri villanófénye.