A vicemisszió

Jezsuiták nyomában Kolozsváron

Történelmi szükségszerűség vagy puszta véletlen, hogy a XVI. században, majd Trianon után is a lengyel rendtartomány alá tartoztak az erdélyi jezsuiták? A kolozsvári jelenlét történetéből kiderül.

Az első magyarországi jezsuita megte­lepedési kísérlet lényegében kudarcba fulladt: a nagyszombati kollégiumot mindössze hat évvel 1561-es megala­pítása után be kellett zárni. Innen néz­ve tulajdonképpen nagyon is érthető, hogy a bécsi rendi vezetés évtizedeken át ellenállt a következő Kárpát-meden­cei misszió elindításának – annál is in­kább, hogy másodjára nem is a Királyi Magyarországon, hanem a XVI. század végére háromnegyedrészt már protes­táns és igencsak távoli Erdélyi Fejede­lemség területén kellett volna sikere­sen gyökeret ereszteni.

Pedig Báthory István fejedelem, aki bécsi fogsága idején ismerkedett meg a jezsuiták­kal, s köztük az egyik első magyaraj­kú rendtaggal, Szántó (Arator) István­nal, 1571-es fejedelemmé választását követően intenzív – mai szóval – lob­bitevékenységbe kezdett, hogy az er­délyi katolikus megújulás élére a Jézus Társasága álljon. Ekkorra ugyanis püs­pök nem működhetett a fejedelemség­ben, az egyházi birtokok világi kézre kerültek, a többnemzetiségű lakosság átpártolt az új felekezetek valamelyi­kéhez, a szerzetesrendeket a csíksom­lyói ferences rendház lakói kivételével száműzték az országból, s így nemcsak a megmaradt katolikus lakosságnak, de a régi hithez hű arisztokráciának sem igen maradt lelkipásztora.

Hogyan előzték meg a lengyelek a magyarokat?

A katolikus Báthory fejedelem leve­lek és követek sokaságát küldte Bécs­be, a jezsuitáknak birtokot és tisztes jövedelmet ígérve, azzal a reménnyel, hogy néhány társsal az oldalán miha­marabb útnak indulhat az ügy iránt nagyon is lelkes Szántó. A derék páter maga is tollat ragadott, hogy szemé­lyesen győzze meg a generálist az er­délyi megtelepedés szükséges és hasz­nos voltáról. Mint levelét Meszlén Antal, a korszak első történész szak­értője összefoglalja – „kérve-kér­te, hogy hallgassa meg a fejedelmet, s küldjön néhány alkalmas, tapasztalt, a tudományokban és nyelvekben jár­tas rendtagot. Ha – úgymond – ilyenek vetik meg az erdélyi misszió alapját, az épület erős lesz, és ellenáll az idők vi­szontagságainak; míg ellenben gyen­ge hajtások és fiatal erők nem bírnak megbirkózni a nagy viharokkal.

_____________________________

Sze­rény véleménye szerint az elküldendők közt okvetlenül legyen két-három ma­gyar, ugyanannyi olasz vagy spanyol, mert a magyar természet ezekével egyezik meg a legjobban.”

_____________________________

1575-ben már ki is jelölték a misszióba induló­kat, ám egy kisebb erdélyi felkelés – megkésett – hírére visszakozott a rendi vezetés, egy évre rá pedig a fejedelem lengyel királlyá koronázása „jött köz­be”, a bécsi tartományfőnökség ugyan­is a trónra szintén aspiráló Habsburg Miksa császárt (és magyar királyt) támogatta, és Báthoryra olyannyira megneheztelt, hogy még a Szentszék­nél is törökbarát áruló hírét keltette.

Bár Szántó atya minden követ meg­mozgatott Rómában, hogy mentse a helyzetet, sőt, az erdélyi misszio­náriusok közé szintén kijelölt Leleszi János páter elöljárói megkerülésével, egri kiküldetéséből mintegy át is ruc­cant Kolozsvárra, hogy első fecske­ként felmérje a terepet, Báthory vé­gül megelégelte az osztrák provincia időhúzását. Meghívásával Jakub Wu­jek poznańi elöljáróhoz fordult, sőt, négy páter részére rögtön útiköltsé­get is ígért. Így esett, hogy végül nem Bécsből, hanem a lengyel provinciá­ból indult útnak 1579. szeptember 14- én az első tizenkét jezsuita misszioná­rius Erdélybe.

Kolozsvár látképe 1666-ból, a bal szélen a kolozsmonostori templom (Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)

Október 1-jén érkeztek meg a Szamos partjára, egészen pon­tosan a mai Kolozsvár egyik külső ke­rületének számító Kolozsmonostor jó tíz éve lakatlan bencés apátságába, amelyet a fejedelem első állomáshe­lyül kijelölt számukra. Bőkezűségét mutatja, hogy nemcsak a környező uradalmat és az apátság egykori bir­tokainak teljes bevételét ígérte a missziónak, hanem igás ökröket és szeke­reket, teheneket, lovakat s egy egész juhnyájat is adott, valamint az iskola elindításához húsz diák taníttatásá­nak a költségét előre vállalta. A jezsu­iták megtelepedését az 1579. október végi tordai országgyűlés szentesítette, azzal a megszorítással, hogy a páterek számára csak a tanítást engedélyezte, a hitvitázástól és más vallásközi cse­lekedetektől (magyarán szólva a ka­tolikus hittérítéstől, amiért valójában érkeztek) óva intette őket.


P. Szántó István SJ a Dunántúlon, Devecserben született 1541-ben. Felvidéki rokonainál nevelkedett, majd 1560-ban Rómába került, hogy a Collegium Germanicumban folytassa tanulmányait. A jezsuita környezet hatására egy évvel később maga is jelentkezett a Társaságba. Felszentelését követően Bécsben működött, 1575-től a római Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója volt. Fáradhatatlan munkásságának eredménye lett a német papnevelő intézet mintájára megalapított Magyar Kollégium. 1580 és 1588 között az erdélyi misszióban tevékenykedett, majd újra Bécsben tanított, prédikált és gyóntatott. 1605-től 1612-ben bekövetkezett haláláig Olmützben élt, ahol elsősorban irodalmi munkásságot folytatott. Legfontosabb műve a Biblia magyarra fordítása volt, amely azonban számos más kéziratával együtt tűzvész martaléka lett – habár egyes feltételezések szerint rendtársa, Káldi György (akivel Kolozsváron egy ideig együtt működtek) az ő munkájára támaszkodva készítette el az 1626-ban megjelent első katolikus szentírásfordítást.


Miért nem a gyulafehérvári udvarba hívta Báthory a jezsuitákat? Meszlé­nyi Antal így fogalmaz: „Kolozsvár az unitáriusok gócpontja volt, s közöttük a katolikusok egészen harmadrangra süllyedtek le. A gyors segítségre tehát itt volt a legnagyobb szükség. De éppen ez a kedvezőtlen helyzet azt is meg­kívánta, hogy a katolikus restauráció a legnagyobb körültekintéssel indul­jon meg, különben a lelkek nemhogy közelednének, ellenkezőleg, csak még jobban eltávolodnak a római egyház­tól. […] A jezsuiták tudatában voltak kényes helyzetüknek s ügyes fellépé­sükkel már Monostoron eltalálták azt a hangot, mely széles körökben meg­kedveltette őket.” Az első hat hónap bi­zonyára nem volt egyszerű a misszió számára, hiszen – a távol-keleti vagy amerikai jezsuita misszionáriusokhoz hasonlóan – megfelelő nyelvtudás hí­ján a tíz lengyel és két olasz atya jófor­mán csak misézett.

Páter Szántó hatodmagával, köztük egy német szónokkal 1580 februárjá­ban érkezett meg Kolozsmonostorra, s csakhamar még két magyar jezsui­ta követte. Húsvétkor már háromszáz léleknek a katolikus egyházba való visszatéréséről számolnak be elöljá­róiknak, s ünnepnapokon két-há­rom alkalommal is kellett prédikálni­uk, annyian jöttek az egykori apátsági templomba. A szűkös monostori ter­mekben a bentlakásos iskola első két osztályát harminchat vegyes felekeze­tű diákkal indították el – csakhamar még Báthory legfőbb protestáns el­lenlábasainak csemetéi is a jezsuiták padsoraiban találták magukat. „A ta­nítás ingyenes volta is vonzó volt, de a szülőket különösen az a szempont vezérelte, hogy a későbbi előmenetel­hez nélkülözhetetlen alapfokú isme­reteket tudós, külföldet járt férfiak, magiszterek tanítsák meg gyermeke­iknek” – mutat rá a faramuci helyzet nyitjára Barlay Ö. Szabolcs történész.

A kolozsmonostori egykori bencés apátsági, majd jezsuita templom napjainkban. A szentélyrész nagyjából eredeti, a hajó és a torony rekonstrukció, a monostornak nyoma sem maradt. (Fotó: Papp László)

Beköltözés Kolozsvárra

A városszéli volt bencés apátság ha­mar szűknek bizonyult a jezsuiták nagyra törő terveihez. A Kolozsvár­ra, egészen pontosan a ferencesek és a klarisszák elhagyott épületeibe való beköltözésre már a következő évben sor került. A költségeket Báthory István bátyja, az Erdélyt de facto kor­mányzó Kristóf vajda állta, aki a val­lásszabadságot féltő protestáns vá­rosi tanács heves ellenkezését csak azzal tudta letörni, hogy kijelentette, a jezsuita kollégium a humanista tu­dományok terjesztését s ekként Ko­lozsvár nagyobb dicsőségét szolgálja majd. Húsvét után száz tanulóval el is indult az oktatás, 1581. május 12- én pedig megszületett a jezsuiták bol­dogulását a távolból nagyon is figyelő király-fejedelemtől származó hivata­los alapítólevél, amely nemcsak szen­tesítette a jezsuiták erdélyi lelkipász­tori és oktató tevékenységét, hanem ígéretet is tett, hogy a kolozsvári is­kolát a külhoni felsőfokú akadémiák színvonalára fejleszti, azaz a bakka­laureátusi, magiszteri és doktorátusi fokozatok kibocsátásával való felha­talmazással egyetemi rangra emelte. Egyúttal megerősítette a birtokado­mányokat, amelyek révén a rend kép­viselői immár erdélyi földesuraknak számítottak.

_____________________________

Két évre később indult el pápai és ki­rályi támogatással a jezsuita szeminá­rium, a közösség huszonhét fősre duz­zadt, a diákok között pedig ott találjuk a bihari kálvinista alispán, Pázmány Miklós fiát, Pétert.

_____________________________

1585-ben végzett az első évfolyam, ekkor szervezték meg az ígért filozófiai és teológiai fakultást, hogy a papi hivatást választók helyben tanulhassanak tovább. Gyulafehérvá­ron Leleszi vezetésével, Nagyváradon pedig Szántó irányításával új jezsuita közösségek indultak. Báthory István elégedettséggel szemlélhette eredmé­nyeiket. Mint Meszlényi Antal fogal­maz: „A jezsuitáktól megkapta mind­azt, amitől a reformáció megfosztotta.

A templom telve volt a kezdődő ba­rokk stíl minden szépségével, színével, hangulatával és pompájával. Megújul­tak az énekes és zenés misék, a festői szépségű körmenetek, melyek százával vonzották hozzájuk az embereket. Az utóbbiakon felgallyazták az útvonala­kat, s keresztek és zászlók, énekek és imák kíséretében fényes asszisztenci­ával hordozták körül az Oltáriszentsé­get. Évtizedek elfelejtett álma varázsló­dott élő valósággá a kolozsváriak előtt, s érthető az a hatás, amit ez kiváltott. Azelőtt nem volt szabad segítségül hív­ni a boldogságos Szüzet, az apostolo­kat s a többi szenteket, most ezt is gya­korolhatták.”

„Báthory István elégedettséggel szemlélhette eredmé­nyeiket. Mint Meszlényi Antal fogal­maz: »A jezsuitáktól megkapta mind­azt, amitől a reformáció megfosztotta.«” 

A hit és a misszió védelmezői

Az újabb fordulópont azonban hamar bekövetkezett: 1586-ban István fejede­lem életét vesztette Lengyelországban, Erdélyben pedig pestisjárvány dúlt, amely a jezsuitákat sem kímélte. A fe­lére fogyatkozott közösséget Claudio Aquaviva generális ekkor vicepro­vinciába szervezte (ugyanezt a Kirá­lyi Magyarországon tevékenykedő je­zsuiták hiába kérték), melynek élére P. Wujeket nevezte ki, akinek a pápá­val egyetértésben azt tanácsolta, hogy a várható protestáns támadásokkal szemben igyekezzenek szerzett joga­ikat megvédeni, s „törekedjenek leg­alább az iskolákat és a templomokat kezükben tartani. Ha a rendek ezt sem engednék meg, úgy széledjenek el, de akinek van bátorsága, az maradjon ott, tegyen úgy, mint angol és skót rendtár­sai: hirdesse titokban az Isten igéjét, s ha kell, hozza áldozatul még életét is Krisztusért.”

A helyzet az 1588. de­cemberi országgyűlésen eszkalálódott, amelyen az erdélyi rendek addig-addig szorongatták Báthory István utódát, Báthory Zsigmondot, hogy a jezsuiták, egészen pontosan P. Wujek által nevelt ifjú fejedelem kénytelen volt mindené­től megfosztani a missziót, s december 23-án száműzni a Jézus Társasága tag­jait Erdélyből.


Jakub Wujek egyidős volt Szántóval. Tanulmányait Sziléziában, majd Bécsben folytatta, s itt lépett be a jezsuita rendbe 1565- ben. Rómában doktorált, majd visszatért szülőföldjére, pappá is itt szentelték. Ő indította el a poznańi jezsuita kollégiumot, majd a vilniusi kollégiumot irányította. 1579-től 1597-ben bekövetkezett haláláig kisebb megszakításokkal az erdélyi misszió vezetője, a kolozsvári kollégium első rektora és ekként Szántó elöljárója is volt (együttműködésük korántsem volt felhőtlen, a lengyel rendtartománynál be is panaszolták egymást). Mindeközben rendi megbízásból a Biblia lengyel fordításán dolgozott, melynek végleges változata csak halála után, 1599-ben jelent meg, jó háromszáz éven át mégis az ő nevéhez kötődve szolgált a lengyel katolikusok hivatalos szentírásfordításaként.


Az egykori mestereinek hálás Zsig­mond fejedelem, amint megszilárdítot­ta hatalmát, az első adandó alkalom­mal visszahívta a Jézus Társaságát, s az atyák 1595 és 1607 között többé-kevés­bé zavartalanul folytathatták missziós munkájukat, immár az osztrák rend­tartomány alá rendelve. Az első erdélyi jezsuita korszak mérlegét Molnár Antal ekként foglalja össze: „Tevékenységük a Báthory-korszak művelődéstörténe­tének egyik legmeghatározóbb része. Ugyanakkor itt is hasonló nehézségek­kel kellett szembenézniük, mint a ki­rályi országrészben.

A magyarul tudó rendtagok alacsony száma miatt a lelki­pásztori munka hatékonysága csekély volt, a rendházak vezetése és a birtoka­ikon élő jobbágyokkal való bánásmód sok kívánnivalót hagyott maga után. […] A belső problémák mellett a ku­darc legfőbb oka itt is a megfelelő súlyú katolikus elit hiánya volt, amelyre tá­maszkodva meg tudtak volna kapasz­kodni ebben az oly sok lehetőséget rej­tő országban. A sikertelenség ellenére erdélyi működésük – a magyarország­ihoz hasonlóan – fontos előkészületet jelentett a következő század látványos sikereihez. Mindenekelőtt a nagy­számú erdélyi jezsuita hivatásra kell gondolnunk, akik a következő század elején a rend magyarországi fellendü­lésének főszereplői lettek.”

A történelem ismétli önmagát

Erdély aranykora idején, azaz Bethlen Gábor fejedelemsége alatt lényegében megismétlődött a Báthory-korszak forgatókönyve. 1623-tól előbb a ko­lozsmonostori iskola indult újra vi­rágzásnak, majd ismét beköltöztek a jezsuiták Kolozsvárra, ám a felső­fokú oktatás újraindítását már nem engedték a szigorú – katolikusellenes – törvények. Bár II. Rákóczi György 1652-ben ismét kiutasította a rendet, az erdélyi származású atyák álruhá­ban, álnéven vagy világi papként és a korábbiaknál jóval visszafogottabb keretek között folytatták a lelkipász­torkodást és az oktatást. A kolozsmonostori, majd kolozsvári intézmény Erdély egyetlen középfokú katolikus iskolájaként működött a XVII. század nagy részében.

A helyzetet érdemben csak az Erdé­lyi Fejedelemség Habsburg Monarchi­ába való bekapcsolása változtatta meg a török kiűzése után. 1698-tól újra el­kezdtek tanítani felsőfokú filozófiai tárgyakat is, 1712-ben elindult a teoló­gia oktatása, és a következő évben a ko­lozsvári rezidencia a jezsuita kollégiu­mok sorába lépett. A nagyszombati és a kassai egyetem szintjét nem érte el, de magasabb szintű oktatást nyújtott, mint a többi jezsuita akadémia, mivel a filozófiát a hagyományos három he­lyett öt professzor tanította.

Az 1720-as évek közepére befejeződött a máig álló épületegyüttes építése, amely a későb­bi Ferenc József Tudományegyetem­nek is otthont adott, s ekkoriban épült – nyilván egyfajta finom fricskaként az unitáriusok felé – a Szenthárom­ság tiszteletére felszentelt kolozsvári jezsuita templom is, homlokzatán és főoltárán Loyolai Szent Ignác, illetve Xavéri Szent Ferenc alakjával. 1726-tól saját nyomdát nyitottak, mely az erdé­lyi katolikus könyvnyomtatás legfonto­sabb helyszínévé vált. 1735-re a nemesi konviktus is felépült, 1752 és 1765 kö­zött az akadémia még újabb épületet kapott, benne csillagvizsgálóval.

Az 1728-ban – részben a kolozsmonostori apátság köveiből – felépült szeminárium (jobbra), amely ma a líceum egyik szárnyaként szolgál. (Fotó: Iszlay Edith)

A tudományok fejlődése megköve­telte, hogy a XVIII. század közepén korszerűsítsék a jezsuita felsőoktatá­si intézmények tananyagát. 1753-ban ennek megfelelően Mária Terézia el­rendelte, hogy a Bécsi Egyetemen az előző évben indult reformok alap­ján módosítsák a hazai jezsuita isko­lák tanrendjét. Ugyanebben az évben a királynő „universitas” ranggal aján­dékozta meg a kolozsvári akadémiát. Ebben az új rendszerben tanított mate­matikát néhány évig Kolozsváron Hell Miksa, a világhírű jezsuita csillagász. 1767-től a teológiai kar fejlesztésével az intézmény valóban elindult a teljes értékű egyetemmé alakulás útján, ám a Jézus Társasága 1773. évi feloszlatása végül nem tette lehetővé a folyamat vé­gigvitelét.

A kormányzat, amely 1773- ban átvette az intézményt, a jezsuita is­kola infrastruktúrájára alapozva pár év alatt kialakította belőle Erdély első tel­jes, négyfakultásos egyetemét. Kacska­ringós úton, átszervezések és kénysze­rű költözések sorának eredményeként ebből az intézményből eredeztethető a Szegedi Tudományegyetem, vala­mint a Babeş–Bolyai Tudományegye­tem is, amelynek negyedszázada meg­alapított Teológia Kara az 1581-ben alapított Jezsuita Akadémia szellemi jogutódja – amint arról az alapítás ket­tős évfordulója előtt tisztelgő konfe­rencia és tanulmánykötet (mely tör­ténetesen éppen a Jezsuita Kiadónál jelent meg) is tanúskodott.

S hogy az utóbbi két évszázadban mi történt a kolozsvári jezsuitákkal? A XIX. századi újraindulás után az erdélyi jelenlét újjászervezése lassan ment, és ismét előztek a lengyelek. 1909-ben, az önálló magyar provin­cia megalakulásakor csupán Szatmár­németibe tértek vissza a magyar atyák, Kolozsváron pedig csak ideiglenesen, a második bécsi döntés hatására ren­delkezett saját rendházzal a rendtarto­mány (1940–48). 1924-ben azonban a lengyel provincia részeként létrejött az egész Román Királyságot magá­ban foglaló Missio Rumaenica, aho­vá a szatmári közösséget is átsorolták.

A kolozsvári Szentháromság-templom 1940-ben. (Fotó: Fortepan)

S míg a rendszerváltozás óta Szatmár­németi és Marosvásárhely jezsuita mű­vei (újra) a magyar rendtartományhoz tartoznak, Kolozsvár az olasz, máltai, albán és a román tartományokból ala­kult Euro-mediterrán provinciában ta­lálta meg a helyét, kétnyelvű szolgála­tot ellátva többek között a Kolozsvári Manréza Lelkigyakorlatos Központ keretei között. S bár nem jezsuita „szí­nekben”, de az összes épület áll ma is, és többé-kevésbé hasonló funkciót lát el, mint hajdanán.

Az Erdély egyik legszebb barokk szakrális épületeként számontartott, 1773 után a piaristák­nak átadott templom mai formáját az 1798-as tűzvész után nyerte el. Az azóta is piarista templomként emle­getett épület ma többek között a ko­lozsvári egyetemi lelkészség otthona. A konviktus szolgált piarista rendház­ként, kaszárnyaként és kollégiumként, az egykori szemináriumból diákott­hon lett, maga az akadémia pedig, bár több költözést és megszakítást követő­en, voltaképpen 1579 óta működik kö­zépiskolaként, 1999 óta Báthory István Elméleti Líceumként. Nevével, ha nem is a rendi múlt, de legalább az alapító, a jezsuiták kolozsvári történetét meg­alapozó erdélyi-lengyel uralkodó előtt tiszteleg.


Források:

Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág – Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról
Meszlényi Antal: A magyar jezsuiták a XVI. században
Molnár Antal – Siptár Dániel: Egyetem volt-e a „Kolozsvári Báthory-Egyetem”? Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 30 (2011)
Szőnyi Szilárd – Szokol Réka (szerk.): Jezsuiták Magyarországon – A kezdetektől napjainkig