A hallgatás beszéd. A szent beszéde. A csöndben megszólít Isten, majd levegőkiengedésre Jézus, belégzésre Krisztus, nem kell több. Maximum egy önkéntes karantén, ahova akár be is falazhatnak.
Halljuk, a szentek élete egymásba folyik, érből patak, patakból folyó. Igazából lényegtelen. Ami a lényeg: minden út végén Isten, aki nem írható le, nem beszélhető el, de megszólítható, s egyszerre virág, gondolat, szélfúvás, csillagmozgás, költészet, tánc, de leginkább Csönd. Megnevezhetetlen Csönd. Csönd, amint azt a jezsuita zen buddhistáktól látjuk, Csönd, ahogy Thomas Mertontól hallottuk, mert ennek a Csöndnek szava van. S van-e szebb az apatheia utáni szent bizonyosságnál, amely – mint a csönd – magához ölel? A világ nagyképű, fülsüketítő zaja mellett fénylő csönd, de nem mint a gyermekek félszeg csöndje, hanem mint Krisztus beleegyező, magabiztos csöndje a beteljesülés előtti utolsó másodpercben.
Hallgatag Szent János ebben az utolsó, misztikus másodpercben élte le az egész életét. Ez az egyetlen másodperce egyébként pontosan száznégy évig tartott, úgyszólván „történések” nélkül. Életrajza nem történelmi tényekről, csupán az istenszeretetről beszél. Megjegyzik persze a lexikonok, hogy volt közben kolostoralapító, kénytelen-kelletlen örmény püspök is, aztán remete, a legvégén meg fél évszázadra parányi cellába önmagát befalaztató szerzetes. Maximalista volt, kilenc évig püspök, de azt valahogy nagyon nem élvezte, mert radikálisabb megoldások után vágyott: a pusztába, egy kolostorba. Plasztikus látomás terelte oda, nem szentimentális rémálom: egy csillag, akár a háromkirályokat. Az övé kereszt alakú volt.
Meg is érkezett, de véletlenül sem mondta az atyáknak, hogy milyen egyházi rangtól szabadult frissen. Be is dobták a mély vízbe, minden szolgamunkát vele végeztettek, nem is sejtve nemesi pedigréjét. Annyira bevált mindenben, hogy végre teljesülhetett a vágya: jutalmul egy barlangban időzhetett minden hétköznap, csak a hetet megkoronázó szentmisére kellett visszatérnie testvéreihez. Jeruzsálembe küldték, hogy pappá szenteljék, mert akkor még mindig tartotta korábbi püspökségének titkát. A jeruzsálemi pátriárka persze felismerte, de nem leplezte le a másik szent életűt, csak ennyit mondott: „Őt már nem szentelhetem pappá.”
Ezek a formaságok és látszólag fontos életrajzi semmiségek mind eltörpülnek amellett, hogy ezután végre finisbe ért: nem messze a kolostortól, egy szikla melletti, ránézésre lehetetlen, neki mégis a legcsodásabb helyen egy szikla árnyékolta csöpp cellába falaztatta magát, és ott élt haláláig még röpke negyvenhat évet.
______________________
Élete az imádság története,
______________________
mely életnek nincsenek eseményei, hacsak nem a Krisztushoz való szilárd, mindeneken át tartó szerelmes hűség. Hallgatag és Szent, lehet-e ennél szebb, édesebb elnevezés, eposzi jelző?
A szentek élete egymásba folyik, érből patak, patakból… Mert amikor Hallgatag Szent Jánosról tűnődöm, mindig eszembe jut egy másik János. Nem, nem a Keresztelő, nem is a Keresztes, nem is az, aki Urunk vállára hajtotta fejét, hanem az egy évszázaddal később élt, a Lépcsőkről elnevezett. Élete több évtizedét csöndben és magányban töltötte ő is, figyelmét Krisztusra függesztve. Lépcsősnek nevezik leginkább, de Lajtorjásnak és Létrásnak is fordítja a találékony magyar. Mindegy is. Becsületes neve Joannész Klimakhosz, ő a külső nyugalom, az állandó ima és a belső béke embere. Azt is mondta: „Zárjátok rá cellátok ajtaját testetekre, szájatokat szavaitokra, a belső kapukat pedig lelketekre.” Minden szava tanítás, kortalan költészet, nagyon is aktuális tanmenet, pedig a VI. és VII. század fordulóján élt és okított. „Akik valóban megtanultak lélekben imádkozni, azok szemtől szemben beszélnek az Úrral, mint ahogy a császári kihallgatáson […].
______________________
Ha megtanultok helyesen imádkozni,
akkor már semmi mást nem kell tanulnotok.
______________________
Az elmerülés Istenben teljes megszabadulást jelent mindenféle értelmes és értelmetlen dolgok miatti gondtól. Aki az elsőnek kaput nyit, a másodiknak is meg fogja tenni. A második lépés az állandó imádság, a harmadik pedig a belső világ makulátlan tisztasága. Nem helyes, hogy a harmadikkal kezdjük, ha előbb az első két lépést nem tettük meg. Amint egy pici porszem a szemünkben elég ahhoz, hogy elhomályosítsa tekintetünket, úgy egy kicsi gond is elég ahhoz, hogy megzavarja elmélyedésünket Istenben. Ez minden gondolatnak és gondnak megszüntetését jelenti. A zavartalan lélek égboltja a legkisebb gondfelhőt sem ismeri, még saját testéért sem aggódik. Aki Isten Lelkének felhőtlen égboltját akarja látni, s közben engedi, hogy azt a gondnak bármilyen kis felhője beárnyékolja, az hasonlít ahhoz az emberhez, aki szorosan megbéklyózott lábbal akar futni.”
A szentek élete egymásba folyik, érből patak, patakból… Mert a Hallgatagot követő Lépcsős sok közbülső fogaskerékkel és áttéttel meg nagy hatással volt a sztarecekre, azokra a szent életű oroszokra, akiknek Dosztojevszkij, a szent orosz irodalom legnagyobbja, a hithű modernitás legkonokabb előfutára is nagy rajongója volt. Többször elolvastam A Karamazov testvéreket, félig gyermekkoromban. Zoszima már akkor is a napnyugta és napfelkelte bizonyossága, az út és élet túlvilági lenyomata volt számomra, miközben a három testvér, mint e világunk és egónk, háromfele húztak: Dimitrij a zabolázhatatlan érzelmek, a düh, a harag és szenvedély útjára, Ivan a konok és okos „Isten nélkül is megy” ösvényére, Aljosa pedig már a „majdnem, mégsem csönd” országútjára. Az igazi csönd sztrádáján pedig ott volt a szentségét is bármikor bukásként elkönyvelő, egyedüli iránytűjének Istent tartó Zoszima, a sztarec. A csönd, az Isten embere. A remény és a szeretet bajnoka, akárcsak János és János, a transzcendensbe szerelmes aszkéták.
Ó, egymás kezét mindig megfogó, energiáitokat egymásnak átadó, egymás fülébe – s közben a miénkbe is – csodákat suttogó szentjeim!