Igent mondott Eszenyi Enikő felkérésére, így jó pár évre előre le van foglalva az összes hétvégéje, hogy A Pál utcai fiúk főszerepét játssza a Vígszínházban. Már ebből is látható, hogy egy színész nem kis áldozatokat hoz a pályájáért. A Junior Prima-díjas Vecsei H. Miklóst nem aprócska célok mozgatják. Szülei segítőként dolgoznak a szociális szférában, és a maga módján ő is segíteni szeretne. Az a hivatása, hogy adjon az embereknek: a színház egyedülálló eszközeivel akarja jobbá tenni az életüket.
A Színművészeti első három évében kaptál hideget-meleget, elég sokat kritizáltak. Vannak, akik egész életükben hordozzák e „korai sérüléseket”, te azonban könnyen túllendültél rajtuk. Hogy gyógyultak be ilyen hamar a sebeid?
– Az volt a benyomásom, hogy engem nem azért vettek fel, amilyen vagyok, hanem azért, ahogy kinéztem. Hülyén hangzik, de a harmadik rostára úgy jutottam tovább, hogy a második rostán bementem a terembe, és rögtön azt mondták, továbbjutottam, anélkül, hogy egy versbe is belekezdtem volna. Ez nagyon jólesett abban a szituációban, és csak öt évre rá esett le, hogy ez egy előre lejátszott kör volt. Nekem kellett lennem a szépfiúnak ebben az osztályban. Tehát volt felém egy ilyen jellegű elvárás. Aztán az egyetem körül legyeskedő emberek az első három évben előszeretettel mondogatták rólam, hogy „ez csak egy üres szépfiú”. Valójában nagyon-nagyon görcsös voltam. Tényleg adott volt egy jóképű srác, aki rosszul játszott. Mindenki imádott ezen lovagolni, és a tanárok sem segítettek semmit afeldolgozásban. Fontos élmény volt, amikor eljutottam az osztállyal Kanadába, és onnan messziről végre olyan kicsinek tűnt a Vas utca 2/c alatt lévő Színművészeti, amely előtte három évig szinte minden percemet és gondolatomat lefoglalta. Hirtelen az emberek rólam alkotott negatív véleménye is kevésbé tűnt súlyosnak vagy meghatározónak. Az egyetem vége felé elkezdtem Hamvas Béla gondolatait olvasni, és azok is rengeteg mindent feloldottak bennem. Segítettek visszatalálni a hithez is. Tulajdonképpen tavaly a Debrecenben játszott Rómeó-szerep hozta meg számomra először azt az érzést, hogy egészében a helyemen vagyok, és alkalmas arra, amit csinálok. Ezt a szerepet is kicsit a kiállásom miatt kaptam meg, de ez egy idő után eltörpült, mert meg tudtam tölteni élettel, és mögé tudtam tenni az érzéseket. Ezért is nagyon jó, hogy ilyen hamar jött utána a Nemecsek, mert az ennek minden tekintetben az ellentéte.
Nem sokkal vagyunk A Pál utcai fiúk bemutatója után. Az már látszik, hogy az előadás óriási siker, nem lehet rá jegyet kapni. Te bizonyos szempontból nem vagy Nemecsek-alkat, se nyeszlett, se bénácska. Kihívás a javából…
– Amikor Marton László rendező évekkel ezelőtt azt mondta, hogy milyen jó Nemecsek lennék, én belül, tudat alatt már akkor elkezdtem foglalkozni ezzel a szereppel, és azt gondolom, sikerült előkaparnom magamból azokat a dolgokat, amiken Nemecsek átmegy. A külsőséget nézve a jelmez, egy tartás, a fél oktávval megemelt hang segített a karakter megformálásában, főleg mert nagy színpadról van szó, ahol erre adatott lehetőség. A próbákon szép lassan megteremtődött ez a karakter, kicsit görbén állok, három számmal nagyobb ruhákat viselek, van rajtam egy kis smink, és remélem, hogy összhatásában is működőképes és természetes az én Nemecsek Ernőm.
Korábban nyilatkoztál már arról, hogy mindig nagyon fontos volt számodra a csapat, az összetartozás. Ez a darab a közösség erejéről is szól. Milyen kapcsolatod alakult ki a darabbeli osztálytársakkal a próbák és az előadások során?
– Zseniális az egész csapat. A Boka szerepét játszó Wunderlich Józseffel olyan komoly és mély barátság szövődött köztünk, amióta játsszuk az előadást, hogy ez az erős kapocs valószínűleg életem végéig megmarad. Óriási élmény az ő barátsága a szerepeink miatt is, mert amikor a színpadon összenézünk, azt érzem, ott tényleg igazi érzelmek vannak jelen, nem kell úgy tennünk, „mintha” nagyon mély szeretetet és tiszteletet éreznénk egymás iránt, mert ez így van az életben is. A Pál utcai fiúknál nagyon komoly ügyet kell képviselnünk, és szerencsére Marton László rendezőnek sikerült ehhez egy jó csapatot verbuválnia. Ez a mű olyan tiszta értékeket közvetít, melyek ma már talán kicsit cikinek is számítanak. Napjainkban nem divat olyan módon egyenesnek lenni, ahogy ezek a gimnazista fiúk azok.
Te mit tanultál a Pál utcaiaktól?
– A legfontosabb talán egy új szakmai tapasztalat volt: a zenés színházzal való találkozás. Az egyetemen Méhes Lászlótól tanultam a legtöbbet, és ő mindig azt mondta, ha egyszer bekerülünk egy jó zenés produkcióba, figyeljük meg, hogy az érzelmeket nem kell majd irányítanunk, mert az érzelmi emlékek a zenével együtt elmentődnek. Ugyanez a mechanizmus indul el, amikor az első szerelmeddel agyonhallgatott közös dalotok tízévvel később meghallod a rádióban, és hirtelen minden régi érzés előjön. A jó zenés színházban is így történik: a zene hallatán szinte automatikusan, ugyanakkor mélyen felidéződik benned a zenéhez csatlakozó érzés, és ez megkönnyíti a színjátszást.
„Akármennyire leköp a közvélemény manapság bizonyos szavakat, a barátság, a szerelem, a számunkra fontos dolgok megvédeni akarása iszonyatosan aktuálisak”
Nekem ez új, ugyanakkor nagyon fontos tapasztalás volt. Mondok egy példát. Az előadás alatt Nemecsek Ernőként meg kell szakadnia a szívemnek, amikor megtudom, hogy kisbetűvel írják le a nevem. Színművészetis koromban úgy tudtam volna hitelesen megcsinálni ezt a jelenetet, hogy hangolódásképpen három órán át szomorú zenéket hallgattam volna gyertya mellett, így hergelve fel magam. Most az előadás során tízből kilencszer megtörténik velem az, aminek ebben a jelenetben le kell zajlania Nemecsek lelkében, anélkül, hogy előtte rákészülnék vagy görcsölnék. Ez a zenés színházban rejlő erő. De pont ezért sokszor felszínesebb a játék a zenés darabokban, mert ott a kísértés, hogy a zene majd megcsinálja a drámát a színész helyett. Éppen ezért nagyon nehéz igazi mélységeket megjárni a zenés színház műfajában, de A Pál utcai fiúkban segítségünkre van a nagyon egyenes és egyértelmű anyag. Olyan elvek mentén mozog, amelyek mögé előadásról előadásra jó érzés beállni. Akármennyire leköp a közvélemény manapság bizonyos szavakat, a barátság, a szerelem, a számunkra fontos dolgok megvédeni akarása iszonyatosan aktuálisak, és ebben mindenkinek egyet kellene értenie. Ha már ebben sem képes egyetérteni az emberiség, akkor vége. Az csőd.
Az életedben vannak fontos barátságok?
– Van egy lelki ikertestvérem, ifjabb Vidnyánszky Attila, vele kilencvenkilenc százalékban ugyanazt gondolom mindenről, annak ellenére, hogy teljesen más típusú emberek vagyunk. De az elveink, az erkölcsiségünk, és amit a színházról gondolunk, egy az egyben passzolnak. Ez az oka annak, hogy ennyire szeretünk együtt dolgozni. Mindketten színészek vagyunk – ő ezenkívül rendezni szeret, én írni. Tulajdonképpen már kész is a csapat.
Írsz is? Ezt sokan nem tudják rólad.
– Marton László és Hegedűs D. Géza, az osztályfőnökeim a Színművészeti Egyetemen nagyon hangsúlyozták, hogy nekem azok alatt az évek alatt csak a színészettel szabad foglalkoznom, és elfojtottak bennem minden írási ambíciót. Nagyon igazuk volt, nem lett volna jó, ha szétmegy az agyam a sokfajta feladattól. De most, hogy befejeztem a Színműt, újra elkezdtem írni, és kirajzolódott előttem, hogy a színházcsinálás minden pontja érdekel, ezen belül legjobban az írás és a színészet. A Színművészeti előtt verseket írtam, és nagyon érdekelt a hittan, a filozófia. A színházzal semmilyen kapcsolatom nem volt, nem tudtam, hogy milyen. Szerencsére jó előadásokra jutottam el először, ellenkező esetben ez az én egész történetem gyökeresen másképp alakulhatott volna, és valószínűleg tanár lennék, vagy pszichológus.
Milyen előadást láttál akkor, ami ilyen nagy hatással volt rád?
– A Pesti Színházban Az ünnep vonzott be teljesen, megéreztem belőle, hogy nekem érdemes lehet színházzal foglalkoznom. Azon az estén el is dőlt, hogy ezzel a világgal még lesz kapcsolatom. Olyasmi érzés volt, mint amikor meglátsz egy számodra ismeretlen embert, de már az első pillanatban tudod, hogy nektek közötök van egymáshoz. Szép, hogy az első bemutatóm színészként néhány évvel később éppen a Pesti Színházban volt.
Az írásban mi érdekel igazán? Az önkifejezéshez nem elég a színészet?
– Nagyon kíváncsivá tesz, hogy egy előadás továbbítandó üzenetéhez milyen szöveg passzol a legjobban. Jelenleg a színészet tölt ki nyolc órát a napomból, de a másik nyolc órában Attilával csináljuk a saját csapatunkat. Most nem érzem, hogy lenne bármi, ami kimaradna az életemből.
Min dolgoztok együtt?
– Arany János életéről csinálunk egy előadást Debrecenben. Emiatt elolvastam legalább négyezer oldalnyi Petőfi-, Arany-, Gyulai Pál-, Kemény Zsigmond-verset és más írásokat, és nagyon megható volt látni, hogy milyenek voltak az emberek akkoriban.
Te mered kimondani és képviselni ezeket a „régi” értékeket. Szerintem rengeteg közszereplőnek és civilnek nincs meg a bátorsága, tartása hozzá. Mindig is nagyon fontosak voltak számodra az elvek?
– A szüleim szociális munkások, hatan vagyunk testvérek. A bátyám mozgássérült, vele nőttem fel, és ezért a másik emberen való segítés alapélmény az életemben kiskorom óta. A gyengébbeknek való segítségnyújtás nem emberi jóság kérdése, hanem teljesen normális dolog. Mi értelme máshogy élni? A hivatásválasztás éppen ezért volt nehéz nekem, nem tudtam, hogy ezt a fajta életlátást miben fogom tudni igazán lekötni. A tanári pálya is nagyon érdekelt, mégis azt éreztem, hogy a lelkem a művészetben érzi igazán jól magát, ott engedek el, ott vagyok önmagam.
Nekem a színház hivatás, és egy hivatást nem lehet elvek nélkül csinálni.
Az egy kellemetlen csavar ebben a színházi gépezetben, hogy a színészeknek valójában nagyon nehéz képviselni az elveiket, mert jöhet egy rendező, akinek teljhatalma van, és az elveknek onnantól kezdve nincsen maradásuk, ha nem egyeznek a rendező elveivel. Nekem eddig mázlim volt. Mikor szerződöm, szeretem az egész évet előre látni, hogy miben milyen szerepet fogok játszani, és miért. És ez a miért nagyon fontos nekem. Én egyáltalán nem egy meghatározott vonalú karriert képzelek el magamnak, de azzal kiegyeznék, hogyha olyan színházat csinálhatnék, amiben hiszek. Sosem gondolok úgy a színészetre, mint karrierre, hanem mindig úgy tekintek rá, mint egy közös dologra, ahol minden előadás egy ügy az adott témában.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy szerinted akkor lesz valaki jó színész, ha folyamatos feszültségben van a világgal. Ezt hogy lehet kibírni? Én már a gondolatától is elfáradok.
– Rengeteg szenvedés van a világban. Nem kell a Nyugati aluljárónál messzebb mennünk, hogy ezt lássuk. A nyomorral való szembesülés életem végéig feloldhatatlan fájdalom lesz számomra. Azt gondolom, hogy akinek hivatása van, nem tud megnyugodni ezek mellett a körülmények mellett. Nem bírok öt napnál tovább nyaralni és jól érezni magam. De az az igazság, hogy nem is szeretném „jól érezni magam” semmilyen szinten, mert ezek a dolgok mindig zavarnak. Alapvetően jókedvű természetem van, vagy inkább derűs vagyok. Hamvas Béla használja gyakran a derű szót, amit ő a krisztusi kereszt örömével magyaráz. Nem akarom azt mondani, hogy én is ezt a derűt élem meg nap mint nap, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy ehhez hasonlót. Szerintem színházilag ez nagyon jó, mert folyamatos égésben tart, és ezáltal a színház ügyében is jobban tudok hinni. Néha megfordul a fejemben, hogy hasznosabb lennék, ha lejárnék apámmal cigánytáborokba, vagy anyámmal mozgássérültekhez, és fogom is ezeket csinálni, amikor majd kitisztul egy kicsit az életem. De hiszem azt, hogy a színház is tud segíteni. Mégis néha rám jön a görcs, ha a színház szimplán szórakoztató intézménnyé alakul át.
Akkor te nem is szeretnél kifejezetten a szórakoztatás céljából készített előadásokban szerepelni?
– Nem is vállalnék ilyeneket. Ha nagyon muszáj, akkor már inkább filmen bohóckodnék. Nagyon szeretem a vígjátékokat, meghalok Bud Spencerért és Louis de Funèsért, de az a műfaj azért jó, mert emberek millióihoz eljut. A színházban az a nagyszerű, hogy uralkodik a terében egy megmagyarázhatatlan energia, és ezt a speciális erőteret rítusszerűen érdemes használni.
Minden interjúba belecsempészed egy kicsit Jézust és a hitet. Tudom, hogy nem direkt, de ez szerintem egyfajta evangelizációnak is tekinthető.
– Hamvas Béla írja: nem voltam boldog ember életemben, akkor lettem volna boldog, ha egy lehettem volna a tizenkettő közül. Ez nem álkatolicizmus vagy álkeresztényi tény, hanem érzékelteti, hogy Jézus mennyire végletekig izgalmas, emberközeli, laza, férfias, halk szavú, pontos, izzó figura volt. Az Ember. Nagyon sokat tudok tőle tanulni a szabadságról, figyelemről, őszinteségről, de akár a férfilétről is.
A férfiasságot már másodjára említed…
– Nagyon foglalkoztat ez a téma mostanában. A világban minden egyre inkább femininné válik, ugyanakkor a nők nagyon szeretik a bőrdzsekis macsókat. Tulajdonképpen mindkettő egy maszk. A mai világban egy férfi nagyon nehezen tudja megadni a szerelem elmúltával, amire egy nőnek szüksége van a kapcsolatban. És nehezítésképp még ott van az okostelefon-effektus is. A zsebemben kétmillió meztelen nő képe is megtalálható, aki bármikor írhat nekem, és egy idő után teljesen természetesnek is tekinthető, hogy nem attól kéri az ember az ingert, akitől tíz éve kapja. Ez egy nagyon-nagyon kibeszéletlen dolog. Nekem mázlim van a párommal, hogy ezeket az őrlődéseimet teljesen át tudom neki adni. De ha figyelünk Jézusra, az egymással való kapcsolat módját, a szegények segítését és a világlátást is megtanulhatjuk tőle, vagyis a legfontosabb dolgokat szívhatjuk úgy magunkba, hogy nem kell hozzá kiegészítés. 2017-ben is tud segíteni, irányt mutatni, az Újszövetség minden sorának konkrét értelme, jelentése van a XXI. században is. Sokszor kérdezték már tőlem, hogy szerintem valóban létezett-e Krisztus. De azt hiszem, a lényeg az, hogy amit mondott, az ma is létezik. Újra Hamvas jut eszembe, akitől egyszer megkérdezték, hogy mit tett volna az életében másképp, ha kiderült volna, nincs Isten. Azt a választ adta, hogy ő mindent ugyanígy csinált volna. Gondolatmenete szerint ha nincs Isten, akkor az egész életnek nincs értelme, mert porból porrá leszünk, de ha van Isten, van irányunk, van célunk. Ebből következik, hogy akár van Isten, akár nincs, csak úgy érdemes élni, mintha lenne. És amikor a színházban játszom, vagy szerelmes vagyok, akkor tudom, hogy van is.
Úgy tudom, Ferenc pápa az egyik példaképed.
– Igen, igyekszem folyamatosan követni a tevékenységét, olvasni az írásait. Kár, hogy az utóbbi időben nincs annyira jelen a médiában. Az a baj, hogy most olyan a világ, hogy folyamatosan kell biztosítani az ingert az embereknek, mert az évszázad legjobb mondatát is kimondhatja az ember, de ha nem ügyel, elvész az információáramlás tengerében.
