Csaknem száz éven át, 1860-tól 1948-ig voltak jelen a jezsuiták a fűszerpaprikájáról, népi hímzéséről és érsekségéről híres városban. Itt működött a rend egyik legjelentősebb modern kori gimnáziuma Magyarországon, mely mindmáig őrzi az egykori virágkor emlékeit.
Az állami keretek között ma is működő, Szent István Gimnázium névre hallgató oktatási intézmény a hangulatos tizenötezres kisváros központjában áll. Alapítása nem a jezsuitákhoz kötődik: 1860 előtt hosszú időn, majdnem egy évszázadon át a piarista rend működtette. S hogy miért cserélt gazdát a neves iskola? Mint kalauzunktól, a Kalocsai Érseki Levéltár kutatójától (aki a Szent Ignác Kollégium öregdiákja) megtudtuk, a váltás összefüggött a nagygimnáziummá fejlesztéssel, ami azt jelenti, hogy a piarista korszak négy osztálya helyett a jezsuiták irányításával klasszikus nyolcosztályos gimnáziummá bővült az intézmény. Lakatos Andor, a helyi jezsuita jelenlét szakértőjének számító levéltáros-történész elmondása szerint az átalakítás terve és a jezsuiták felkérése az akkori érsek, Kunszt József nevéhez fűződik, aki a szabadságharc bukása után vélhetően jobban bízott a Jézus Társaságához tartozó szerzetesekben, a piaristákat ugyanis rebellisnek tekintette ’48-as szerepük, állásfoglalásuk miatt.
Sőt, egyenesen azért hívta Kalocsára a jezsuitákat, hogy a „lázadó magyar szellem” megszelídítésében segítségére legyenek.
(A jezsuiták kalocsai letelepítésével már a XVIII. század közepén is megpróbálkozott az egyházmegye, s néhányuk a rend feloszlatása után is a városban maradt világi papként.) A Kalocsára érkező jezsuita tanárok éveken belül a magyar kultúra és tudomány elismert képviselői lettek, hazaszeretetből is jelesre vizsgáztak, s a későbbi főpapokkal jó kapcsolatot ápoltak. A nagyszombati öregdiák Haynald Lajos bíboros-érsekről tudható, hogy Szent Ignác-i lelkigyakorlaton vett részt, Császka György pedig, miként az iskolai évkönyvekből kiderül, már kinevezése előtt is az intézmény bőkezű támogatója volt, s a jezsuita templom szószékének felújításában szintén fontos szerepet játszott.
Ha végignézünk a gimnázium épületén, tudatosan tervezett épületkomplexumot látunk. Kunszt érsek 1860-ban még csak a régi, Szent István utcai piarista épület bővítését és a szomszédos templom megépítését szorgalmazta, „a később fokozatosan kiépült, három zárt udvart is magában foglaló intézményegyüttes méretei viszont óriásiak lettek. […] Összességében Haynald érsek is jelentős összeget, több mint 150 ezer forintot költött az építkezésekre, ezért is nevezték őt a jezsuiták az intézmény második alapítójának” – írja a témához kapcsolódó tanulmányában Lakatos Andor.
Haynald Lajos érseksége idején (1867–1891) épült meg a Szent István utcai szárnnyal párhuzamos, Úri (később Haynald, ma Hunyadi) utcai új gimnázium.
A templom mellett könyvtárat és Mária-kongregációs kápolnát alakítottak ki, új szárnyat kapott a kollégium, lett különálló rajz és tornaterem, s a botanikusként is aktív érsek kifejezett kérésére obszervatórium a gimnázium tetején. Belépve az egykor háromezer négyzetméter kiterjedésű épületegyüttesbe lenyűgöző látvány fogad. Boltíves, tágas, fehérre meszelt falú folyosók, tekintélyt parancsoló lépcsősorok, a falakon számos jezsuita emlék, az ott tanult diákok tablói. Némiképp labirintusszerű e monumentális építmény, de kísérőnk magabiztosan vezet az igazgatói irodába, ahol Perity Lajos intézményvezető fogad barátságosan. Hatalmas kulcscsomót tart a kezében, merthogy mindenképp szeretnénk látni a nevezetes csillagdát, a fizika-előadót, a természettudományi gyűjteményt és persze a dísztermet is, amely mindmáig nevezetes események színhelye.
Perity Lajos a csillagvizsgálóban
A miskolci jezsuita gimnázium névadója, Fényi Gyula előbb jezsuita szerzetes tanárként, majd a Haynald- obszervatórium igazgatójaként majdnem fél évszázadot élt és dolgozott Kalocsán. Napfizikai és meteorológiai munkáit ma is idézik a kutatók. Tudományos teljesítménye világszerte ismert. Perity Lajos elmondta, hogy még ma is érkeznek a világ több pontjáról tudományos lapok a gimnáziumba Fényinek köszönhetően, akinek igazgatása alatt az intézmény fénykorát élte. A csillagda elsősorban a Nap kutatására szakosodott, így az ehhez szükséges műszereket igyekeztek beszerezni. Spektroszkópok, szikrainduktor, Geissler-féle csövek – ezek mind kellettek a minél pontosabb vizsgálatokhoz. Beszereztek üstököskeresőt, mikrométereket, kollimátort, azaz a széttartó fénynyalábokat párhuzamossá tevő optikai berendezést, valamint precíziós ampermérővel ellátott sugárzásmérőt is.
A gimnáziumban még egy lenyűgöző látnivaló található: a természetrajzi gyűjtemény. Az atyák ugyanis fontosnak tartották a – mai szóval – élményközpontú nevelést.
Járták a természetet a diákokkal, s amit csak lehetett, összegyűjtöttek. Lepkéket, rovarokat, hüllőket, madarakat, különféle növényeket – fákat, virágokat. A preparátumok ma is a hajdani, méretre készült tárlókban, szekrényekben láthatók. A gimnázium ásvány- és érmegyűjteményét a helyi múzeumba szállították, de e kivételesen egyedi természetrajzi anyag együtt maradt az eredeti helyén. A szerzetesek külföldi útjaikon sem feledkeztek meg a gyűjtemény bővítéséről. Diákjaikat kellőképpen motiválták, s a környék valamennyi élőlényét felfedezték. Ha valaki ma kutatni kívánja a Kalocsa vidékén élő flórát és faunát, a jezsuiták, illetve diákjaik által írt tanulmányok kitűnő forrásnak tekinthetők. Ez a tiszteletre méltó természetrajzi anyag páratlan az országban, valódi kincsesbánya. Kiemelkedő érdekesség a fizikaelőadó is, amelyet az intézményvezető szeretne eredeti formájában, persze némiképp modernizálva felújíttatni. A költségeket pályázat útján szeretnék előteremteni. – Hosszas lépcsőzés és folyosókon kanyargás után eljutottunk a díszterembe is, amely a legfontosabb iskolai események helyszíne. Pompás a színpad, pazar a világítás – nem sok gimnázium dicsekedhet ilyennel.
Ami a jezsuiták pedagógiai módszereit és az egykori diákéletet illeti, kísérőnk, Lakatos Andor mesélt igen érzékletesen a régmúlt idők iskolai mindennapjairól. A hajdani diákok napja reggel fél hatkor indult, és este fél kilencig tartott, szigorú időbeosztás szerint. Tanulás, pihenés, iskolai előadások váltották egymást, és a klasszikus gimnáziumi tárgyak (latin, magyar, német, görög, természetrajz, természettan, történelem, mennyiségtan) mellett találtak időt, még ha nehezen is, az úgynevezett kiegészítő tárgyak oktatására, mint amilyen például a szépírás, a zene, a szabadkézi rajz, a francia és angol nyelv vagy a vívás. A különböző korosztályokat szétválasztották, és csak állandó tanári felügyelet mellett tevékenykedhettek a diákok.
Így szerették volna elérni a szerzetesek, hogy a kisebbek önbizalmát nehogy letörje egy nagyobb diák durva vagy komisz „beszólása”.
A gyerekeket önállóságra nevelték, esélyt kaptak tehetségük kibontakoztatására – ennek fontos eleme volt, hogy egyletek, önképzőkörök alakultak, ahol mindenki szabadon vállalhatta és kifejthette a véleményét, vagy épp megismertethette társaival és tanáraival kutatási eredményeit. A tanulócsoportokat végigkísérte a versengés és ezzel összefüggésben a jutalmazás mint motiváció is. Lakatos Andor részletesen beszámolt arról, miként is történt ez. „Az alsóbb osztályok két táborra oszlottak (klasszikus római mintára: Castra Romanorum és Castra Punorum), mindkét táborban (azaz padsorban) teljes tisztségviselői sorral (consul, censor, quaestor, tribunus, aedilis, decurio stb.) Ha valaki felelt, a másik táborban lévő megfelelője-párja felállt, és hibáit kijavíthatta, s a helyes javításokat eredményként jegyezték az egész tábornak. A felelések tehát versenyek is voltak, ahol a táborok győztek és veszítettek, a közösségi érzés, a becsületérzet motiválta a munkát, a teljesítményt. A táborokon belül is verseny zajlott, csak éppen a különféle feladatokért- megbízatásokért. Az elöljárókat- tisztviselőket ugyanis a közkatonák »kihívhatták«, és a köztük vívott tanulmányi versenyek alapján a helyüket elfoglalhatták.”
A jezsuiták úgy vélték, a hazaszeretet, a becsület és az önérzet egyaránt fontos, s arra törekedtek, hogy ne bigott módon valósuljon meg a vallásos nevelés. A Mária-kongregáció 1870- től működik egyesületi formában. Ugyancsak kiemelt szerepet tulajdonítottak az előadókészség formálásának, annak, hogy egy diák képes legyen határozottan kiállni a közönség elé. Ennek érdekében az önképzőkörök vitákat, előadásokat szerveztek, ahol ki-ki megmutathatta szónoki képességeit. A színielőadások ugyancsak elősegítették egy-egy diák fejlődését, és előfordult olyan is, hogy egy neves városi elöljáró, netán egyházi méltóság temetésén valamely gimnazista mondott emlékbeszédet. Tanáraik, a felnőttek megbíztak bennük, esélyt adtak nekik a nyilvános szereplésre, ezzel is erősítve a fiatalok önbizalmát. A jezsuita tanárok heroikus és igen gyerekközpontú munkája nem volt hiábavaló.
Számos kiváló tudós, lelkész, szerzetes tanár került ki a gimnáziumból, akik ha nem is tanulmányi eredményükkel tűntek ki, emberségük révén megmutathatták magukat a világnak.
E gimnáziumban szerezte meg a műveltséget, tudást például Apor Vilmos püspök, vértanú, Batthyány-Strattmann László, „a szegények orvosa”, Lutter Tibor irodalomtörténész, Magyar László Afrika- kutató, Prohászka Ottokár püspök, politikus. A gimnáziumban hosszú évtizedeken át gyümölcsöző munka 1948-ban sajnos megszakadt, amikor az intézményt államosították. Két évvel később az itt dolgozó szerzeteseket internálták, s a kommunista hatalom véget vetett az addig jól bevált oktatási módszereknek. A középiskola négy évfolyamossá és koedukálttá átszervezve ugyan tovább működött, ám a kollégiumi épületszárnyban a Kalocsai Gyermekotthont helyezték el, a templom lelkipásztori szolgálatát pedig a Kalocsa– kecskeméti Főegyházmegye papjai vették át. A jezsuiták csak rövidebb időre tértek vissza a rendszerváltozáskor – az itt végzett Róna Gábor SJ kalocsai éveihez fűződik a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közösségének magyarországi meghonosítása.
A Szent István-templom szentélye és oltára
Ma már csak a gimnáziumot megkerülve juthatunk be az egykor jezsuita templomba. Terveit Karl Rösner bécsi építész készítette, a kivitelezési munkákat Koczka Ferdinánd építész és Lacza János ácsmester irányította. Az építkezés az egykori piarista templom helyén kezdődött meg. Az új templomot 1860. szeptember 29-én szentelte fel Nehiba János segédpüspök. A neogótikus stílusú épület homlokzatából emelkedik ki az ötvenöt méter magas torony, amelyben négy harang lakik: a Szent Mátyás apostol nagyharang, a Szűz Mária-középharang, a Szent Imre herceg kisharang és a Szent József-lélekharang; utóbbi az első világháborúban elesett hősök emlékére készült. Mellékoltárból is négyet számolhatunk: a szentély felőli részen láthatók a Szeplőtelen Fogantatás és Szent József tiszteletére emelt mellékoltárok, a másik két mellékoltárt jezsuita szentek, Loyolai Szent Ignác és Gonzága Szent Alajos, az ifjúság védőszentje tiszteletére szentelték. A templombelső díszítését 1890-ben Haynald Lajos bíboros költségén folytatták, ekkor készültek a színes üvegablakok. Az üvegfestmények Szent István életének fontosabb mozzanatait örökítik meg. A templom belső berendezéseit, a padokat és az oltárt a helyi jezsuita műhelyben faragták, a faszobrokat és az oltárképek ornamentikáját pedig a templom tervezője készítette. A kóruson elhelyezett orgonát, melyet 1877-ben épített a pécsi Angster József, 1935-ben alakították át többmanuálos, pedálsoros, tizenhárom regiszteres pneumatikus hangszerré. 1972-ben, majd 2011-ben újították fel teljes körűen.
Érdekesség – és merőben szokatlan –, hogy a főoltár képe kettős, ugyanis a templom két búcsút tart egy évben. A templomot eredetileg Szent István király tiszteletére emelték, ám a jezsuiták által ápolt és a kalocsai hívek körében hamar elterjedt Jézus Szíve- tisztelet jegyében a Franz Joseph Dobyaschofsky festette oltárképet 1880-ban egy Jézus Szíve-ábrázolásra cserélték. Az eredeti táblaképet, mely az országot Szűz Máriának felajánló Szent István királyt ábrázolja, ma már csak augusztus 20-a alkalmával szokták visszahelyezni az oltár fölé – tudjuk meg a templomot igazgató Mészáros István prépost-kanonoktól. Mészáros atya büszkén meséli, hogy a Jézus Szíve-búcsúra Kalocsa és a szállások népén kívül messzebbről is érkeznek zarándokok, és a templom csordultig telik hívekkel. Az ünnep immár több mint másfél évszázada ugyanazon forgatókönyv szerint zajlik, erre az alkalomra előkerül az Astriceum Érseki Múzeumban őrzött Lichtensteiger-féle ornátus, a kehely, a monstrancia, amelyeket több mint százhatvan éve kizárólag a búcsún használnak. Csak a jezsuiták hiányoznak…
Fotók: Thaler Tamás
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!