A szerző arra vállalkozott, hogy munkahelyén, a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatnál lelkigondozói szemlélettel és spiritualitással gondoz egy kettős diagnózisú klienst, aki évtizedek óta szenvedélybetegsége és pszichiátriai betegsége csapdájában vergődik. Szenvedélybetegsége megakadályozza pszichiátriai betegsége kezelését, kezeletlen pszichiátriai betegsége pedig fenntartja szerhasználatát. Kettős diagnózisából fakadóan sem az egészségügy, sem a szenvedélybeteg-ellátó rendszer nem tud hatékonyan segítségére lenni. Az egészségügyi ellátásból kiszorult, megpróbálkozott már az ország csaknem összes drogrehabilitációs intézetében való felépüléssel. Mind ez ideig eredménytelenül. A munkaerőpiacon semmi esélye, mivel rehabilitációra szorulna, pszichiátriai betegsége miatt viszont nem rehabilitálható. Lelkigondozói kísérésének nagy kérdése, hogy az ilyen, emberileg reménytelennek tűnő helyzetben a lelkigondozó a maga módszereivel, eszközeivel hozzá tud-e járulni a kliens életminősége javulásához, a „spirituális térben” történhet-e olyan segítő beavatkozás, amelyet sem az egészségügy, sem a szociális-rehabilitációs rendszer nem tudott eddig nyújtani. A helyszín egy magyarországi nagyváros.
Kulcsszavak: személyiségzavarok, drogfüggőség, agresszió, marginalizáció.
Pszichiátriai és addikt beteg a lelkigondozásban
Munkahelyemen tizennyolc év óta művelem a segítőkapcsolat keretében megvalósuló segítőbeszélgetést, amelyet szakmai koncepciónk szerint kezdetben pszichoszociális tanácsadásnak neveztünk, majd a szakmai képzés átalakulása után kiegészítettünk az addiktológiai konzultáció elméletével. Amikor a mentálhigiénés lelkigondozói képzésben jegyzőkönyveket kellett írnunk és feldolgoznunk, két körből is fogadtam klienseket: a Révből szenvedélybetegeket, a templomi közösségből pedig jellemzően nem szenvedélybetegeket. Szenvedélybetegekkel folytatott lelkigondozói beszélgetésből készült jegyzőkönyvek kapcsán kezdetben azt a kérdést tettem fel oktatóimnak és csoporttársaimnak, hogy a szenvedélybeteg-segítő kompetencia (és az annak megfelelő beszélgetésvezetés) összeegyeztethető-e a lelkigondozói beszélgetésvezetés módszertanával. A gyakorlat megerősített abban, hogy alapvetően a kettő nemhogy nem zárja ki egymást, hanem növelhetik is egymás hatékonyságát. Az addiktológiai segítőbeszélgetésbe beépíthetők a lelkigondozói beszélgetés sajátos értékei (elsősorban a spirituális dimenzió, a spirituális reflexió, az imádság, a vallásos közösség támogatása), a szenvedélybeteggel folytatott lelkigondozói beszélgetést pedig sokszor az addiktológiai vonatkozású szakszerű beavatkozás viszi előre. A magam tapasztalatából, valamint a jegyzőkönyveim feldolgozása során kapott segítség alapján – a magam felelősségére és saját használatomra – az alábbi fő munkahipotézist állítottam fel. Egy szenvedélybeteggel folytatott lelkigondozói beszélgetésben még fontosabb a keretek szigorúan következetes meghatározása és betartása, betartatása, mint nem szenvedélybetegekkel folytatott beszélgetésekben, továbbá kicsit másként működnek a konfrontáció technikái. A szenvedélybeteg tagadása, hárítása miatt – teherbíró kapcsolat megléte esetén – gyakrabban és a klasszikus lelkigondozói beszélgetéshez képest korábban sor kerülhet konfrontációra. Kicsit leegyszerűsítve, és a Carkhuff–Gazda modell terminológiájával élve: szenvedélybeteggel folytatott lelkigondozói beszélgetésben – feltéve, hogy a rogersi triád teherbíróan és kipróbáltan hat – a konfrontáció már a második szinten is gyakran megjelenik. A régi és új szakmai kompetenciáim összeegyeztetésére alkotott munkahipotézisem felállítása során felmerült bennem, hogy egyszer választ kell adnom arra kérdésre, hogy miben különbözik a szenvedélybeteggel folytatott addiktológiai konzultáció és a lelkigondozás célja, és arra a kérdésre, hogy melyiknek mik az „eredményességi” kritériumai.
A teljes cikk az Embertárs 2016/4. számában olvasható
