Last Christmas – üvölti a plázák hangszórója, villódzó fények mindenütt, zsúfoltság, vendégségek, ovis-iskolai próbák, ünnepség, loholós bevásárlás, kötelező körök. Hol lakik a valódi ünnepi meghittség?
Nyolc éve ilyenkor nagy, kerek hassal éltem végig az adventi időszakot, a második gyermekünket vártuk, a karácsony előtti napokban érkezett. Azóta könnyebben magam elé idézem azt a réges-régen élt asszonyt is, akinek tán ugyanígy nehezek voltak a léptei már, mégis hosszú útra indult, mázsás pocakkal. Szeretek ilyentájt rá gondolni, szeretem elképzelni, milyen lehetett az utazás, a széna-szalma illata az istállóban, a szülés utáni végtelen eufória és végtelen kimerültség elegyével a szívében idegen királyok és pásztorok vendégeskedését fogadni. Amikor engem és egynapos kisbabámat látogatott meg itthon a népes családunk, egyszer csak új értelmet nyert, udvarias határszabásról kezdett szólni a jól ismert sor: „Kedves három királyok, jó éjszakát kívánok.” Mehettek. Mi, a mi kis burkunkban pihegünk tovább. Még jobban megértettem, milyen lehetett, amikor valami fényesség megérkezett közénk, körénk, és könnyebb volt meghitten, a zajoktól távol őrizni.
Fényesség
Most, ahogyan ezt írom, a gépem többi ablakában villognak a Black Friday akciók, az áruházak már tele vannak piros-aranyba öltöztetett méregdrága csokoládékkal, a rádióból szólnak a giccses amerikai dalok a szeretet karácsonyi verziójáról. Érzem, ahogyan be akar szippantani a fogyasztói karácsonygépezet, érzem magamban az ellenállást – és a kísértést is. Odakint hamar sötétedik, az idő nyálkás.
Szinte elhiszem, hogy ha megvenném ezt a csillagokból álló fényfüzért a tavalyiak mellé, vagy azt az arany rénszarvassal díszített koszorút az ajtóra, valahogy boldogabb lennék. Több fény, több csillogás, több békesség érkezhetne a hétköznapokba. De ellenállok. Visszaemlékszem, ahogyan azon a nyolc évvel ezelőtti sötét estén begyújtottunk a kandallóba, hogy meleg legyen, amikor összetalálkozik két dimenzió, testbe érkezik egy lélek, kiszakad az anyag az anyagból. Emlékeztetem magam: idén is, ahogyan minden évben,
másfajta fényesség születését várjuk, olyanét, amelyet nem gyártottak le Kínában, hogy arany-ezüst csomagolásban kínálja most magát a polcokon és az internetes hirdetéseken.
Nehéz azonban olyankor várni a fényt, amikor a sötétet aligha tapasztaljuk meg. Nem vakoskodunk, kuckózunk, mesélünk azokon a bizonyos „hosszú téli estéken”, egyszerűen felkapcsoljuk a villanyt, a tévét, a laptopot. Rég nem szól már beosztásról, tartalékolásról, túlélésről a téli időszak – nincs az a mennyiségű étel, amelyet ne találnánk meg a boltok polcain.
Nehéz a várakozást heteken át a szívünkben hordozni, kizárni az adventi forgatag zaját, a vásárlás ünnepére való hangos felhívásokat. Ahogyan nehéz a hétköznapokban is meghittséget, szépséget találni olyankor, amikor a gyerekek a félév végének közeledtével egyre fáradtabbak, nyűgösek, ahogyan bevásárlások, karácsonyi próbák, előadások és Mikulás-ünnepségek sorában facsaródik ki az egész család.
Idill
Egyik nap mézeskalácsot rendelnek a gyerekek, nekiállunk sütni. A tésztagyúrás most épp unalmas nekik, ők már az angyalkás meg csillagos formákat válogatják, pláne nagy az elégedetlenség, mikor kiderül, hogy a tésztának még állnia is kéne. A testvérek egymást kezdik piszkálni, elvette, enyém volt, ő kezdte. Utolsó pillanatban veszem magam észre, és hagyom abba az igazságosztó szerepet, nem az fog segíteni, hanem ha megmasszírozom a kis lelküket egy kis játékkal és nevetéssel – csapok a homlokomra. Magamra borítok egy pokrócot, és elkiáltom magam: szellemfogócska! Én csetlek-botlok, mindennek nekimegyek, ők kacagva surrannak el előlem, huncut fénnyel a szemükben. Utóbbit épp csak elképzelni tudom, vakon tapogatózom körbe a szobában, elégedetten, hogy így mennyivel simábban telik el a tészta pihentetésének ideje.
Szerzőnk, Balogh Fruzsina a 2023-as Média a családért-díj egyik esélyes jelöltje. Kattintson ide, és szavazzon rá ön is! Köszönjük! |
Mikor előveszem, kinyújtom, örömmel vetik bele magukat a szaggatásba. Én eleinte érzem, ahogyan a jól ismert feszült utasítgatások jönnek ki a számon, „Ne szórd szét!”, „Egymás mellett szúrd ki a formákat, ne összevissza!”, érzem, ahogyan fogy a türelmem, a konyha úszik, a mézesek felemásak, az első tepsi majdnem odaég, míg segítek a kicsinek kivágni egy egyedi formát. Nem úgy sikerül, ahogy ő elképzelte, előbb nekiveselkedik még egyszer, majd csapkodva elégedetlenkedik, végül rákiabál a testvérére, amikor az segíteni akar neki.
Érzem, hogy viharfelhők közelednek, így szelíd, de határozott mozdulattal kivonom kicsit a tésztaszaggatásból, mélyen a szemébe nézve keresem vele a kapcsolódást, de ellentartva a sok elégedetlenségnek, szavak nélkül jelezve, hogy ha bármilyen érzés akarna jönni, most tud, elbírom. A bölcs gyermeki idegrendszer él a lehetőséggel: a düh rám ömlik, könnyek és tornádó tör ki belőle, ő nem így akarta, sosem sikerül, neki semmi nem sikerül, a bátyjáé mindig szebb, csak áramlik az összegyűlt frusztráció kifelé. Megtartom, nem győzködöm, hallgatok, együttérzek. A vége ölelés, közben a második tepsi oda is égett már, a nagyobbik eközben háromdimenziós szobrokat alkot a tésztából. Sóhajtok, és elnyomom a megjegyzést, miszerint ezek sose fognak megsülni.
A mézeskalácsillatú idilli advent valahogy így indul, és így is folytatódik. De már jól ismerjük ezt, nem hiszünk a reklámok és magazinok hamis világának, ahol jól nevelt kislányok zöld-piros kockás szoknyában és jól fésült kisfiúk békésen kirakósoznak, míg kötényes anyukájuk énekelve sütöget. Számolunk minden árnyékkal, amely megmutathatja magát a fényben.
Tervek
Nekiállunk megtervezni az egész ünnep logisztikáját, nyolcadik éve már, hogy a születésnapi zsúrt is belekalkuláljuk. És ahogyan kitaláljuk, kinek mit ajándékozunk, vagy mit fogunk főzni, ugyanúgy pontos „kapcsolódási tervet” is készítünk. Beírjuk a naptárba: mikor tudunk karácsony előtt a férjemmel kettesben tölteni egy napot, amit nem a kiszemelt legó utáni vadászattal töltünk, hanem otthon, egymásra figyeléssel. Tudjuk, hogy ha megérezzük, hogy megtartjuk egymást, ha van köztünk egymásra hangolódás, akkor a gyerekeink viharait is sokkal könnyebb lesz kezelnünk. Beírjuk azt is, melyik gyerekünkkel mikor töltünk strukturálatlan időt, azaz megtervezzük, mikor tudunk rájuk hangolódni, meghallani, mi zajlik az ő kis világukban, együtt lenni úgy, hogy nincs teendő, nincs program, nincs színes-szagos-zajos forgatag, hanem csak ők és mi.
Mivel tudjuk, hogy mindkettőnk népes családját bejárni így is túl sok inger lesz, szándékosan nyugalmasra tervezzük az ünnep előtti napokat, akkor már egyikőnk sem dolgozik, nem vásárolunk, odaadjuk az időnket és figyelmünket mint legértékesebb ajándékot a gyerekeinknek. Akkor leszünk kaphatók egy közös társasjátékra vagy egy kinti focizásra, ha nem kell a házimunkákon rágódnunk, így az ünnep előtti napokban nem takarítunk, nem főzünk már – többet ér a nap, amikor együtt szaladgáltunk, és sajtos tészta volt az ebéd.
De a legfontosabb: nem csak a fényességre készülünk. Tudjuk, hogy lesz „balhé”, veszekedés, hangos szó, elégedetlenség. Igyekszünk előre beprogramozni magunkba: mindez nem rólunk szól. Nem feladatunk, hogy a gyerekeink minden percben boldogok, kiegyensúlyozottak legyenek, nem kell hajkurásznunk a mindig elégedett gyerek megvalósíthatatlan képét. Már tudjuk: óriási teher gyereknek, felnőttnek, ha csak jókedvűnek szabad lenni, és az is, ha magunkat hibáztatjuk minden kiborulásért. Nekünk csak meghallgatni, megtartani, elhordozni kell a zajos, nyűgös, szúrós, dühös epizódokat, megoldani és magunkra venni nem.
Meghittség ott lakik, ahol lakik feszültség is. A kacagás, a mélyről jövő mosoly épp ugyanonnan gurul ki, ahonnan a csúnya szavak, haragos mondatok, hisztik. Nem lehet az egyiknek elzárni az útját, és várni, hogy csak a másik jöjjön ki. Fényesség ott lakik, ahol észre lehet venni a sötétséget is.
A cikk eredetileg A SZÍV jezsuita magazin 2023. december – 2024. januári számában jelent meg. Ha tetszett, vásárolja meg a lapot akár pdf verzióban, és olvassa el többi írásunkat is!