Rombolva építeni?

Mérlegen Ferenc pápa tizenegy éves pontifikátusa

Az argentin egyházfő megosztó. Az elmúlt hónapokban különösen, de valójában megválasz­tása óta folyamatosan heves reakciókat váltanak ki a megnyilvánulásai. Vannak, akik szerint Ferenc pápa változtatásai válságot okoznak, és ők a régi rendre áhítoznak. Mások úgy vélik, túl óvatos kézzel kormányoz, és radikálisabb reformokat szorgalmaznának. Körkérdésünkben arra keressük a választ, tényleg lerombolt-e valamit eddigi szolgálata során Ferenc pápa, hogy valami újnak adjon helyet.

Ferenc pápa Accumoli település földrengésben romba dőlt épületeit szemléli 2016 októberében
(Fotó: Osservatore Romano / AFP)

 

BELÉPTÜNK A VILÁGKERESZTÉNYSÉG KORSZAKÁBA

Ferenc pápa pontifikátusának kiértékelése nem könnyű feladat. Hiszen olyan összetett dolog a világegyház! Külö­nösen ma, amikor a kereszténység valóban planetáris fázi­sában lépett, s – ahogy mondják – „világkereszténységgé” (World Christianity) vált. Bár minden értékelő szó elbiza­kodottságra vall, nem adhatjuk alább. Mai keresztények­ként ugyanis nemcsak arra vagyunk meghívva, hogy helyi szinten és gyakorlati módon éljük meg a hitünket – ami nélkülözhetetlen –, de arra is, hogy szélesebb perspektí­vából is rá tudjunk tekinteni a jelenleg zajló folyamatokra. Márpedig változásokban éppenséggel nincs hiány…

A vallással foglalkozó társadalomtudósok körében közis­mert a globális vallási térkép mai megváltozása. A legjob­ban dokumentált tudományos források arról számolnak be, hogy az elmúlt évtizedekben a déli féltekén élő keresz­tények számarány tekintetében „lekörözték” a globális Északon élőket: 2010-ben a keresztények körülbelül 61 százaléka már a globális Délen lakott, és ez az arány 2050- re várhatóan 72 százalékra emelkedik majd. A jelenlegi tendencia folytatódása mellett hamarosan Afrika lesz a legnépesebb keresztény kontinens, amelyet Dél-Ame­rika és Ázsia követ majd. Európában – amely 1900-ban a maga 68 százalékával még a „legkeresztényebb föld­résznek” számított – az arány 1970-re 40 százalékra esett vissza, 2010-re pedig 26 százalékra zsugorodott, és az elő­rejelzések szerint 2050-re csupán 17 százalékot tesz majd ki. 2050-re Brazília, Nigéria, a Fülöp-szigetek, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Mexikó vagy éppen Tanzá­nia több keresztény lakossal rendelkezik majd, mint bár­melyik európai ország, s ha keresztény városokat emlí­tenek majd, valószínűbb, hogy Manila, Dar Es Salaam vagy Rio de Janeiro jut majd az ember eszébe, nem pe­dig Párizs, New York vagy Madrid. Ez pedig annyit je­lent, hogy a kereszténység úton van afelé, hogy ne tartsák többé „európai vallásnak”, sem a globális Északon élők jellemző hitének. (Walbert Bühlmann már a hetvenes években felfigyelt erre a tendenciára, amikor – a „har­madik világ” szociopolitikai kategóriájának analógiájá­ra – könyvet írt „A harmadik egyház érkezéséről”: The Coming of the Third Church [1977].) Jorge Mario Ber­goglio latin-amerikai bíboros 2013-ban történt pápává választása világos jele ennek a tendenciának: Róma je­lenlegi püspöke mintegy saját személyében testesíti meg a világkereszténység új arculatát.

A jövő egyháza

A fentiek alapján nagyjából biztosnak vehetjük: az egyete­mes egyház fokozatosan egyre inkább „déli” arculatot ölt. Ez olyan átalakulással jár, amely kétségkívül maga után von majd bizonyos veszteséget, értékvesztést, „pusztulást” is – érdemes azonban tudatosítani, hogy egyáltalán nem csak azt. A folytonosság megőrzése mellett valami hiteles és új is épülőben van. A jövő egyháza fiatalabb lesz, op­timistább, dinamikusabb és persze „színesebb” is. Hiszen Európa keresztény hite – legalábbis jórészt – a gyarmatosí­tó hatalmak által alapított és támogatott missziók hatására terjedt el az egész világon. Csakhogy ennek eredménye­ként a Fülöp-szigeteken spanyol, Madagaszkáron francia, Brazíliában portugál, Srí Lankán pedig brit mintára alakult meg az egyház. Röviden: „gyarmati kereszténység” alakult ki. S vajon nincs valami örvendetes abban, ha a születőben lévő világkereszténységben a hit átadásának öröme és szent felelőssége olyan emberekre hárul, akik a saját kultúrájuk és hagyományaik nyelvén, a helyi kontextushoz alkalmaz­kodva fogalmazzák meg Krisztus örömhírét?

A sokféleség elve

A világkereszténység gyakorlata és teológiája ezért sürge­ti a hit kifejezésének sokszínű módját, mind nyelvi, kö­zösségi, strukturális és liturgikus, mind pedig teológiai szempontból. A pluralizmus jól összeegyeztethető a poszt­modern éthosszal, amely a különbözőséget nem pusztán adottságnak tekinti, hanem értékes, értékelendő dolognak is. A világkereszténység ezért – amiként maga a globális kultúra is – várhatóan kevésbé lesz uniformális; olyannyi­ra, hogy talán helyesebb volna egyenesen „világkeresztény­ségekről” beszélni. Ez a helyzet sok szempontból emlékez­tet az ősegyház korára, amikor – például az Újszövetség keletkezésének idején – a keresztény közösségeket sokfé­leség jellemezte, mégis létezett közöttük egy jól kitapint­ható egység is. Úgy tűnik, a mai világkereszténység ebből a szempontból is visszatér a keresztény gyökerekhez, és a hitet kontextuális módon fogja kifejezni.

Ferenc pápa tanítóhivatala

Ezen újdonság és sokféleség iránti érzéket könnyű felfe­dezni a Ferenc pápa kézjegyével ellátott tanítóhivatali do­kumentumokon. A teljesség igénye nélkül: az Evangelii gaudium (2013) megújította a missziók teológiáját (hir­detve „az egyház missziós átalakításának” szükségessé­gét: EG 19); a Laudato si’ (2015) reflektált az ökológiai válságra (és „minden teremtmény [egymással való] kap­csolat[ára]”: LS 42); az Amoris laetitia (2016) rehabilitálta az egyéni lelkiismeretet (amennyiben annak „formálására”, nem pedig „helyettesítésére” hívott: AL 37); a Gaudete et exsultate (2018) „mindenkit” buzdított az életszentségre (amely kifejezetten nem a papok és szerzetesek privilégiu­ma: GE 1); a Christus vivit (2019) kidolgozta a fiatalok teo­lógiáját; a Fratelli tutti (2020) pedig meghirdette az egyete­mes testvériség és a „társadalmi barátság” elvét (FT 198), stb. Nem jogosulatlan ebben egy új modellt is felismerni.

A kereszténység új modellje

A világkereszténység a legrövidebb összefoglalásban azt jelenti, hogy a kereszténység többé nem az úgynevezett keresztény társadalom (Societas Christiana, Christendom) modellje szerint működik – amely összefonódik az állam­hatalommal, és elvárja annak bürokratikus-intézményi tá­mogatását –, hanem elfogadja hegemóniájának megszű­nését (pars destruens), hogy valami új születhessék (pars construens). E szemlélet szerint az egyháznak nem kell elő­nyöket élveznie a társadalom más intézményeivel szem­ben, hanem együtt létezik más vallási és kulturális ha­gyományokkal, hogy velük együttműködve igyekezzék szolgálni a helyi embereket, és megnyitni számukra az örök élet perspektíváját. Mindkét szempont fontos, hogy az élet teljessége lehetővé váljék. A békés és konstruktív együttműködés igényéből születik az a kötelesség is, hogy a katolikus egyház párbeszédben álljon a nem hívő embe­rekkel, a más felekezetekhez tartozókkal, valamint a nem keresztény vallási hagyományok követőivel. Mindez nem­csak a közjó és egy igazságosabb társadalom e világi meg­valósulása érdekében történik, hanem azért is, hogy – mint az egész történelem során – az egyház ma is keresse és megtalálja azt a módot, ahogyan az új körülmények kö­zött, hatékonyan képes előmozdítani az emberek túlvilá­gi üdvösségét.

Vajon hogyan fognak emlékezni Ferenc pápára a jövő történészei? Feltűnés nélkül beilleszkedik majd a pápák sorába, s legfeljebb csak mint az első latin-amerikai és első jezsuita pápát emlegetik majd? Vagy a legnagyobbak kö­zött fogják számontartani? Esetleg teljes kudarcnak ítélik majd a pontifikátusát? Ezekre a kérdésekre ma még – hi­szen nem látunk a jövőbe – senki sem képes választ adni. Személyes véleményem szerint azonban csak akkor nevez­hetünk valakit „nagy pápának”, ha megfelelő spirituális vá­laszt ad kora időszerű kihívásaira. Az ókorban Nagy Szent Gergely (590–604) azzal újította meg az egyházat, hogy Nursiai Szent Benedek regulájára támaszkodott. A kö­zépkorban III. Ince (1198–1216) zsenialitása abban nyil­vánult meg, hogy teret adott Assisi Szent Ferenc spirituális reformjának. Az újkorban VII. Piusz (1800–1823) nagyon megerősítette a pápaság spirituális tekintélyét, például az­zal, hogy visszaállította a jezsuita rendet. Csak remélhet­jük, hogy Isten olyan szent pápákat ad egyházának, akik képesek megmutatni a mai emberek tömegeinek, hogy változó, posztmodern korunkban is hogyan lehetséges radikálisan Istennel élni.

Patsch Ferenc SJ

Ferenc pápa 2023 februárjában Kinshasában találkozott afrikai fiatalok ezreivel
(Fotó: Vatican Media / AFP)

 

MI VÁLTOZIK FERENC PÁPA IDEJÉN?

Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, hogy az egyház bi­zonyos tagjai elfoglalják azt a helyet a hívő közösségben, amely valóban a sajátjuk. Például Krisztus édesanyja so­káig mintha a hívő közösség fölött helyezkedett volna el, az egyházon kívül, és sok erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ismét az egyház tagjának, persze kitüntetett tagjának tud­juk látni. Róma püspökének esetében ez a folyamat még nem játszódott le teljesen: nem könnyű meghatározni, milyen szerepet tölt be a katolikusok életének minden­napjaiban, az egyházmegyékben zajló folyamatok alaku­lásában és a világegyház átrendeződésében, sőt azt sem lehet pontosan tudni, hogy a világ különböző részein mennyire veszik komolyan kéréseit és utasításait. Ráadá­sul mintha magára az egyházra is egészségtelenül nagyfo­kú figyelem irányulna, s az egyházi tisztségek, struktúrák és eljárások kiszorítanának az érdeklődés köréből olyan tényezőket, amelyek fontosabbak: Krisztust, a belső éle­tet, a teológiát és az élet szeretetét.

Az egyháztörténet átalakulási koraiban ugyanakkor természetes az egyházra irányuló felfokozott figyelem. És természetes, hogy Ferenc pápánál is jelentkezik. Ha egyetlen mondatot őrizhetnék meg összes szövegéből, valószínűleg a következőt választanám: „Szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcára, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságá­hoz ragaszkodott.” Ezt a mondatot sokszor hallottuk, de úgy tűnik, nem szívleltük meg eléggé. Az egyházi cse­lekvés olyan formáját tárja ugyanis elénk, amely sok­rétű változást kíván, a változás pedig mindig azzal jár, hogy bizonyos dolgokat el kell hagynunk, mert más­különben nem lesz helyük másoknak – és kinek fűlik a foga a veszteségekhez? Úgy vélem, Ferenc pápa idején legalább három téren következik be alapvető változás, lassan, nehézkesen, számtalan ellenállásba ütközve, de sokan azt reméljük: feltartóztathatatlanul és visszafor­díthatatlanul.

Hatalom és tekintély

A pápának alapvető igénye, hogy az egyházi tekintély ténylegesen evangéliumi gyökerű legyen, azaz ne pusz­tán külsőségekhez és szokásokhoz kötődjön. Amit kleri­kalizmusnak nevez és folyamatosan bírál, az a tekintély nem evangéliumi természetű, hanem szekuláris válfaját jeleníti meg: a rangok és tisztségek másoktól való elkülö­nülését és öncélú hatalmát. Szó sincs arról, hogy Ferenc pápa a struktúrák lebontását vagy gyökeres átalakítását tartaná kívánatosnak; erről tanúskodik, hogy a szerkezeti változásokat sürgető és az egyházi tisztségeket megkérdő­jelező német hangokat élesen bírálja. A hatalomgyakorlás új formáját szinodalitásnak nevezi, és úgy tűnik, azt érti rajta, hogy a tekintéllyel felruházottaknak többé nem sza­bad a hivatali tekintéllyel nem rendelkezők nélkül ellátniuk feladatukat, mert a keresztség minden különbség ellenére egyenrangúságot hoz magával a hívő közösségben. A szi­nodalitás értelmében mindenki véleménye számít. Nem csoda, hogy jórészt hatalomféltésből a szinodális kezde­ményezés a világ számos részén kudarcot vallott, és sem­mitmondó ürességekben merült ki: a világegyház számos területén még nem tudnak mit kezdeni a harmadik évez­red egyházi stílusával.

Intenzív kapcsolatkeresés

Ferenc pápa arról tanúskodik, hogy az erős identitásnak a fokozott kapcsolati igény a jele, a gyenge identitásé pedig a bezárkózás. Az iszlámmal, a másként gondolkodókkal, a kisebbségi helyzetben lévőkkel keresett kapcsolat ma­gabiztos és éppen ezért mások iránt érdeklődő katolikus identitásából fakad, abból a jezsuita szellemiségből, amely missziós szándékkal a kereszténység alapvető centrifugá­lis irányultságát váltja valóra. És nem hagy kétséget afelől, hogy a kifelé lendülő kapcsolatkeresés csak akkor lehet életképes, ha gazdag és mély belső világból fakad. Nem csodálom, hogy nem csupán a globális kapcsolatkeresés pápai programja ütközött közönybe a világ számos részén, de lelkiségi tanítása sem vált közkinccsé.

Globális hétköznapok

Harmadsorban a világ globális folyamatainak és a hétköz­napi élet konkrétságának összekapcsolása tűnik újszerű­nek. Soha nem beszélt még pápa ennyit a kortárs törté­nelmi katasztrófákról, de az is ritka, hogy a mindennapi jelenségeknek ekkora figyelmet szenteltek volna. Ferenc pápa tudja, hogy az emberek nem akarnak már olyan egy­házat, amely némaságba burkolózik, és fél megszólalni, de azt is unják, ha állandóan csak ugyanabban a két-három kérdésben nyilvánít véleményt, többnyire erőszakosan és tudálékosan. A pletykától a vasárnapi ebédig sok minden bevonult a pápai üzenetekbe, és sok minden távozni volt kénytelen: már nem a szexuálerkölcs az egyházi harc ki­tüntetett terepe, és nem is a tanítás védelme a legfontosabb, hanem annak megvilágítása, hogy miként juthatnak el jó szándékú emberek annak megértéséhez, amiről az egyház beszélni próbál.

A paradoxonok pápája

Mivel Ferenc pápa stílusa újszerű, és nyomban megválasz­tása után sok ilyen gesztusa is volt (az első köszöntéstől a ruháján át a kiválasztott lakóhelyéig), amelyek nem cse­kély ellenállást váltottak ki, nem meglepő, hogy változta­tási igényei paradox formában nyilvánulnak meg. Paradox jelenség, hogy bár erőteljes egyházfői öntudattal lép fel, mintha „deszakralizálná” a pápai hivatalt; bár mindenki hangját érvényre kívánja juttatni, a saját hangja nem tűr ellentmondást; bár bírálja a kortárs kultúra számos elemét, főként a technikát, egyetlen egyházfő sem volt ennyire mé­diabarát; bár a dogmatika helyett többnyire az etikát része­síti előnyben, mintha erkölcsi téren szokatlanul nagyvo­nalú lenne; bár az egyenrangúság híve, mintha kitüntetett szerepet adna a jezsuita szellemiségnek.

Sokan már régen belefáradtak Ferenc pápa újdonságába, és sóhajtozva tekintgetnek vissza nyugodtabb időszakok­ra. Sokan jóval többet reméltek a dél-amerikai pápától, és sóhajtozva pillantgatnak előre a vágyott jövőbe. Szerintem még el sem kezdtük feldolgozni azt, amit akar – talán azért nem, mert ehhez nekünk is változnunk kellene.

Görföl Tibor

Ferenc pápa úton Máltáról Gozo szigetére 2022 áprilisában
(Fotó: AFP / Andreas Solaro)

 

HITELESEN

Nem könnyű a pápák élete, mert nem lehet mindig min­denki elvárásainak megfelelni. Ez nem is lehet cél. Posztindusztriális korunkban a „tekintély” fogalma gyakor­latilag megszűnt. Vannak bizonyos kérdések, amelyek kapcsán hirtelen mindenki „katolikussá válik”, és szá­monkéri vagy kritizálja az egyházat. Azonnali megoldá­sokat várnak, változásokat követelnek. Pilinszky János egy 1973-as vallomásában hajóhoz hasonlítja az egy­házat. Írása nagyon igaz, őszinte és hűséges. „Az egyház nekem olyan, mint egy nagy hajó, amin rengeteg dolgot kifogásolok. A tatján ott vannak a gőgnek és a kevélység­nek a láncai, a hatalom kísértései, de mégiscsak ezen a ha­jón van az én helyem, és mégiscsak ez az a hajó, amely átszállít a zúgó folyón. Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz, azért – ez a maximum.” Szerencsés hasonlat az egyházat hajó­hoz hasonlítani. Tudták például, hogy az Emma Mærsk konténerhajó fordulóköre 25 csomós (46,3 km/h) sebes­ségnél másfél tengeri mérföld (2,77 km)? Egy óriáshajó természeténél fogva lassú, időbe telik a manőverezés, kü­lönben darabokra törhet. Ilyen szemmel érdemes a világ legrégebbi és legnagyobb világszervezetére, a sokszínű katolikus egyházra tekinteni, ahol az inkluzivitás és az egység szellemében kell meghozni a döntéseket.

Kontextualitás

Ferenc pápa „működésmódjára” alapvetően a kontextua­litás jellemző. Ami azt jelenti, hogy a teológiai igazságok soha nem léteznek elvont módon, önmagukban, hanem mindig konkrét történelmi környezetbe ágyazottan értel­mezhetők. Ez apróságnak tűnhet, de beláthatatlan követ­kezményei vannak, ha például „lebontják” a centralizált egyházi tekintélyelvűséget. A 2013-ban kiadott Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás decentalizációt javasol, azt írja, hogy nem a pápai tanítóhivataltól kell várni az ál­lásfoglalást az egyházra és a világra vonatkozó összes kér­désben. Ferenc pápa bátorítja a püspöki karokat, hogy ők foglalkozzanak a helyi kérdésekkel, s ezt érvényre juttatja saját tanítóhivatalára vonatkozólag is. Bátor és alázatos megközelítésmódról olvashatunk az említett apostoli buz­dítás 184. pontjában: „[S]em a pápának, sem az Egyháznak nincs monopóliuma a társadalmi kérdések értelmezésére, sem a kortárs problémák kapcsán felmerülő megoldási ja­vaslatokra.” Ez nem menekülés a felelősségvállalás elől, ha­nem a kontextuális nézőpont megvalósulása. E hozzáállás nyit kaput a szinodális működésmód előtt, amelyben nők és világiak is komoly szerephez, szóhoz jutnak.

Európa alkonya?

Ferenc pápa nem európai. Teljesen más egyházi tapasztalatot, nézőpontot hoz. Egy világegyházat kell felelősen vezetnie, és nem az általunk megszokott hangsúlyokkal hozza döntéseit. Más, főleg a fejlődő világhoz tartozó földrészről nézve Európa, illetve a fejlett Nyugat gazdag, idősödő, zárkózott. A papi és szerzetesi hivatások száma drámai módon csökken, romlanak az egyházi statisztikák. Csökken a hívek létszáma, meredeken esik a házasságkötések aránya is. Gyakorlatilag tarthatatlan az eddigi, hagyományos egyházi struktúra, mert nem tudja fenntartani a klérus. Ha a statisztikákat és a szakemberek által készített trendanalíziseket tekintjük, valóban tragikusan fest a nyugati egyház jelenlegi helyzete. Ennek összetettek az okai, a társadalom szekularizált, bizonytalan, rengeteg a politikai-gazdasági kihívás. Ferenc pápa nagy reménységgel tekint a jobb statisztikákkal rendelkező Ázsiára vagy a szubszaharai Afrikára. Vannak, akik Európát kezdik „leírni”, már talán el is veszítette vezető szerepét az egyházban. De nem érdemes azt gondolni, hogy a statisztikák által előrevetített remények, a fejlődő kontinensek tartósan biztosítani fogják a katolikus egyház létszámadatait, ha nem történik egyéb változás. A keresztényként számontartott latin világ jó része több mint tíz éve a bizonyos, kritikus 2,1 gyermek / szülőképes nő arányszám alatt van. Néhány kivételtől eltekintve már szinte csak Afrika pozitív a születésszámot tekintve, de amint beindul a gazdasági fejlődés, náluk is „be fognak szakadni” a demográfiai mutatók. Japán helyzete születésszám tekintetében már most katasztrofális, ahogy Dél-Koreáé is (Észak-Koreáról nincsenek megbízható adatok.) Kína hamarosan követi ezeket a csökkenő tendenciákat, India natalitása pedig a gazdasági fejlődéssel olyan mértékben lassul, amire még Európában sem volt példa. Az arab világban is lefelé mennek a mutatók, Törökországban pedig már csak a hegyi kurdok között pozitív. Azzal, ha a Vatikán esetleg „leírja” a szekularizált Európát, és más kontinensekre viszi a fókuszt, csak időt nyer az egyház. Az inkulturáció segítheti a párbeszédet, de a kereszténységnek a gazdaságilag fejlődő, demográfiailag csökkenő térségekben nem jók a „mutatói”.

Minden keresztény

Akkor mi a megoldás? Mivel az egyház nem pusztán szervezet, hanem Jézus Krisztus misztikus teste, a „szervezetfejlesztők” számára van még egy segítség, amire az Excel-táblák számolta adatok mellett támaszkodni lehet. Ugyanis a hit, a spiritualitás, a Lélek működik az egyházban. Ferenc pápa foglalkozik a missziológia kérdéseivel is, hiszen Jézus maga adott küldetést az örömhír terjesztésére, a zarándok egyház alapvetően missziós természetű. Az Evangelii gaudium 120. pontjában azt írja: „Minden keresztény annyira misszionárius, amennyire Jézus Krisztusban találkozott Isten szeretetével.” Ez inkulturációs alapon valósul meg, nincsenek előre megírt mondatok, amelyeket a katolikusoknak mantrázniuk kell, ha tanúságot akarnak tenni a hitükről. De nagy felelősséget is kapnak ezzel a küldetéssel, mert végső soron az életük hitelessége az elvárás, és nem a statisztikák döntik el az evangelizáció ügyét. Hogy velük találkozva vonzó lesz-e a hit mások számára? A küldetés és a felelősség közös, nem marad Ferenc pápánál és a vatikáni testületeknél.

Tornya Erika RSCJ