A Belgrádi Főegyházmegye jövőre ünnepli fennállásának századik évfordulóját. Főpásztorával, Német László SVD érsekkel beszélgettünk az egyház helyzetéről a Délvidéken, a szerb–magyar kapcsolatokról, a megújulás forrásairól.
– Ön az első magyar származású főpásztora a szerb fővárosnak?
– Belgrádnak mint Szerbia fővárosának csakugyan. De ez egy nagy múltú város, már a római, sőt a kelta korban is létezett, és a kereszténység korán megjelent itt. A honfoglaláskor bolgárok uralták ezt a vidéket, tőlük származik a Belgrád név. Aztán a középkorban, majd a török hódoltság idején magyar származású főpásztorai is voltak az akkori Nándorfehérvárnak, címzetes püspöki titulusként pedig később is sokan viselték a belgrádi püspöki címet. Amióta azonban Belgrád Szerbia fővárosa lett, és érseki székhellyé emelték, és ennek a századik évfordulóját jövőre, október 24- én ünnepeljük, valóban én vagyok itt az első magyar származású főpásztor. Az elődeim között volt két horvát, egy rutén, három szlovén, én a hetedik vagyok a sorban, bácskai magyar származásúként viszont az első, aki a mai Szerbia területén született.
– Bácskai magyarként hogyan jellemezné a szerbeket? Hogyan tekintenek ránk, magyarokra, és az itteni magyarok hogyan viszonyulnak általában a többségi nemzethez?
– Őszintén megvallom, én személyesen egészen jól kijövök a szerbekkel. A családomban valahogy ez mindig is így volt. Öten vagyunk testvérek, két nővérem szerbhez ment férjhez, és velük élték le az életüket. Hódságon születtünk, ahol a magyarok száma sosem volt nagyobb néhány száz főnél. A magyar osztályba a gyerekek csak negyedikig járhattak, aztán mindenki szerbül tanult, mert nem volt ki a létszám a külön magyar osztályhoz.
Hódság eredetileg sváb település volt, de a németeknek a második világháború után el kellett hagyniuk ezt a vidéket. Főleg szerbeket telepítettek a helyükre, de a gyerekkoromra, a hetvenes évekre már ők is valahogy akklimatizálódtak a mi közép-európai kultúránkhoz és mentalitásunkhoz.
Nem emlékszem, hogy akkoriban lett volna bármiféle nemzetiségi villongás errefelé. Ekkor a Vajdaság a különböző népek együttélésének tényleg az egyik legjobb példája volt. A népek közötti feszültségek Tito halála után kezdődtek el, de én akkorra már külföldön voltam; a verbita szerzetesi képzésem 1977-ben kezdődött Lengyelországban, mivel erre csak külföldön volt lehetőség. Jugoszlávia széthullásának borzalmait tehát már nem éltem meg személyesen, pontosabban nem a helyszínen. Mire 2008- ban visszajöttem, már nem Jugoszlávia, hanem Szerbia várt rám.
– Nagybecskerek főpásztorává 2008-ban nevezték ki. Tapasztalt-e ekkor valami különbséget a bácskai élményeihez képest?
– Bánátban valahogy másmilyen a kisebbségi sors, mint a Bácskában, falvak betelepítése sokkal később indult el. Először a szerbek voltak ott az új lakosok, utána a németek, és csak később jöttek a magyarok, mert a Habsburgok sokáig egyszerűen nem engedték a magyarok letelepedését. Az itteni svábok rövid idő alatt nagyon jómódúak lettek, Bécs támogatásával hatalmas templomokat építettek. A második világháború alatt a nácik a helyi német lakosságra támaszkodva sajátos német közigazgatást vezettek be a Bánátban, amit a háború után a partizánok és az új politikai elit a kommunisták vezetésével szörnyen megtoroltak. A templomokon kívül gyakorlatilag nem is maradt semmi az itteni svábok kultúrájából. Attól tartok, a helyi szerbeket ezek a hatalmas katolikus templomok a megszállás alatti gonosztettekre emlékeztették, ezért aztán a németek távozása után többet le is döntöttek, majd a romosakat később le is bontották, amire a Bácskában vagy a Szerémségben csak elvétve akadt példa. A magyarok itt főleg szórványban élnek, de nem is annyira magyarként volt nehéz a sorsuk, mint inkább katolikusként. Idővel azonban itt is enyhült a nemzetek közötti feszültség.
„Hidakat kell építeni, de nemcsak magyarok és horvátok, hanem magyarok és magyarok, horvátok és horvátok között is.”
– Mit tekint a legfontosabb eredménynek a nagybecskereki püspökként végzett szolgálata idejéből?
– Mindenképpen az egyházmegyénk első szinódusát. Ez a püspökség ugyanis jelenlegi keretei között nagyon fiatal, 1986-ban alapította Szent II. János Pál pápa. Jung Tamás volt az első bánáti apostoli kormányzó, aztán Huzsvár László újvidéki plébánost nevezték ki első püspöknek, én pedig 2008-ban a második főpásztora lettem az egyházmegyének. Az elődöm 1988-ban vette át a kormányzást, és utána roppant nehéz idők következtek. Ekkor már repedezni kezdett az akkori ország, és eléggé kilátástalan volt a helyzet. Háború volt, gazdasági szankciók az állam ellen, ami nagy szegénységgel járt. A kilátástalanság elől nagyon sokan elvándoroltak. Még a NATO is bombázott bennünket. A papjaim azt mondták, hogy Huzsvár László püspök atya is szeretett volna egyházmegyei szinódust összehívni, de ez akkoriban egyszerűen lehetetlen volt. Az emberek a gazdasági embargó miatt műanyag flakonokban szerezték be az üzemanyagot a feketepiacon, hogy egyáltalán el tudjanak jutni egyik faluból a másikba. Nagyon rosszak voltak az utak, rosszak voltak a kommunikációs lehetőségek. Amikor kineveztek a Nagybecskereki Egyházmegye élére, a politikai és gazdasági helyzet már kezdett normalizálódni egész Szerbia területén.
– Miben mozgatta meg a szinódus az egyházmegyét?
– Először is azt jegyezném meg, hogy nem siettük el. Egy folyamat volt, rengeteg találkozással. 2017-ben kezdtük el konkrétan, és 2021-ben fejeztük be. A Covid-helyzet majdnem megakadályozott bennünket ebben. Tíz csoportot alakítottunk, a szinódusi folyamatba sikerült tényleg sok embert bevonnunk, és így valós képet kaptunk az egyházmegyéről, az emberek életéről. Bár ez a kép sok szempontból eléggé lehangoló, főleg, ami a statisztikai adatokat illeti − az elvándorlás miatt, a gazdasági stabilitás kérdésének szempontjából −, azonban sikerült az egyházmegyét megmozdítani, és a megújulás útját felismerni.
A pasztorális tervekkel párhuzamosan ütemeztük a templomok és a plébániák felújítását is. Ma már minden papnak biztosított, hogy méltó otthona legyen és jó pasztorális munkát végezhessen.
A szinódusi folyamatnak az egyházmegyében az egyik legfontosabb hozadéka talán az volt, hogy őszintén rá mertünk tekinteni a valós helyzetünkre, egyházunk és közösségeink, a lelkipásztori munka fény- és árnyoldalaira, ezeket tudomásul véve azonban mégis elkezdtünk jövőt tervezni és bátran, reálisan, hitben megújulva előretekinteni.
– Mi lenne a legfontosabb tanács, amit a következő bánáti főpásztornak adna?
– Attól függ, ki lesz az utódom, de egy biztos: a papi hivatásokkal foglalkozni kell, a már meglévőkkel és a jövőbeliekkel is. Szükség van aktív hivatásgondozásra. A laikusok felelősségérzetét az egyház iránt tovább kell erősíteni, az ő aktív részvételük nélkül nincs egyházi jövő a Bánátban. Szükség van közös programokra, képzésekre, lelkigyakorlatokra, táborokra a fiatalokkal, és nem csak egy-egy plébánia vagy szerzetesközösség szervezésében, ami eddig is volt, hanem egyházmegyei szinten. A fiatalokkal való foglalkozás nagyon fontos része a jövő építésnek. Szajánban felújítottuk az egész plébániát, a templomot, az udvar rendbe lett téve, hogy ott lehessen ifjúsági találkozókat vagy egyéb egyházmegyei szintű programokat szervezni. Ezeknek a programoknak a felelőse most Elias Ohoiledwarin atya, aki verbita szerzetes. Fantasztikusan ért a fiatalok nyelvén. Hetedik éve dolgozik missziósként a Bánátban, és már van egy fiatalokból álló animátorcsoportja, akik segítenek neki a különböző programok megszervezésében és kivitelezésében.
Végre túl kellene már lépni azon az egyházmodellen, hogy mindent a plébános csinál. Be kell vonni a lelkipásztorkodásba a laikusokat is. Végső ideje, hogy magunk mögött hagyjuk azt a papi életformát, amikor is a plébános ül az irodában, és a munkája jó része abban merül ki, hogy várja a híveket, hogy jöjjenek be hozzá, aztán még „elmisézget”, temet, vagy a gyóntatásban feloldozza, esküvőkön összeadja az embereket, mint egy automata. Nagy öröm számomra, amikor látom, hogy a papjaim elvegyülnek az emberek között, ott vannak a fiatalokkal, a gyerekekkel. Jó az, ha a jövő nemzedéke nem tart attól, hogy megszólítsa a papot, elmondja neki az örömét, vagy éppen segítséget kérjen tőle. Erre viszont a papjainkat is képezni kell, hogy kilépjenek a kényelemből, és menjenek oda, ahol az emberek vannak.
„Végre túl kellene már lépni azon az egyházmodellen, hogy mindent a plébános csinál. Be kell vonni a lelkipásztorkodásba a laikusokat is.”
– A Bácskában, ahonnan származik, most szintén új püspököt várnak. Milyen jó tanácsa lenne az ő küldetésére nézve?
– Kellene egy főpásztor, aki tényleg imádságos, jó szervezőképességű és bátor. Mondjuk az, hogy imádságos lelkületű legyen, a minimum egy püspöknél, de a Szabadkai Egyházmegyében most nagy szükség van egy olyan imádságos lelkületű főpásztorra, aki nagyban gondolkodik, és beleáll a munkába. Az egyházmegyét nagyon megrázta az előző főpásztor, Slavko Večerin püspök atya nagyon korai és hirtelen halála. Alig két évig állt az egyházmegye élén, ezért érthető módon elmaradt a különböző struktúrák felfrissítése, amit a papság és persze a hívek is már nagyon várnak. Tudjuk, hogy nagyon sok pap van a Bácskában a nyugdíjkorhatár körül, közülük többen a legjelentősebb plébániákon vannak évtizedek óta. Az ő meghatározó lelkipásztori szolgálatuk méltó lezárásához és a folytatás elindításához nagy bölcsességre lesz szükség.
Aztán ott van a bácskai katolikusok két nagy csoportja nyelvi, illetve nemzetiségi megoszlás szerint. Hidakat kell építeni, de nemcsak magyarok és horvátok, hanem magyarok és magyarok, horvátok és horvátok között is. A magukat bunyevácnak valló bácskai katolikusok kérdése nagyon érzékeny téma. Aztán persze nem szabad szem elől téveszteni a szerbekhez való viszony fontosságát sem. Mindenképpen olyan főpásztorra lenne szükség Szabadkán, aki mindezekre helyes vérmérséklettel tud ránézni, ismeri a helyzetet, jó kommunikációs képessége van horvátul is, magyarul is, de mindemellett a többségi közeget is meg tudja szólítani.
– 2022 decembere óta Belgrád érseke, itt mennyire más a hangulat, mint a Délvidék egyéb tájain?
– Belgrád igazi metropolisz, ahol rengeteg ember él. Mint minden nagyvárosban, az emberek többsége sokkal nyitottabb, mert már jóval több mindent láttak, itt sokkal több a külföldi és más nyelvű ember, ezért van is itt egyféle kozmopolita hangulat. Azt hiszem, a belgrádi ember alapvetően barátságos. Engem nagy tisztelettel fogadnak mindenütt mint a katolikus egyház képviselőjét.
A Jugoszlávia szétesésével járó háborúk óta eltelt harminc év, és akik akkor részt vettek a háborúban, mára megidősödtek, nyugodtabbak lettek, az új nemzedék pedig itt is éppen olyan, mint más nagyvárosokban.
Persze minden nemzetben akadnak soviniszták, nem csak a szerbek között. Magyarnak lenni azonban szerintem most sokkal könnyebb Szerbiában, és nemcsak Belgrádban, hanem az egész Délvidéken. A nemzetek együttléte egy folyamatnak a része, és ez egyszer jobb, másszor rosszabb irányba vezet. A szerb–magyar együttélés most mintha jó irányba tartana. A szerb elnök és a magyar miniszterelnök szinte rendszeresen találkozik, és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egészen jó irányba változott meg a két nép kapcsolatának a légköre.
– A szerb ortodox egyház erősen nemzeti jellegű. A szerb fővárosnak most magyar származású a katolikus érseke. Hogy áll a kapcsolatépítés a két egyház között? Van-e valami, amit mi, katolikusok eltanulhatunk a szerb ortodoxoktól?
– A kapcsolat a két egyház vezetői között most kimondottan jó. Porfirije szerb pátriárka részt vett az érseki beiktatási szentmisén Belgrádban. Azóta is rendszeresen találkozunk. A híveink között is mind jobb és jobb a kapcsolat, nagyon sok a vegyes házasság, ez is segíti a jó együttélést. A szerb ortodox egyház most történelmi fejlődésének nagyon pozitív momentumát éli meg. Hihetetlen erős vallási ébredésnek lehetünk tanúi. Mi, magyar katolikusok nemritkán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pravoszláv vallásosság csupán ikoncsókolgatásból áll, gyertyát gyújtanak, hajlonganak hozzá egy kicsit, hányják a keresztet, aztán ezzel ki is merül a szerbek vallásossága. Nagyon tévedünk. A vallás jelenléte a szerb társadalomban egyre erőteljesebbnek tűnik. Szépen és profi módon kommunikálnak, a társadalmat pedig egyre jobban átjárja a hit világa, és ez nemcsak az idősebbek között figyelhető meg, hanem sok fiatalt is megérint az élő hit.
„A nemzetközi közösségben idén kilenc fiatalt bérmáltam…”
– Mi lehet a motorja a szerbek vallási megújulásának?
– Nyilván számolni lehet azzal a ténnyel, hogy egy szláv népről beszélünk. A cseheket meg talán a szlovéneket kivéve a szláv népek mindennapjaiban valahogy magától értetődően van jelen a vallásosság. A kommunizmus természetesen a szerbek között is igyekezett visszafogni a vallásosságot, aztán jött a kilencvenes évek szörnyű háborúja, de most mindezek után itt van a vallási élet megújulásának az új hulláma. A szerb egyháznak nagyon fontos szerepe van a politikában, és fordítva. A politikum Szerbiában nem lehet ellenséges az egyházzal szemben. Épülnek a templomaik, újulnak a kolostoraik. És ezek a kolostorok nem konganak az ürességtől. Van egy kimondottan spirituális erő körülöttük, amit az emberek éreznek. Rengetegen járnak ki a nagyvárosokból a természetközeli kolostorokhoz. Aztán itt van a megoldatlan Koszovó-probléma. Koszovó a szerbek számára nemcsak politikai meg történelmi kérdés, hanem szakrális is. Sok szerb imádkozik Koszovóért, hogy legyen már ott valami megoldás, lehetőleg békés.
– A 2022-es népszámlálás szerint a szerb fővárosban ezerháromszáz magyar él. A város főpásztoraként esetleg tervez-e velük valamit? Illetve mondana pár szót arról, hogy a belgrádi érsekség lelkipásztori feladatként mit jelenthet az ön számára?
– Ami a pasztorális lehetőségeket illeti, hát azok itt eléggé szűkösek. Egyszerűen kevés a hívő. Az én itteni küldetésem nyilván nem arról szól, hogy akkor most elkezdem katolikussá téríteni az ortodox szerbeket. Ez totális félreértése lenne a belgrádi érsek szerepének. Az itteni magyarokkal, remélem, lesz majd kapcsolat, akárcsak más katolikus szórványban élőkkel. Amíg voltak Belgrádban magyar származású jezsuiták, addig rendszeresen voltak magyar misék.
Nagy öröm most nekem például a nemzetközi közösséggel a munka, öröm velük ünnepelni, igazi világegyház hangulat jellemzi őket, és ennek van egy nagyon erős és szép dinamikája. A nemzetközi közösségben idén például tizenegy fiatalt bérmáltam, akik nyolc különböző nemzetből vannak.
Ma nincs semmilyen magyar pasztorális tevékenység Belgrádban, persze jó lenne, ha idővel kialakulna körükben is a lelkipásztori munka. Ezt én nem vállalhatom magamra, hiszen ez gátolna az egyéb feladataimban, de gondoskodni fogok nyilván erről is. Rengeteg a kapcsolattartási tennivaló az ökumenizmus jegyében, az ortodoxiával való párbeszéd terén, a diplomáciai képviseletekkel, a CCEE (az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa – a szerk.) alelnökeként pedig a világegyházzal és az európai katolicizmus helyzetével is foglalkoznom kell.
– Mikor látogat Ferenc pápa Belgrádba?
– Ó, hát a nyáron voltam nála, és meghívtam Szerbiába. Azt mondta, nagyon szívesen, de akkor jön, amikor kellően megérik rá a helyzet. Hogy ez konkrétan mit jelent, illetve lesz-e olyan a helyzet a közeljövőben, hogy a pápa Szerbiába látogasson, azt most még nem tudom megmondani. A szerb politikai vezetőség már rég meghívta, most a vallási vezetők beleegyezésére várunk. Egyébként Horvátországot kivéve a pápa már mindegyik környező országban volt, Magyarországon kétszer is.
„Az én itteni küldetésem nyilván nem arról szól, hogy akkor most elkezdem katolikussá téríteni az ortodox szerbeket. Ez totális félreértése lenne a belgrádi érsek szerepének.”
– A horvátokat említette. A horvát–szerb kapcsolatok egyik megoldatlan kérdése a Bácskában élő bunyevácok helyzete: közöttük sokan bunyevácnak és horvátnak is tartják magukat, mások viszont azt állítják, hogy a bunyevácok nem horvátok, hanem egy külön szláv nép, vagy inkább a szerbekhez állnak közelebb, csak éppen katolikusok. A pápa nyilván erről nem tudhat túl sokat, de ön hogy látja, az ország metropolitájaként tud-e tenni valamit e kérdésben, hogy az ellentétek enyhüljenek?
– Ez nagyon bonyolult kérdés, amit kívülről nem egykönnyen lehet megoldani, hiszen az emberek identitásáról van szó. Egy érsek nem lehet csak a horvátoké, vagy csak a bunyevácoké, vagy a magyaroké, a nemzeti identitást az emberek kell hogy meghatározzák és kialakítsák maguk számára, lehetőleg úgy, hogy az ne sértse senki más nemzeti érzékenységét. Ebben segíthetünk egyházként nekik. Nagy érzékenységgel és hozzáértéssel kell kezelni azokat a helyzeteket is, amikor már asszimilálódott családok tagjaival találkozunk mondjuk egy temetési, keresztelési vagy házasságkötési szertartáson. Nemcsak bunyevác, horvát, hanem akár magyar származású családoknál is előfordul az, hogy a gyerekek már csak szerbül beszélnek, de azért keresik a kapcsolatot a katolikus egyházzal. Ez komoly lehetőség számunkra, és megtiszteltetés, hogy kapcsolatban lehetünk velük. Ha ők már csak szerbül beszélnek, akkor mi nem kezdhetünk el tiszta horvátul beszélni hozzájuk.
Nyitottnak kell lenni erre az új valóságra, ahogy ezt a Nagybecskereki Egyházmegye szinódusa is felismerte, és ami bennem is gyakran visszhangzik: ne féljünk attól, ami van, hanem vegyük tudomásul a helyzetünket, aszerint éljünk, és így tervezzük bátran a jövőt.
– Lesznek-e egyszer szerb nyelvű liturgikus könyvek, vagy a katolikus egyházban a szlávok között továbbra is inkább a horvát nyelvet használják még Belgrádban is?
– Ez megint roppant érzékeny kérdés, de részben már megválaszoltam az előbb, amikor a lelkipásztori érzékenységről beszéltem, és arról a bölcsességről, ami a küldetésünkhöz kell. Szerintem érdemes lenne először a horvát nyelvű liturgikus szövegeket, különösen pedig a Biblia nyelvezetét „modernizálni”. Tele van mindenféle aorisztosszal (az ógörögben is használt igealak – a szerk.), meg olyan kifejezésekkel, amelyeket a mindennapi életben nem használnak már a horvátok sem.
Verbita szerzetesként is állíthatom: nagyon fontos, hogy a nyelv ne legyen akadálya az evangélium terjedésének.
A mai horvát nép körében használt nyelv sokkal közelebb van ahhoz a szerbhez, amit mi itt használunk. Másrészről, a nyelv mindig is élő valóság. Ahhoz, hogy kialakuljon egy szerb katolikus „szótár” vagy szókincs, használnunk kell azt a nyelvet, amelyet a híveink értenek, és a hétköznapokban is használnak, ami az életük része. Idő kell ahhoz, hogy ebben a formában valami új kialakuljon, ezt nem szabad erőltetni, hanem egyszerűen az élet íze szerint gyakorolni.
– Végül hadd kérdezzek rá, hogy ha azt mondom, ima, mi jut eszébe elsőre?
– Az áldás. Az a kép, hogy valakire ráteszem a kezem, és érzem a személyes kapcsolatot, hogy azt az érintést megelőzi egy személyes isteni érintettség, és születik benne egy új, emberek közötti érintettség. Az áldás összetett erejének megéléséhez hitre, imára és bizalomra van szükség. Ha van egy mindent megelőző érintettség, hit, kapcsolat, akkor az áldás kétirányú lesz. Nemcsak adok, hanem legalább annyira vissza is száll rám az áldás. Így működik a kegyelem.
