A múlt század kilencvenes éveinek elején egy fiatal politikai filozófus, Francis Fukuyama azzal a tézissel állt elő, hogy a berlini fal leomlásával „véget ért” a történelem: a nyugati típusú liberális demokrácia győzelmével az emberiség politikatörténete legfejlettebb korszakába érkezett. De hol tartunk most? Tekintsük át a merész tétel hatástörténetét a megfogalmazása óta eltelt több mint negyed évszázad tükrében – különös tekintettel a közelmúlt politikai eseményeire.
Az elmúlt években sokan és sokféleképpen értelmezték – s vitatták is eleget – Fukuyama nézeteit (aki időközben a politikai gondolkodás nemzetközi hírű vezéralakjává, public intellectualjévé nőtte ki magát). A legjellemzőbb érv, amellyel szokás megkérdőjelezni gondolatainak érvényességét, hogy tagadják a „haladás” kategóriájának a történelemre alkalmazhatóságát. Csakhogy e posztmodern szkeptikus haladástagadók ellen létezik egy igencsak megfontolandó érv. Telepedj csak le mondjuk Kongóban, Zimbabwében, Guatemalában vagy a világ bármely más, hasonlóan szegény és politikai tekintetben zűrzavaros részén, és kisvártatva hitelesebben teheted fel magadnak a kérdést: vajon csakugyan nincs rendszerszintű különbség aközött, hogy valaki modern, iparosodott és demokratikus társadalomban él-e (ahol az állam erős, a törvényesség uralma garantált, és a vezetők demokratikusan számonkérhetők), vagy egy szegény és társadalmi berendezkedését tekintve totalitarista államban? Nem tűnik túlságosan világtól elrugaszkodott feltételezésnek, hogy ha újsághirdetést adnánk fel a nyugati világban – mondjuk valamelyik nagy példányszámú londoni, bécsi vagy budapesti napilapban –, vállalkozókat keresve, akik szívesen átköltöznének a „harmadik világba”, akkor legfeljebb csak egy maroknyi elszánt ember jelentkezésére számíthatnánk. Ám ha ugyanezt megkérdeznénk az „ellenkező irányban” – vagyis mondjuk Kampalában, Sierra Leonéban vagy Caracasban –, akkor hamar kiderülne, hogy az ott élők közül nagy valószínűséggel milliószámra vágyakoznak arra, hogy a fejlett világba költözhessenek.
Nincs is mit csodálkozni ezen. Ahol gyermekek tömegei halnak meg harmadik életévük betöltése előtt, ahol a közoktatás nem mindenki számára hozzáférhető, ahol a nőknek semmi esélyük, hogy beilleszkedjenek a modern gazdaság vérkeringésébe ott nem sok lehetőség van arra, hogy emberségünkben megbecsülve érezzük magunkat. Mivel pedig mindannyiunkban erős vágy él arra, hogy emberi méltóságunkat tiszteletben tartsák, az állam feladatai közé kell tartoznia a személyes szabadság védelmének is (beleértve a lelkiismereti és vallásszabadságot). Úgy tűnik, ott, ahol helyi oligarchák uralkodnak, katonai diktatúrák, forradalmi junták és autokratikus monarchiák tartják kézben a hatalmat, kevesebb esély van ezen alapvető vágyaink beteljesedésére, mint a nyugati típusú (liberális) demokráciákban, melyek továbbra is vonzzák, mozgatják és ihletik az emberek fantáziáját. E nélkül nehéz lenne megmagyarázni a fenti jelenséget.
Az ideális társadalom három alappillére
Fukuyama szerint minden jól működő demokrácia három intézményes oszlopra támaszkodik.
1. Az első pillér a modern értelemben vett „állam”. Ez – Max Weber klasszikus meghatározása szerint – kizárólagos birtokosa egy adott területen az erőszakhoz való jognak. Mivel az emberek biztonságban akarnak élni, feljogosítják az államot, hogy erőszakot és kényszert alkalmazhasson: ilyen alapon (a rend fenntartása érdekében) csukható börtönbe az, aki nem tartja be a törvényeket. Ezért az állam a hatalom kizárólagos szerve minden modern demokráciában. Dolga, hogy garantálja a törvényes belső rendet állampolgárai számára, valamint biztosítsa a közszolgáltatásokat, megvédje az államhatárokat minden külső fenyegetéstől, stb. Hatalmát szigorúan csak ezekre a célokra szabad felhasználnia.
Létezik azonban még egy fontos jellemző: a modern államnak személytelennek kell lennie. Ebben különbözik a hagyományos (patrimoniális) államtól, amely nagyjából egészében az uralkodó tulajdona: bármikor elajándékozhat például egy területet hűbéri birtokul a rokonainak vagy barátainak, s ugyanígy tehet a hivatalokkal vagy más javakkal is.
Ennek persze nyilvánvaló feltétele, hogy világosan elkülöníthető legyen egymástól a köz- és a magánérdek: minden közalkalmazott az előbbit hivatott szolgálni; míg az utóbbi az illető személyes vagy családi vagyonának gyarapítását jelenti. Ha ez a megkülönböztetés elhalványul, felüti a fejét a korrupció, a klientelizmus vagy a nepotizmus. Ezek elkerülése kulcskérdése a modern államnak. Ahol ugyanis összekeveredik a köz- és az egyéni érdek (azaz közforrásokat használnak fel magáncélokra), ott szükségképpen sérül az egész közösség érdeke. A nyugati típusú modern államban tehát a korrupció az elsődleges közellenség, melyet a lehetséges minimumra kell szorítani, hogy az állam „személytelenül” (tehát nemre, rasszra, vallási hovatartozásra és a hatalom birtokosával való személyes-baráti viszonyra vagy annak hiányára való tekintet nélkül) működhessen, s így állampolgárai részére pusztán azon az alapon biztosítsa szolgáltatásait, mert állampolgárok.
2. Minden jól működő modern demokrácia nélkülözhetetlen összetevője továbbá az, amit Fukuyama a „törvény uralmának” (rule of law) nevez. Ez olyan törvényt jelent, amelynek hatálya mindenkire kiterjed, bármekkora politikai, gazdasági vagy szimbolikus hatalommal rendelkezzen is. Az állampolgárok között e tekintetben nem szabad különbségnek lennie. Ezért van az, hogy a holland király – ha magánemberként közlekedik – éppúgy köteles megállni a piros lámpánál, és – horribile dictu – jegyet váltani a villamoson, mint bármely „alattvalója”. Még ő sem állhat a törvény felett. Vitás esetekben a demokratikus politikai rendszerekben a független bíróságok hivatottak dönteni, melyeknek ennyiben nagyon fontos hatalomkorlátozó szerepük van.
3. A harmadik oszlop, amelyre minden modern típusú társadalmi berendezkedés támaszkodik, Fukuyama szerint az úgynevezett elszámoltathatóság (accountability) intézménye. Ez kissé szélesebb értelmű, mint a demokrácia, bár a modern állami berendezkedésekben leginkább szabad és demokratikus választások formájában jut érvényre. Ezek garantálják, hogy az adott politikai rendszer nemcsak egy szűk elitcsoport érdekeit szolgálja, hanem az egész társadalomét (vagyis az ott élők olyan széles többségének körét, amennyire ez csak lehetséges). Tehát a demokratikus számonkérhetőség is – a „törvény uralmához” hasonlóan – az állam hatalmát hivatott korlátozni; olyan tényező, amelynek az a feladata, hogy fékeket és ellensúlyokat biztosítson az állammal szemben. A demokrácia szükségességét azonban – különösen az utóbbi idők politikai irányzatainak fényében, és nem utolsósorban Kína gazdasági sikereinek hatására – szokás megkérdőjelezni.
Tényleg nincs jobb a demokráciánál?
Egyetérthetünk Fukuyamával, aki a demokratikus, a jogokat „személytelen” alapon biztosító modern államberendezkedést alkalmasabbnak tartja az autokratizmus különböző formáinál, ha a cél az állampolgári (és emberi) jogok biztosítása.
Idézzük fel Mohamed Bouazizi híres-tragikus esetét. Ez az egyszerű, huszonhét éves tunéziai fiatalember utcai zöldségárusítással kereste a kenyerét és igyekezett támogatni családját. 2010. december 17-én azonban rendőrök elkobozták a taligáját és egész heti árukészletét. Amikor panaszra ment az önkormányzathoz, egy női tisztviselő nyilvánosan becsmérelte, megszégyenítette, és fel is pofozta. Egy órával az esetet követően elkeseredésében, tiltakozásul a hazájában uralkodó állapotok miatt Mohamed a hivatal épülete előtt felgyújtotta magát. Kétségbeesett gesztusa nem maradt visszhangtalan: temetése politikai tömegtüntetéssé terebélyesedett, ami közvetlenül hozzájárult a „jázminos forradalomnak” nevezett tunéziai felkeléssorozat kirobbanásához, mely végül az ország diktátorának bukásához vezetett. Bár az egyre szélesebb nemzetközi mozgalommá dagadó „arab tavasz” a támogató intézmények hiánya miatt többnyire politikai káoszba fulladt, többé nem mondható, hogy a „muszlim mentalitás” összeegyeztethetetlen a demokrácia intézményével. A ma működő iszlám demokráciák Indonéziában, Törökországban, Szenegálban, valamint épp Tunéziában, ha nem is tökéletesek, példák arra, hogy a kettő igenis jól megférhet egymással.
A muszlim vallású emberek talán nem is különböznek annyira a nyugati (szekuláris vagy hívő) keresztényektől, mint ahogy első pillantásra tűnik. Nyilvánvalóan nekik is vannak például alapvető emberi igényeik. A politikában ugyanis – bár ezt a közgazdászok nehezen emésztik meg – nem minden a gazdasági önérdek.
Ha ez az egyes állampolgárok számára nem biztosított – s az egykor létező szocializmus közelmúltbeli történetéből is sok példát sorolhatnánk –, az ennek nyomán támadó düh könnyen politikaformáló erővé válik. A modern (liberális) demokrácia előnye nem csupán a materiális javak termelésére való képesség, hanem az is, hogy elvileg garantálja az egyéni kezdeményezéshez és érdekérvényesítéshez való politikai jogot. Valójában erkölcsi igényekről is szó van: az önrendelkezés megélésének jogáról.
Érdekeink kellő képviseletét (a hatalomból való részesedést) magának a politikai rendszernek kell szavatolnia, éspedig „személytelenül”: függetlenül az etnikumhoz vagy a rasszhoz való hovatartozásunktól, a vallási nézeteinktől, és attól is, hogy történetesen szerény körülmények között élünk-e vagy dúsgazdagon. Arról az igényről van tehát szó, hogy az állam ne függő helyzetben lévő gyermekként kezeljen bennünket, aki – mint a kiskorú a családban – még nem tudja eldönteni, mi jó neki, hanem felnőtt állampolgárként. (Nota bene: ez a felnövés legfőbb feltétele s egyben garanciája is.) A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy – bár az sem hibátlan – leginkább a modern demokrácia képes biztosítani az egyéni érdekeket, amennyiben arra az alapelvre épül, hogy minden állampolgárát nagykorúnak és saját érdekei képviseletére alkalmasnak tekinti. És éppen ez jelenti morális felsőbbségét: ugyanis elvben elismeri személyi méltóságunkat.
Demokratikus recesszió?
De a közelmúlt politikai folyamatai mintha gyökerében megkérdőjeleznék az eddig mondottakat. A 2016-os év egyfajta politikai földrengést hozott: számos téren egyfajta antidemokratikus visszarendeződés jelei mutatkoznak. Hogy jobban megértsük a folyamatokat, érdemes nagyobb összefüggésükbe állítanunk az eseményeket.
Fukuyama joggal hangsúlyozza, hogy a második világháború végétől nagyjából a 2008-as gazdasági válságig terjedő időszak a demokrácia világtörténelmi diadalmenetének tekinthető. Olyan periódus volt ez, amelyet általában véve a „liberális nemzetközi rend” kiterjedésének szokás nevezni. E sikertörténet részben gazdasági, részben politikai tényezőknek tudható be. Bárki, aki ismeri a standard gazdasági elméleteket, tisztában van vele, hogy a javak szabad kereskedelme, a munkaerő és a tőkebefektetések akadálytalan áramlása a nemzeti határokon keresztül növeli a jólétet. Materiális tekintetben ezen az úton haladva hosszú távon mindenki jobban jár. A globális gazdasági mutatók csakugyan azt bizonyítják, hogy a kapitalista világrend beváltotta a hozzá fűzött reményeket. 1970 és 2008 között a világgazdaság teljesítménye nagyjából megnégyszereződött. Ezt azt jelenti, hogy emberek százmilliói kerültek ki a mélyszegénységből, és tízmilliós nagyságrendben erősödött a középosztály (nemcsak Kínában, de Indiában, a Szubszaharai Afrikában és Latin-Amerika-szerte is, vagyis az egész világon). Egy lényeges probléma azonban megmarad: a standard elméletek nem képesek garantálni a megtermelt javak igazságosabb eloszlását (erre még visszatérünk).
Az említett időszakra politikai tekintetben a nagyrészt az Amerikai Egyesült Államok pénzügyi támogatásával létrehozott szövetségek kiépülése jellemző (NATO, politikai együttműködési szerződés Dél Koreával, Japánnal stb.), amelyek keretet biztosítottak ahhoz, hogy a gazdaság gyors ütemű fejlődését lehetővé tevő intézmények gyökeret eresszenek a társadalomban. A demokrácia korábban soha nem látott mértékű elterjedésének lehettünk tanúi, olyannyira, hogy Samuel Huntington egyik legutóbbi könyvében egyenesen a „demokratizálódás harmadik hullámáról” beszélt. Csak összehasonlításképpen: 1970-ben mindössze harmincöt demokratikus állami berendezkedésű ország létezett világszerte, ma pedig (a pontos szám attól függ, hogyan definiáljuk a demokráciát) összesen 110-115 ország működik demokratikus alapon, ami az országok jelenlegi számának nagyjából kétharmada. Tehát kétségkívül jelentős növekedésről van szó.
olyannyira, hogy Larry Diamond – Fukuyama kollégája a Stanford Egyetemen – egyenesen „demokratikus recesszióról” beszél. Kétségtelen, hogy a múlt század hetvenes éveinek eleje óta zajló planetáris szintű demokratizálódás folyamata a 2000-es évekre lelassult, sőt néhány kiemelkedő országban ellentétes irányba fordult. A legérdekesebb azonban, hogy az új fenyegetést mintha nagyrészt maguk a demokratikus hagyományok termelték volna ki…
Egy zavarba ejtő világjelenség
Az a jelenség, amely az elmúlt években leginkább fenyegetni látszik a demokrácia jövőjét, találóan leírható a „populista nacionalizmus” szóösszetétellel. Persze mindig is voltak nem demokratikus országok, amelyek nem fogadták el a demokrácia princípiumait – ma ilyennek számít Kuba, Észak-Korea és Kína –, ám itt nem erről van szó. Ami a jelenleg zajló globális világfolyamatokban különösen zavarba ejtő, hogy a demokráciaellenes új trendek most mintha a létező demokráciák belsejéből fakadnának: újabban a világ számos részén használnak fel bizonyos demokratikus intézményeket arra, hogy segítségükkel aláássák a modern demokratikus állam alapelveit. Az egyértelműség kedvéért érdemes nevesítenünk e folyamat néhány képviselőjét: a jelenlegi politikai vezetők közül Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin, Törökország elnöke, Recep Tayyip Erdoğan, India miniszterelnöke, Narendra Modi és az elmúlt évben megválasztott amerikai elnök, Donald Trump is ebbe a kategóriába tartozik. Tehát jelentős és terjedő folyamattal van dolgunk. Ennek okait és várható kilátásait elemezzük írásunk következő részében.
Illusztráció: Póth Rebeka
A cikk folytatása A Szív márciusi és áprilisi számában olvasható