Sopron nevét hallva a hűség szó juthat eszünkbe akkor is, ha a Jézus Társasága százharminchat évet átölelő soproni tevékenységét áttekintjük. A rend tagjai rendíthetetlen hittel és megingathatatlan hűséggel dolgoztak a városban, elsősorban a gimnáziumban, amely az ország első, új alapítású jezsuita iskolája volt.
A Magyar Királyság területén az 1600-as évek elején több újonnan létrehozott, nagy és stabil jezsuita kollégium kezdte meg működését. Pozsonyban 1626-ban, Győrben 1627-ben alapítottak kollégiumot, Gyöngyösön 1634-ben létesült jezsuita rezidencia és iskola, amely a hódoltsági katolicizmus fontos központja lett. Sopronban 1636-ban nyitotta meg kapuit az újonnan alapított intézmény, melynek létrehozásáról már a nagyszombati egyetemalapításkor tartott főpapi-főúri tanácskozáson (1635. november 13.) szó esett. Ennek ellenére a jezsuiták soproni története nem indult zökkenőmentesen. A város evangélikus vezetése ugyanis erőteljesen tiltakozott a letelepedésük ellen, ám Draskovich György győri püspök, az őt támogató uralkodó, II. Ferdinánd és Esterházy Miklós nádor együttes erővel elérte, hogy a Jézus Társasága helyet kapjon a szabad királyi városban. Draskovich már 1636-ban a jezsuitáknak adatta át a külvárosban fekvő Krisztus Teste Társulat épületét és a vele egybeépült, a tizennégy segítő szentről nevezett oltárjavadalom Kirchhaus nevű házát a hozzájuk tartozó szőlőkkel. A rend használatra megkapta az egykori johannita Keresztelő Szent János-templomot is, bár formális alapítólevél ekkor nem készült. Draskovichot a rend elismerte a kollégium fundátoraként, és ő negyvenezer forintos alapítványt tett a kollégium javára. Ebből állították föl 1661-ben a nemesi konviktust Széchényi György győri püspök és Lippay György esztergomi érsek közreműködésével. A kezdeti éveket gyakran a szűkölködés és a szövevényes viszonyok jellemezték, ám a nagy műveltségű P. Dobronoki György (Pázmány Péter bizalmasa) 1637 novemberétől 1639 őszéig kiemelkedő munkát végzett a rezidencia elöljárójaként.
A Keresztelő Szent János-templom a Szent György utcában (fotó: Pásztor Péter)
Az első rendtagok – Holovics Ádám, Wilpenhofer Kristóf (Christoph Wilpenhoffer) – 1636-ban érkeztek tehát Sopronba, és szívós munkával, a katolikus megújulás folyamatát segítve szép lassan elérték, hogy a jezsuita kollégium a XVII. század második felére az osztrák rendtartomány intézményhálózatának fontos eleme lett, meghatározó szerepet játszva a régió életében. Kádár Zsófia a soproni jezsuita kollégium történetét feldolgozó tanulmányában részletesen, szinte tégláról téglára bemutatja, hogyan alakult a rezidencia helyzete kezdetben. Mint írja, a kezdetektől fennmaradt a háztörténet (historia domus), a jezsuita éves jelentések (litterae annuae) és a kollégium saját iratanyaga, ezenkívül a levéltári gyűjtemény is igen gazdag, így tudható például, hogy Dobronoki idejében közös fűtőház is épült, később pedig „a kert és a belső udvar közé, a területnek a rendház (azaz a belváros) felé való meredek lejtése miatt 1647-ben támfalat, illetve a kert és a szőlő közé kaput építtettek”. Minden rendtag külön szobában élt; 1653-ban tizennégy jezsuita lakott itt, és igyekeztek a gimnázium zavartalan működését is megteremteni. Templomuk, e késő gótikus, egyhajós épület a Bécsi utcai Kutzhofon állt, s fokozatosan rendezték be és újították föl az odaköltözött jezsuiták. Szintén Kádár Zsófia tanulmányából tudható, hogy „1637-ben új gyóntatószéket és karzatot is építtettek, új padokat pedig (evangélikus létére) Artner Erhard polgármester csináltatott. A főoltárról a Nyéki Vörös Mátyás győri kanonok által adományozott meztelen ősszülők képét eltávolították, a helyére egy nagy, Szent Ignácot és Xavéri Szent Ferencet ábrázoló festményt helyeztek, ami kétszáz forintjukba került.” Érdekesség, hogy az evangélikus vezetésű városban a jezsuiták hamar nagy népszerűségre tettek szert, és a korabeli beszámolók tanúsága szerint olyan sokan látogatták a szentmiséket, hogy nyaranta a nagy tömegben a nők rendszeresen elájultak a zsúfoltságtól, és sokan a templomon kívül rekedtek.
A külvárosban működő gimnáziumban a kezdetekkor Holovics és Wilpenhofer páter tanított, mellettük pedig két magiszter, azaz felsőfokú tanulmányaikat egy-egy gyakorlati évre megszakító tanuló rendtag ténykedett: Mladosovics Boldizsár és Puchaimb János. A kisgimnázium kezdő osztályában a harminckét diákot tudásuk szerint osztották el, és 1636. november 8-án a Draskovich püspök celebrálta Veni Sancte misével ünnepélyesen is megkezdődött a tanítás. A soproni volt az első olyan magyarországi jezsuita iskola, amely új alapításúként kezdte meg a munkát. A püspök rendkívül bőkezűnek bizonyult, életében is jelentős összegekkel támogatta a soproni rezidenciát, végrendeletében pedig újabb negyvenezer forintot hagyományozott a gimnázium és konviktus javára. A jezsuitáknak hagyta azt az aranyszövésű, gyöngyökkel díszített miseruhát is, amelyben az első szentmiséjét mutatta be 1621-ben.
A belvárosi gimnáziumépület (fotó: Pásztor Péter)
A gimnázium tanulóinak száma az évek során folyamatosan növekedett. A szülők örömmel íratták be gyermekeiket a jezsuiták iskolájába, hiszen a diákok széles körű tudást kaptak. 1640-ben indult a negyedik, a poétikai osztály, három évvel később pedig az ötödik, a retorikai osztály, amellyel kiépült a teljes nagygimnázium. A gimnazisták színjátékokat is előadtak, ami a jezsuita pedagógia szerves részét képezte. Az első nyilvános színielőadásra 1640-ben került sor, ekkor ünnepelték ugyanis a Jézus Társasága megalapításának centenáriumát. Ez alkalomból a tanulók Loyolai Szent Ignác életéből mutattak be jeleneteket a Papréten, ahol szép számú közönség tapsolt a tehetséges szereplőknek. Később sem szakadt meg e hagyomány, színre került például az Isten ostora, a pestis és a Szent Ignác megtérése című darab, majd 1655-ben a Szent László, Magyarország királya című történelmi témájú előadással léptek fel. A jezsuiták százharminchét éves soproni működése idején mintegy háromszáz színielőadást tartottak. A történetek változatos európai, ázsiai, afrikai színhelyeken, pompás díszletek között játszódtak, melyekről gazdag forrásanyag tanúskodik. A színielőadások révén az iskola és a város kapcsolata is erősödött, ráadásul a zömmel evangélikus lakosság jezsuiták iránti ellenérzése is enyhült.
Az intézmény helyzete 1651-ben változott meg a rendi szervezetben: rezidenciából kollégium lett, melynek élén a rektor állt. Ekkor már több mint húsz páter, magiszter és segítőtestvér tevékenykedett itt. A Draskovich püspök kezdeményezte konviktus 1661 őszén nyílt meg Lippay György érsek jelentős anyagi támogatásával, és az alapító okiratban foglaltak szerint a felvételre jelentkező ifjak közül is az esztergomi érsek (majd a mindenkori győri püspök) választott. Kádár Zsófia kutatásaiból tudjuk, hogy csakis olyan magyarországi, főként dunántúli szegény nemesek legalább tizenkét éves fiait vették fel, akik az elemi ismeretekben és a latin nyelv elemeiben is jártasak voltak. Az alapítvány legalább tizenöt fiú oktatásáról, neveléséről gondoskodott. Akár protestáns fiatalok is jelentkezhettek (persze annak reményében vették fel őket, hogy idővel áttérnek a katolikus hitre). A konviktus több mint egy évszázadon át folyamatosan működött, jelentős szerepet játszva a katolikus fiatalok világnézetének elmélyítésében, tudatosításában – olyan rektorok irányításával, mint például Nedeczky Ferenc, Szabó István, Reviczky Ignác, Kazy Ferenc. Szabó magyar prédikációiról vált ismertté, Kazy pedig történetíróként is tevékenykedett. Kunics Ferenc páter nevét kell még megemlíteni, aki buzgó pártfogója volt a magyar nyelvnek, számos iskoladrámát írt, és ő nyomatta ki az első magyar nyelvű jezsuita iskoladrámát Szedeciás címmel.
A nevelési rendszert a jól ismert Ratio Studiorum határozta meg, a jezsuiták ennek szellemében tanítottak minden országban, minden iskolában, így Sopronban is. Valamennyi osztályban a latin, a görög és a vallástan volt a főtárgy, a reáliák között helyet kapott a számtan, a földrajz és a történelem. Anyanyelvet nem tanítottak külön tárgyként, de mint kisegítő nyelvet felhasználták.
A soproni jezsuiták munkájának eredményességét bizonyítja az is, hogy az általuk katolikus hitre térített Nádasdy Ferenc gróf a rendnek adta a Dobner-kertet (a soproniak Jezsuita-kertnek nevezik), ahol a diákok felhőtlenül szórakozhattak, játszhattak, és számos ünnepélyt is rendeztek itt. Az iskolai színjátszás fellendült Esterházy Pálnak köszönhetően, aki 1676-ban tekintélyes összeget adományozott e célra, melyből a közreműködőket is jutalmazták, és látványos díszleteket építettek. Az 1681-es soproni országgyűlésen nádorrá beiktatott Esterházy tiszteletére mutatták be a Christiana Fortitudo című drámát, melyről Staud ezt írja: „A halléi magyar könyvtárban fennmaradt egyetlen program adatai szerint a Surius és Petrus Ribadoneira spanyol jezsuiták művei nyomán Szent Pancratius vértanúságát feldolgozó darab előadása 72 szereplőjével, látványos díszleteivel, énekes és táncos betéteivel a nagy barokk ünnepi játékok egész arzenálját felsorakoztatta, s a bécsi udvari »Cézári játékok« pompájával vetekedett.” Ebben az évben nyáron a király is Sopronba látogatott, akit Kollonich Lipót püspök, a királyi kamara elnöke is elkísért. Kollonich Loyolai Szent Ignác napján maga tartotta a prédikációt a Szent György-templomban, és védelmébe vette a jezsuitákat, akik ellen a többségében még mindig protestáns lakosságot képviselő városi tanács gyakran panaszokkal fordult az udvarhoz. Kollonich tiszteletére a kollégiumban színielőadást rendeztek, és a Fide, sed cui vide, seu Philindus paenitens című darabot mutatták be.
A barokk épületegyüttes a Szent György-utcában (fotó: Gajdó Ágnes)
Ahogyan más városokban, Sopronban is akkor lett még látványosabb a jezsuita fejlődés, amikor a rend a külső részről a belvárosba költözhetett. (Negyvennyolc évet töltött a Jézus Társasága Sopron külvárosában, 1636-tól 1684-ig.) A központi Szent György utcában jóval nagyobb templomot kaptak 1674–1675 folyamán, ráadásul a vele szomszédos Vitnyédy-ház is a rend tulajdonába került, és megvásárolták a Türk-házat, majd később az egykori Nádasdy-házat is, ahol a nemesi konviktust alakították ki. A templom déli oldalán építették fel a gimnázium új épületét 1702-ben. A XVIII. századra jelentős méretű épülettömböt birtokolt a rend, uralták szinte a belváros keleti felét. A jellegzetes jezsuita intézménytípus itt is elnyerte végső formáját: templom, rendház, gimnázium egy helyen, szoros közelségben egymással. Semmi nem akadályozta a még hatékonyabb oktató-nevelő munkát, a pasztorációs és missziós tevékenységet, s a folyamatos felújításokkal, a tűzvészt követő hatalmas építkezésekkel a jezsuiták megteremtették a Szent György utca e szakaszának esztétikailag is igen értékes és jellegzetes barokk képét.
A soproni jezsuita gimnáziumban a XVIII. század folyamán évről évre ötszáz diák tanult, 1754-ben érték el a csúcsot, ekkor kereken hatszáz növendékkel foglalkoztak. A diákok közül későbbi életpályáját tekintve kiemelkedik Faludi Ferenc költő, író, aki 1718 és 1720 között tanult Sopronban; tizenhat esztendősen pedig belépett a rendbe. Egy évig a retorikai osztály diákja volt gróf Széchényi Ferenc és gróf Festetics József, és hogy egy polgári származású, később híressé vált természettudóst is említsünk: 1770 és 1776 között az intézménybe járt Kitaibel Pál botanikus, aki összegyűjtötte és leírta Magyarország növényeit, kőzeteit és ásványvizeit.
A Szent György-templom ma is szinte észrevétlenül bújik meg szűk utcácskájában. Falán tábla tanúskodik a műemléki védettségről, a bejárat előtt a járdán a IHS feliratos jezsuita címert festették a macskakövekre. Az épület a katolikus megújulás idején, 1674-ben lett a jezsuitáké, akik 1794-ben újraszentelték, és a homlokzatot a római Il Gesù mintájára alakították át. A templomban a Szent Györgyöt ábrázoló oltárkép mellett kétoldalt látható Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc szobra. Jezsuita vonatkozású érdekesség még a Borgia Szent Ferenc-kápolna, amelynek oltárképe Ferenc elragadtatását ábrázolja (Schaller István festette 1764-ben). Az oltáron található Gonzága Szent Alajos és Kosztka Szent Szaniszló szobra a XVIII. századból. A mennyezet falképe a kassai vértanúkat ábrázolja, Wosinski Kázmér alkotása 1956-ban készült. A templom északi oldalán található a Xavéri Szent Ferenc-kápolna, melynek oltára 1763-ban készült, oltárképe Szent Ferenc halálát jeleníti meg.
A Bécsi utcától a Szent György utcáig tartó történethez hozzátartozik az is, hogy a diákok tudásának széles körű pallérozása az idegennyelv-oktatásban is megnyilvánult: az intenzív franciaoktatás mellett a gimnazisták olaszul is tanulhattak. A XVIII. században pedig egyre inkább figyelmet szenteltek a modern testi nevelésnek is, így a soproni jezsuita konviktusban is bevezették a tánc- és vívásoktatást. Az új szellemi áramlatok elől sem zárkóztak el, felfigyeltek a felvilágosodás hatásaira és a liberális eszmékre, melyeket konferenciabeszélgetéseken vitattak meg az 1770-es évek elején. Amikor 1773-ban a pápa feloszlatta a jezsuita rendet, nehéz helyzetbe kerültek a gimnáziumok, és szinte az egész magyar közoktatási rendszer megingott. Mária Terézia épp ezért rendelkezett úgy, hogy a jezsuita szerzetesek egyelőre maradjanak a helyükön, és mint világi papok tanítsanak tovább.
Sopronban a rend tagjai százharminchét esztendőn át, 1636-tól 1773-ig tevékenykedtek, hűségesen odafigyelve a szegényekre, a tehetősekre, a fiatalokra, az idősekre, a férfiakra és a nőkre egyaránt. Iskolájukban művelt értelmiségieket képeztek, neveltek, akik becsülettel megállták a helyüket az életben. Tanító és lelkipásztori munkájuk eredményességéhez kétség sem fér.