A magyar történelem egyik legismertebb eseménye az 1526-os mohácsi ütközet, amelyre emlékezve rendszerint II. Lajos király halála, a Magyar Királyság katonai veresége és az ország későbbi három részre szakadása áll a középpontban. Kevésbé ismert azonban, hogy a csatatéren a magyar egyház vezetői rendkívül nagy számban képviseltették magukat.

Püspökök, érsekek, szerzetesek, királyi káplánok és más klerikusok nemcsak imáikkal támogatták a hadjáratot, hanem személyesen is részt vettek a harcokban. Mohácsnál a magyar püspöki kar csaknem négyötöde jelen volt, és tagjainak fele életét vesztette a csatatéren. A jelenség nem tekinthető rendkívülinek a késő középkor világában. Az egyházi vezetők katonai szerepvállalása évszázados hagyományokra tekintett vissza, különösen a Magyar Királyságban, amely a XV–XVI. században az oszmán terjeszkedés egyik legfontosabb célpontjává vált.

A keresztes eszme és a pápaság törökellenes politikája

A pápaság már a középkor korai századaitól támogatta a kereszténység védelmét szolgáló fegyveres vállalkozásokat, ám a keresztes hadjáratok ideológiája a XI–XII. században alakult ki teljes formájában. A XIV–XV. században az oszmánok európai előretörése új értelmet adott a keresztes eszmének. A pápák úgy tekintettek a törökellenes összefogásra, mint az egész keresztény világ közös ügyére.

A XV. század folyamán a Szentszék több alkalommal próbált nemzetközi koalíciót szervezni az Oszmán Birodalom ellen. A nagyobb oszmán sikerek – Konstantinápoly 1453-ban bekövetkezett eleste, Negroponte (1470), majd Otranto elfoglalása (1480, a hagyomány szerint az oszmánok itt mintegy nyolcszáz keresztény polgárt végeztek ki, mert nem voltak hajlandók áttérni az iszlámra, őket 2013-ban szentté avatták), Nándorfehérvár 1521. évi bukása vagy Rodosz 1522-ban történt elfoglalása – rendre újabb keresztes tervek megszületéséhez vezettek. A pápaság ebben az időszakban nem csupán lelki vezetőként lépett fel, hanem diplomáciai és pénzügyi támogatást is nyújtott a határvidéki államoknak, elsősorban Magyarországnak.

A harcokban különösen jelentős szerep jutott az obszerváns ferenceseknek, akik prédikációikkal és szervezőmunkájukkal a törökellenes küzdelem legfontosabb propagátorai közé tartoztak. Közülük a legismertebb az itáliai származású Kapisztrán János, és e rendből érkezett a végvidéki hadszíntérre Tomori Pál is, aki a mohácsi csatában a keresztény sereg fővezére volt.

                Borsos Miklós: A mohácsi csata (1837) Forrás: Wikimedia Commons

Klerikusok a csatatéren: Várnától Nándorfehérvárig

A magyar egyházi vezetők a középkorban gyakran vettek részt hadjáratokban. Elég csak az 1444. évi várnai hadjáratra utalni, mely a pápaság egyik legjelentősebb keresztes vállalkozásának számított. Ennek megszervezésében kulcsszerepet játszott Giuliano Cesarini bíboros, IV. Jenő pápa legátusa. Cesarini nemcsak a diplomáciai előkészületeket irányította: a várnai csatában vesztette életét. A magyar történelmi emlékezetben általában őt tartjuk felelősnek a vereségért, ám a történeti kutatások alapján azt látjuk, hogy bár a magyar−oszmán béke megszegésében komoly szerepe volt, a vereségért nem okolható.

Szintén jelentős esemény volt Nándorfehérvár 1456. évi ostroma. Alig három évvel Bizánc eleste után páni félelem futott végig a nyugati világban, III. Callixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett, amelynek egyik vezéralakja Kapisztrán János lett. Az agg szerzetes több ezer (a pontos szám ismeretlen) keresztest mozgósított, és személyesen is részt vett a harcokban. Július 22-én ők indultak meg Mehmed szultán tábora ellen, és Hunyadi János katonáinak hathatós támogatásával elűzték az ostromlókat.

A nándorfehérvári győzelem hosszú időre az utolsó sikeres keresztes hadjárat volt, amely meghatározta a keresztény Európa önképét, és megerősítette azt a meggyőződést, hogy az egyházi személyek szükség esetén fegyverrel is védelmezhetik hitüket, sőt, erre akár halálukat követően is van módjuk. Erre kitűnő példa épp Kapisztrán esete, akit 1456-ban saját kérésére a Duna mellett álló Újlak ferences kolostorában temettek el, ugyanis hitt benne, hogy sírja soha nem kerülhet hitetlenek kezére. A hely rendkívül népszerű lett, sokan keresték fel a gyógyulás reményében, és pár évtized múlva már a szerzetes szentté avatása is szóba került. Ám jött az 1526. évi oszmán hadjárat, melynek során elesett a város, a sír pedig elpusztult, így a szerzetes kanonizációjára csak 1690-ben került sor.

Egyház és honvédelem

A késő középkori Magyar Királyság haderejének fontos részét alkották az egyházi bandériumok. Az 1498. évi törvények pontosan szabályozták a főpapok, káptalanok és szerzetesházak katonaállítási kötelezettségeit. A déli végvidék védelmében az egyházi csapatok rendkívül fontos szerepet játszottak, különösen hogy sok határ menti erősség egyházi birtok volt, így a fenntartásuk és védelmük alapvetően rájuk hárult.

Nándorfehérvár 1521-ben bekövetkezett elvesztése után számos egyházi alakulat állandó szolgálatot teljesített a határon, Erdődy Simon zágrábi püspökről pedig tudjuk, hogy személyesen is harcolt törökellenes hadmozdulatokban. Mohács idején az egyházi bandériumok a magyar hadsereg mintegy ötödét tették ki, s az esztergomi és a kalocsai érsek alakulatai kifejezetten harcedzett katonáknak számítottak. A hadjáratról szemtanúként beszámoló Brodarics István leírásából (De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcarum imperatore ad Mohach historia verissima) tudjuk, hogy a főpapok jelentős része személyesen harcolt, és katonáik is ott voltak a csatában.

                          Tomori Pál érsek a hadak élén – a mohácsi belvárosi templom freskórészlete.
Forrás: Wikimedia Commons

Tomori Pál – szerzetesből hadvezér

A mohácsi csata legismertebb egyházi résztvevője kétségkívül Tomori Pál kalocsa–bácsi érsek volt. Jelenleg C. Tóth Norbert foglalkozik az életpályájával, és a mohácsi csata ötszázadik évfordulója alkalmából talán a nagyközönség is kézbe veheti erről írt munkáját. Tőle tudjuk, hogy Tomori abaúji kisnemesi családból származott. Először 1492-ben, országbírói jegyzőként találkozunk vele a királyi kúriában. Karrierje Bornemissza János kincstartó támogatásával indult meg, erdélyi sókamaraispánként szolgált egy ideig. Igazgatta a kolozsmonostori apátság birtokait, 1505-ben pedig fogarasi várnagyként is felbukkan a neve. Feladatai tehát Erdélyhez kötötték, és első katonai tapasztalatait is itt szerezte, amikor a királyi hatalom ellen lázadó székelyeket kellett erőszakkal lecsendesítenie. 1514-ben Szapolyai János erdélyi vajda oldalán részt vett annak bulgáriai portyájában, majd visszatérésüket követően ott volt a temesvári ütközetben, amelynek során Dózsa György felkelőit megverték, majd Biharnál önállóan felszámolt egy másik kisebb parasztsereget. 1520-ban máig tisztázatlan okból belépett a ferences rendbe. Amennyiben hihetünk Istvánffy Miklós történetírónak, két menyasszonyának tragikus halála indította erre az útra, és – ez inkább igazolható − a várpalotai rendházban töltött el hosszabb időt. II. Lajos király hívására és jelentős szentszéki nyomásra visszatért a kolostor falai közül, és 1522 november elején elfoglalta a kalocsai érseki széket, hogy annak erőforrásait is felhasználva megállítsa az oszmán pusztítást a déli határoknál. Ehhez kinevezték az Alsó részek főkapitányának is, és a nevéhez fűződik – bár személyesen nem vett benne részt – az utolsó jelentős magyar siker, az 1523. évi szávaszentdemeteri győzelem. Főpapként és báróként is egyszerű szerzetesi ruhában járt, és mindent megtett katonáiért, akik tűzbe mentek érte. Kortársai egyszerre tekintettek rá szent életű szerzetesként és kiváló katonaként.

1526-ban tisztában volt a veszéllyel, és csapatai élén ott volt Pétervárad közelében, majd a Dráva előterében, hogy lelassítsák az oszmán támadást. A sereg fővezérének kinevezésekor a királyi tanácsban jobb híján esett rá a választás: a jelenlevők közül neki volt a legtöbb katonai tapasztalata, ám ekkora sereget korábban soha nem irányított, miként ezt maga is bevallotta. Jól ismerte a magyar haderő korlátait, és tisztában volt az oszmán túlerővel, ennek ellenére vállalta a harcot. Augusztus 24-én a Karasica mentén megverte az oszmán elővédet, és augusztus 29-én ő vezette a keresztény sereget. Ma sem tudjuk, mi volt az eredeti haditerv, ám az bizonyos, hogy miután meglátta az oszmán hadsereg lassú felvonulását, azonnali támadást parancsolt, amelynek köszönhetően a nehézlovasok elsodorták a ruméliaiak hadoszlopát. Végül azonban győzött a túlerő, és Tomori a katonái között esett el. Holttestét a következő nap megkeresték, a fejét levágták, és közszemlére tették az oszmán táborban. Később protestáns történetírók Tomori hibájaként rótták fel, hogy egyházi és világi tisztségekben egyaránt forgolódott, és mindmáig van egy olyan emlékezeti hagyomány a magyar közgondolkodásban, amely őt is felelőssé teszi a vereségért. Mások inkább személyes áldozatára helyezik a hangsúlyt, így a XIX. század végén Kalocsán felvirágzó kultuszában is, melynek köszönhetően a közelmúltban hidat is elneveztek róla.

A Paksot és Kalocsát összekötő, Tomori Pálról elnevezett közúti híd.
Forrás: Magyar Építők/Nagy Mihály

Szalkai László, Magyarország prímása

A mohácsi hadjárat legmagasabb rangú egyházi méltósága Szalkai László esztergomi érsek volt. Életútja a Jagelló-kori társadalmi mobilitás egyik leglátványosabb példája. Egy varga fiaként született, és saját tehetségének köszönhetően emelkedett az ország vezető politikusai közé. Pályafutása során volt alkincstartó, kincstartó, királyi titkár, kancellár, váci és egri püspök, majd 1524-ben a pápa esztergomi érsekké nevezte ki. Nemcsak egyházi vezető volt, hanem a Jagelló-kori kormányzat egyik legfontosabb irányítója is. Felismerte az oszmán veszély súlyosságát, és következetesen támogatta a határvédelem megerősítését.

Bár olyan hírek is felreppentek, hogy kincseivel együtt külföldre menekül a szultáni hadjárat elől, valójában a kezdetektől fogva részt vett benne királya oldalán. Sajnos keveset tudunk arról, hogy mit tett a hadjáratban, Brodarics István kancellár is csak egy-két alkalommal említi. A kortársak szerint a csata idején beteg volt, és alig tudott a lován ülni, ennek ellenére nem hagyta el a királyt. A mohácsi csatában elesett. A legelső híradások még túlélőként említették, de néhány nappal később bizonyossá vált, hogy hiába igyekezett elmenekülni egyfülű lován – ezt több beszámoló is megjegyezte –, gyenge egészségi állapota miatt esélye sem volt a túlélésre. Halálának pontos körülményeit azonban nem ismerjük. Testét másnap megtalálták, a fejét levágták, Szulejmán elé vitték, aki egy későbbi történet szerint megfeddte kapzsiságáért.

A mohácsi emlékezet megteremtője

A mohácsi csata egyik legfontosabb túlélője Brodarics István szerémi püspök és királyi kancellár volt. Bár ő is jelen volt a hadjáratban, neve elsősorban nem katonai szerepvállalása miatt vált ismertté. Ő írta meg a csata legismertebb kortárs leírását, az úgynevezett Historia verissimát 1527-ben vagy 1528-ban. Műve nélkül ma jóval kevesebbet tudnánk a hadjárat előzményeiről, a csata lefolyásáról és a vereség következményeiről. Leírása évszázadokra meghatározta Mohács történeti emlékezetét.

Az egyházi elit pusztulása

A mohácsi csata különösen súlyosan érintette a magyar egyház vezető rétegét. A fentebb említett három főpap mellett elesett Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri, Csaholyi Ferenc csanádi és Palinai György boszniai püspök. A magyar püspöki kar mintegy fele odaveszett. Összesen közel húsz azonosítható egyházi személy vett részt a csatában, de rajtuk kívül számos névtelen pap, szerzetes és egyházi katona is fegyvert fogott, akik közül sokan mindhalálig harcoltak a túlerővel szemben.

A mohácsi csatának legalább két hosszú távú következménye lett a magyarországi kereszténységben. A hadjárat során sok közkedvelt kegyhely (Újlak, Báta, Budaszentlőrinc) örökre megsemmisült, az ország szakrális térszerkezete komoly károkat szenvedett. A túlélők között pedig elterjedt a gondolat, hogy az addig köztiszteletben álló szentek mégsem védték meg őket: a magyarok bűnei miatt vagy saját gyengeségükből kifolyólag ezek a szentek „elaludtak”, és a szenttisztelet lehanyatlása óhatatlanul utat nyitott a reformáció gyors elterjedésének. A másik következmény pedig az lett, hogy a főpapi réteg lefejezését követően a katolikus egyház csak a Habsburgok segítségével őrizhette meg befolyását és kormányzati pozícióit, azaz az állam és az egyház modern kori szoros, aszimmetrikus összefonódása valójában a mohácsi mezőn vette kezdetét.