„Nem elég lemenni a magunk mélyébe” – állítja az alkotói folyamatról Barnás Ferenc. Az Aegon-díjas prózaíró az önvarázslásról, a jelenlét élményéről és a vallásról is megosztotta velünk gondolatait.
− Első regényében a főhős úgy tud úrrá lenni a saját kényszerképzetein és rögeszméin, hogy leírja őket. Az ön életében mikor jelent meg az írás, és volt-e hasonló szerepe?
− Teljesen véletlenül jött. Életem első tizenöt-húsz évében az írás egyértelműen nem volt érdekes számomra. Nem az a szerző vagyok, aki írónak készült, nem gondoltam, hogy valaha is úgy foglalkoztat majd az írás, hogy az életem tulajdonképpen erről fog szólni. Volt egy gyerekkori élményem, amikor leírtam egy-két olyan dolgot, amit nem mertem elmondani. Egészen kicsi voltam, és arra emlékszem, hogy a leírás pillanata nagy-nagy félelemhez kötődött. És amikor elérte az írásom a célját − mert valakinek odaadtam a leírt pár mondatot −, annak nagyon erős hatása volt rám. Ez a későbbi évek során valahogy tovább dolgozott bennem, sőt, életem különféle fázisaiban megismétlődött − és ezek elég energikus vagy szélsőséges állapotok voltak, hol lenn a mélyben, hol fenn a magasban, leginkább a képzelet vagy az érzelem hullámai mentén.
Fotók: Valuska Gábor
− Hogyan dolgozott tovább ez a korai tapasztalat?
− Eleinte nem jutott eszembe, hogy a szélsőséges élményeimet, a válságokat leírjam, de amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy az aktuális problémámat leírjam-e, minél többet gondolkodtam, annál közelebb jött ez a gyerekkori élményem, ami innen nézve is nagyon fontosnak bizonyult. Talán mert olyan erős volt, vagy mert annyira nem mertem szembenézni vele. Sok ilyen tapasztalat van, amit szépen lenyomunk a tudatalattinkba azzal, hogy hát ez egy általános emberi probléma, ezt én úgysem fogom tudni megoldani. Miközben kőkemény személyes feladatod lenne azt az életedben megtörtént dolgot valahogy a magad számára megmagyarázni, érthetővé tenni. Amikor huszonvalahány éves koromban még a megszokottnál is erősebb válságba kerültem, ismét elkezdett dolgozni bennem ez a valamikori élmény. Ha nem tudom a problémámat megbeszélni senkivel, például a konfliktusom egyik alanyával, akkor csak magamhoz folyamodhatok. Azonban én olyan típus vagyok, aki nagyon nehezen gondolkodik a saját fejében. Úgy mondanám, kell egy közvetítő, kell egy médium. Az írásnak, az írott szónak mágikus ereje van. A nyugati kultúrában az írást az irodalommal azonosítjuk, vagy a kommunikáció különféle hivatalos formáival, de az írás eredetileg szerintem varázslat lehetett. Amikor valamit leírsz, abban a pillanatban a leírtnak a szelleme visszazuhan rád, beléd szakad, és ez megrendítő pillanat, mármint az energia robbanása. Az írott nyelv valamit megőriz, megtart, visszahoz.
− Az íráshoz való viszonya, ez a problémamegoldás vagy varázslás…
− „Önvarázslás”.
− …változott azzal, hogy híres íróvá vált?
− Soha nem gondoltam magamra híres íróként. Vannak megjelent könyveim, az egyik ilyen, a másik olyan, én írtam őket, ennyi, arra törekszem, hogy ez a viszony semmilyen szinten ne változzon. Tudniillik ha elhiszem, hogy − az ön kérdésében megfogalmazott jelzőt használva − híres író vagyok, szerintem abban a pillanatban elvágódnak olyan csatornák, olyan utak és mezők, ahol érintkezem azzal a gondolkodó, érző és konstruáló lénnyel, aki itt van bennem, és helyette elkezdek stílusban, irodalmi műfajban vagy hagyományban gondolkodni. Amikor eltervezem egy új könyv megírását, alapvetően hasonló problémákkal szembesülök, mint negyvenvalahány évvel ezelőtt. Ha nagy bajban van az ember, olyan dolgokat is meghall vagy megérez, olyanokra is figyel, amikre különben nem. Persze van ennek egy szakmai oldala is: azok az írástechnikai kérdések, amelyekkel a mai napig küszködöm, igaz, másképpen, mint a lelki vagy egyéb problémákkal. Tehát azt mondanám, a kettőnek a megfelelő arányát keresem, hogy hogyan tud együtt haladni a racionális gondolkodás és az érzelmi világ. Azok a szerencsés emberek, akik a kettőt magas intenzitással egyszerre tudják működtetni, és a saját érzelmi anyagukhoz is innovatív, kísérletező módon tudnak hozzáállni.
− A könyveiben sok az önéletrajzi elem, amelyek nagyon nehéz élményeket sejtetnek. A kilencedik című regénye például egy tízgyermekes családban élő kilencéves fiú szemszögéből mutatja meg a gyerekek fizikai és érzelmi nélkülözését. Segít az írás kívülről látni az ilyen helyzeteket?
− Ez az egyik fő feladat. Az írásban mindenféleképpen kívülről kell látni. Vagy úgy is mondhatnám, hogy egyszerre kell kint és bent lenni. Ha megírsz valamit, amit csak belülről látsz, abból élménybeszámoló lesz, vallomás vagy napló, amit soha nem mutatsz meg a világnak, mert azzal a céllal született, hogy egy erős belső élményt a magad számára megfogalmazz. A kívülről látással arra törekszem, hogy egy-egy sok évvel ezelőtti − nagyon nagy szóval élve − ősélményben vagy úgy is mondhatnám, félelmetes élményben legyőzzem a félelmet. És csak úgy tudom legyőzni, ha kívülről távolságot veszek, valamilyen eszközt teszek magam és az élmény közé. Ez a távolság a nyelven keresztül jön létre. A probléma az irodalomban az, hogy írás közben ugyanazt a nyelvet használom, mint amit most, a beszélgetésünk alatt.
Egyébként amikor a magad számára fogalmazol meg valamit, akkor sem csak te vagy, hanem a benned munkálkodó értelem is jelen van, amelyről Hérakleitosz azt mondja, hogy mindenkiben egy és ugyanaz. Ő ezzel már jóval a kereszténység előtt valami nagyon fontosat mondott ki az emberi természetről, illetőleg az emberi jelenségről. Az emberi jelenség a vallásoktól, kultúráktól, mindenféle ügyektől függetlenül van, ötvenezer évvel ezelőtt is volt, a barlangban vagy a jég alatt, mert az is az emberi jelenséghez tartozik, hogy aki ott volt, az meg akarta határozni magát, túl akart élni.
− Teilhard de Chardin jezsuita írt az emberi jelenségről…
− Igen, idézem is az egyik könyvemben. Ő nemcsak a hit alapján közelíti meg a dolgokat, hanem a teremtésből indul ki, az anyagi világból, ami körülvesz bennünket, és ami persze nem csak anyag. Nem szoktunk rá gondolni, hogy az ember valahol hasonló gondokkal küszködik ma is, mint ötvenezer évvel ezelőtt, amikor rákényszerült, hogy valahogy túléljen. Manapság, amikor már nem jégbuckák alatt kell megkeresni a helyünket, hanem az aszfalt és a fűtött terek világában, a túlélésünket szellemi, gondolati, érzelmi, tudati síkon képzeljük el, vagyis másképpen nem akarunk meghalni. Mi másképpen akarunk megmaradni. Elődeink több tízezer éven keresztül ezt a genetikus örökséget hozták létre és hagyták itt nekünk. Amikor az ember mélyre ereszkedik a saját élményeiben, olyan erőtérbe kerül, amely ismeretlen területekre vezeti, egyféle ősi állapotba, ahol már nem csak ő van. Csak azok tudnak erről beszámolni, akik találnak hozzá médiumot: nyelvet, vonalakat, színt, formát, hangot vagy éppen mozgást.
− Összefügg ez az alámerülés az „öntudat nélküli” állapottal, amely az első és a legutóbbi regényében is megjelenik?
− Amit mindeddig mondtam, az részint ebből az állapotból jön. Abból, hogy az ember valahol megérintődik. Az emberben van valami, ami ha akarja, ha nem, ott van. Amikor ránézek a szomszédom néhány hónapos csecsemőjére, ott van a tekintetében az a valami, ami nem egyszerűen a szaruhártya, a szemgolyó, a retina meg az idegek összessége, hanem valami, amit hagyományosan úgy hívunk, hogy lélek.
Ez a bizonyos állapot, amire rákérdez, élővé tesz, kiemel abból, amit kultúrának, hagyománynak, tudásnak, ismeretnek, történelemnek nevezünk. Persze benne vagyok a történelemben, de van egy-egy pillanat, mint a szünet két lélegzetvétel között: valami pihenés, valami nyugalom. Vagy épp az ellenkezője, valami megnevezhetetlen izgalom, kontrollálhatatlan erő. Az, amit úgy mond a francia, hogy présence.
− Jelenlét.
− Hogy ez a jelenlét micsoda a testemen belül, az ismereteimen belül, azon a folytonosságon belül, ami az életem íve a születésemtől a halálomig, és mi ez az ív az előző és a következő évtizedekhez, évszázadokhoz, évezredekhez képest, azt nem tudom.
De az is eszembe jut, és van róla tapasztalatom, hogy emberek ezrei, tízezrei élnek úgy, hogy soha az életben ilyen élmény közelébe nem jutnak, mert olyan szinten vannak kiszolgáltatva az élet primer megpróbáltatásainak: van-e ennivalójuk, tudnak-e fűteni, és egyáltalán kommunikálhatnak-e egyetlen értelmes emberrel is. Nekünk, akik úgymond elfogadható egzisztenciális szinten élünk, ez kiesik a látóterünkből. A legjobb esetben úgy intézzük, hogy karácsonykor a Máltai Szeretetszolgálatnak leadunk tíz kiló lisztet, vagy odaállunk egy hajléktalan mellé. Egy hajléktalant egyszer elvittem a lakásomba, és adtam neki helyet egy időre, de megmondom őszintén, egy ponton túl problémák adódtak. A mi helyzetünk tehát igenis kivételezett.
− Miután megvan ez a belső élmény, hogyan lesz belőle történet?
− Azon túl, hogy megérintett valami, amibe belemélyedtem, és meg akarom valahogy oldani – mert az érintettség számomra probléma −, ki kell találnom hozzá a formát is. Nem az a feladatom, hogy megoldjak személyes problémákat, hanem hogy az adott történeten keresztül olyan dolgokról beszéljek, amelyek másoknak is fontosak lehetnek. Párbeszédekre is szükség van, hiszen abban a pillanatban, hogy két oldalról látunk egy adott dolgot, többet tudunk meg magáról a tárgyról, más nézőpontból tekintünk ugyanarra, és rájövünk, hogy az a bizonyos tárgy általános emberi probléma. Ehhez nem elég lemenni a magunk mélyébe, ha nem kívülről kell látni egy olyan közeget, amelyben a történet kibontakozik. Ahogy a miénk is, ahogy itt ülünk, bejöttünk ide, leszálltam a villamosról, rohantam, és így tovább. Mindig történik velünk valami a valós időben. Ahhoz, hogy egy hőst szerepeltessek a történetben, különféle eseményekbe kell elvinnem, látnom kell az életét, az adott cselekményszál történetét, amin a hősöm keresztülmegy, amihez képest a saját problémáit definiálja önmaga számára. Itt sok-sok dimenzió fut egymás mellett, ezért ki kell alakítani egy olyan szerkezetet, eseményhálózatot, amelyen keresztül mozgatjuk az embereinket. Ez a képzelőerőtől függ, ami még a legnagyobbaknál is behatárolt, mert az élet sokkal váratlanabb és elképesztőbb ötletekkel áll elő, mint amit mi kitalálunk.
− A könyveivel tehát segíteni is szeretne?
− Nem akarok sem tanítani, sem az emberek életét jobbá tenni, mert ez olyan patetikus − ha valaki így közeledik a saját írásaihoz, ott szerintem probléma van. Az ember valószínűleg azért lesz író, mert olyan dolgok történnek vele, amik íróvá teszik. Rájön, hogy azokról a problémákról, amelyek valami miatt izgatják, tud valamit mondani. Belemegy egy olyan folyamba, amelyben szívesen úszik, és másoknak is szól, hogy gyertek, ússzatok velem, ugyan nem annyira kellemes, mégis jó, mert ez az a sztori, amit úgy hívunk, hogy élet. Az írónak vannak jó, de többnyire elég nehéz időszakai. Amikor benne vagy a munkában, lehet, hogy semmi nem segít, sem irodalom, sem zene, semmi. Valahogy mégis a saját hajunknál fogva ki kell ráncigálni magunkat a vízből. Persze ez sem sikerül, de arra jó a nyelv meg az irodalom meg az úgynevezett művészet − bár szerintem a nagyon fontos művek túl vannak a művészeten −, hogy valami módon mégis segítsenek. Legalább úgy, hogy egy másik perspektívát mutatnak a kétségbeesésben vagy a reménytelennek látszó ügyekben. Nemrég olvastam: az, hogy mik vagyunk, tulajdonképpen attól a véletlentől függ, hogy milyen könyvekkel találkoztunk. Igen ám, de mi alapján volt fogékonyságunk azokra a „véletlenül” talált könyvekre? Miért leszünk olyanok, amilyenek?
− Az ön életében elég erős hatás például, hogy katolikus családban nőtt fel. Hogyan alakult a kapcsolata a vallással?
− Igaz, hogy a gyerekkoromat nagyon meghatározta. És azt hiszem, a későbbi, kereső időszakom ezt a vallást nem nullázta le soha, de nagyon erősen perben állt vele. Erősen ateista elképzelésekkel, nietzschei gondolatokkal is foglalkoztam. Amik, ha lefordítjuk a mindennapi társadalmi viszonyainkra vagy a világban zajló hatalmi játszmákra, azt kritizálják, hogy nem vesszük tudomásul, ténylegesen mi történik a világban, és ehelyett elmenekülünk egy absztrakt túlvilág reményébe. Voltak olyan időszakaim, amikor egyszerűen kétkedővé tettek a világban zajló tragédiák, a társadalmi, politikai vagy emberi kudarcok. Viszont ezen időszak alatt is − ez valahogy az alkatomból, a neveltetésemből adódik − alapvetően tiszteletben tartottam és elfogadtam a vallást mint világlátást. Időre volt szükségem, hogy minden vallásnak és hitnek a létjogosultságát elfogadjam. Mert a vallások között, az élet csodájának, titkának, drámájának az őstörténetei és értelmezései között nem rangsorolnék.
− És milyen állásponton van most?
− Ma számomra a kereszténység megint nagyon fontossá vált. Arra a beállítottságra gondolok, hogy az ember, akiben rengeteg minden zajlik, hogyan képes vagy hogyan törekszik arra, hogy egy picit önmagán túlra lépjen. A szeresd felebarátodat, mint önmagadat talányos kijelentés. Krisztus mély értelmű mondatát sokféleképpen értelmezhetjük. Előbb-utóbb mindenképp rájössz a saját tapasztalatodból, hogy amikor valamit legyőzöl magadban, akkor megértesz valamit abból az ismeretlen dinamikából, aminek alá vagy vetve. Megérted, hogy az önmagadon való túllépés − és ez egyszerű racionális megértés is lehet − az úton levés és maradás elengedhetetlen része.
Magát a Teremtőt olyan végtelenül bonyolult erőkomplexumhoz hasonlítanám, amelyben benne foglaltatik a teremtett világ egész rendszere és működése. A bűnbeesést például csak mítoszként tudom értelmezni a magam számára. Nem azért, mert okoskodni akarok, hanem mert azt hiszem, hogy az embernek alaptulajdonsága a kíváncsiság. És ez a kíváncsiság az, amely a tekhnét, tehát az eszközökkel való bánást és a magunk körüli világ alakítását lehetővé teszi. Számomra tehát érthetetlen és talányos ez a történet. De közben, ha egy pillanatra eltávolodunk a Földtől, és belegondolunk, hogy mégiscsak ennek a Naprendszernek az egyik bolygóján vagyunk, itt forgunk és száguldunk a világűrben, és ez a rendszer még mindig fennáll, ezt tekinthetjük úgy is, hogy maga a gondviselés. Engem a természettudománynak ezek a dolgai szinte vallásos lelkesedéssel töltenek el, mert ezekben a faktumokban óriási titok és erő van. Ezek kapcsán nemcsak az anyagról, a természetről, hanem magáról az emberről is szó van. Az emberben, a hívő emberben is sok olyan erő van, ami akár impulzusként, akár félelemként vagy más energiaként megjelenik benne, viszont nem magyarázza meg a vallás. Az biztos, hogy a vallásban nagy-nagy ősi tudás van, több, mint a mi személyes tapasztalatainkban. De nincs mese, a személyes tapasztalatokat nem lehet kihagyni a játékból.
− Az ön esetében például a tapasztalatokból könyv lesz.
− Ahogy elém áll valaki, pofon vág, és érzem a fájdalmat, ugyanúgy hat rám az előttem lévő világ sok-sok csodája és brutalitása vagy szépsége. Ilyen értelemben továbbra is próbálok következetesen empiricista lenni. Mindazt, ami a tapasztalatomon keresztül elér, az értelmemmel próbálom megvizsgálni, hogy micsoda. És próbálok minél szervesebben belekerülni ebbe a rendszerbe, vagyis élni, és az életemen keresztül, mivel író lettem – most már ez kimondható, hiszen mégiscsak napi szinten ezzel foglalkozom harminc-harmincöt éve −, az idevágó gondolataimat történetekbe átvinni. A meséimben végül is értelmezem mindazt, amit eddig láttam, hallottam, átéltem: a történeteket, elbeszéléseket, értelmezési kísérleteket, leírásokat és a szépséges imákat; értem ezen a költészet, a festészet, a zene csodáit, a természeti vagy emberi pillanatok azon történéseit, amelyekre van rálátásom.