A D.O.C. borbár egyik asztalánál ücsörögve, a pincérekkel beszélgetve vár bennünket. Minden belépőnek hatalmas mosollyal, hangosan köszön. Ahogy bemutatkozunk, azonnal kávéval kínál, pedig nem fizető vendégként érkeztünk. Érződik, hogy született vendéglátós. Milyen mentalitást hozott magával Olaszországból? Mi segített neki beilleszkedni egy idegen országban? Milyen emlékeket őriz a jezsuitákról? Ezekről is beszélgettünk a sikeres étterem-tulajdonossal és egykori televíziós műsorvezetővel.
– Amikor először megkerestelek, elárultad, hogy a jezsuitáknál tanultál. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról és a vallásos neveltetésedről?
– Nálunk úgy volt, hogy az elemi iskola és a gimnázium között volt három felkészülési év, ezt töltöttem jezsuita iskolában. Ők vezették a sulit, és volt néhány tanárunk a rendből, akik főként hittannal, történelemmel, filozófiával foglalkoztak. Emlékszem még a rektorra: szemüveges, kicsi ember volt, de kőkemény. Csak a szabályok és a tudás számított nála. Utólag belegondolva ez nem baj, de akkoriban sokat ültem a rektori irodában. Egyébként csak képek maradtak meg, például Padre Carlo, aki velünk focizott, és mindig fölhúzta a reverendáját, hogy ne botoljon meg, amikor beállt közénk játszani.
A keresztény neveltetésem nekem azt tanította, hogy el kell fogadnunk, sőt szeretnünk kell a másik embert. Szól is erről egy parancsolat. És akkor is meg kell ezt tennünk, ha az illető teljesen más úton jár, mint mi. A lelket nem egyszerű fejleszteni, ezt mindenkinek a saját tempójában kell megtennie. Persze segíteni lehet benne, erre való egy jó pap.
Életem legemlékezetesebb lelkipásztorai pont azok voltak, akik már kicsit pszichológusként is viselkedtek, nem azt mondták, hogy mit ne csináljak, csak „odaadták a fülüket”.
Akkor volt igazán mély gyónásom, mikor olyan papnál voltam, aki tényleg úgy ismert, mint egy testvér. Nem véletlenül használjuk ezt a szót bizonyos szerzetesekre.
A Jóistennel való kapcsolatom is hasonló. Volt, hogy kétszáz forint volt összesen a zsebemben, de nem ilyenkor fordultam hozzá. Akkor kértem ki a tanácsát, amikor halál történt a családban, házasság előtt álltam, gyerekem született, szóval a fontos pillanatokban. És ahogy öregszem, megtanultam neki megköszönni a dolgokat, hogy jól vannak a szüleim, hogy egészségesek a gyerekeim.
– Nem kedvelem a népekkel kapcsolatos sztereotípiákat, de ha az olaszokra gondolunk, a temperamentumos jelző jut eszünkbe.
– Én inkább lelkesedésnek hívnám. Ha egy kis kritikát megfogalmazhatok a magyarokkal kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy szomorúak. Mikor idekerültem, nagyon furcsa volt beülni egy misére, mert azon volt a hangsúly, hogy bűnös vagyok. Szerintem az isteni irgalmasság az első és legfontosabb. Az Atya mindent megbocsát, annyira szeret minket. Ez nagyon nagy mentalitásbeli különbség. Persze nem mondom, hogy minden magyar mise ilyen, sőt azt látom, hogy a fiatalabb generáció jobb ebben. Elég szétnézni a templomokban: ahol a prédikáció monoton, ott sok a szabad hely, ahol pedig az emberek lelkéhez szól a pap, ott tömöttek a padsorok.
„Szerintem az isteni irgalmasság az első és legfontosabb. Az Atya mindent megbocsát, annyira szeret minket. Ez nagyon nagy mentalitásbeli különbség.” (Fotó: Orbán Gellért)
Én a Fő utcai kapucinusokhoz járok, ott sok az olasz atya, és azt érzem, hogy ők talán kicsit lazábbak. Krisztus is egyszerű üzenetekkel tudott tömegeket elérni. Valószínűleg az olasz lezserségből fakad, hogy az ő miséiken jobban érzem magam.
Magyarországon is vannak, akik beszélik ezt a fiatalosabb nyelvet. Pál Ferencet én nagyon bírom, és szerencsére sok más jó példával is találkoztam itteni barátaimon keresztül.
De nekik sem egyszerű egy olyan társadalomban küzdeni, aminek nagyon nehéz elmagyarázni, hogy mit jelent Istent követni, kereszténynek lenni.
Régen nálunk a faluban annyira meghatározó volt a templomi jelenlét, hogy ezeket a dolgokat nem is kellett magyarázni. A fő erkölcsi pilléreket ez nagyon jól lefektette. Mostanra kinyílt a világ, és bár az üzenet kétezer éve változatlan, a papoknak és lelkészeknek meg kell tanulniuk, hogy hogyan lehet másfajta fülekhez eljutni.
– Húszas éveid közepén érkeztél Magyarországra egyetemi ösztöndíjjal. Miből merítettél erőt ahhoz, hogy beindíts egy egzisztenciát egy idegen országban?
– Ötvenkét éves fejjel azt gondolom, hogy a vágyból, hogy megtudjam, ki vagyok. Hogy mire vagyok képes, amikor nem a családom irányít. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül voltam. Hála Istennek, a család mindig mögöttem van. Miattuk biztonságban éreztem magam akkor is, ha tévedtem, hibáztam. De meg kell adni a lehetőséget a fiataloknak, hogy szabadok legyenek, megtanuljanak egyedül dönteni, megkapják a pofonokat az élettől, amik aztán formálják őket. Sokat harcoltam édesapámmal emiatt. Hiába lettem híres, őt sohasem az érdekelte, hogy mennyi van a pénztárcámban. A fő aggodalma az volt, hogy ki leszek, nem az, hogy ki vagyok. És amikor látta, hogy erkölcsileg és emberileg azzá váltam, akire büszke lehet, akkor érezte azt, hogy elengedhet.
„… meg kell adni a lehetőséget a fiataloknak, hogy szabadok legyenek, megtanuljanak egyedül dönteni, megkapják a pofonokat az élettől, amik aztán formálják őket.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Ha a munkaerőpiacon keresgél az ember, gyakran megkapja, hogy a vendéglátástól maradjon távol, mert az kizsigerel. Te viszont minden interjúdban már-már szerelemhez fogható szenvedéllyel beszélsz erről a szakmáról. Szerinted honnan ered ez az előítélet, és benned honnan származik a lelkesedés?
– Szerintem a vendéglátás ebből a szempontból olyan, mint az orvoslás: a tudásodat szenvedélyből, elhivatottságból felajánlod másoknak. És ezt nehéz egy hagyományos munkaidő keretei közé szorítani.
A vendéglátás nagyon sok fiatalnak ad munkalehetőséget, mert viszonylag rugalmas, lehet tanulás mellett is csinálni, akár külföldön is, és egész jó pénzt kereshetnek vele. De nem akkor szolgálunk ki, amikor kedvünk tartja, hanem amikor az embereknek szükségük van rá: délben, este, hétvégén, karácsonykor vagy bármilyen más ünnep alkalmával. Ráadásul az ember akkor foglal asztalt szívesen egy étteremben, ha ott élményt kap. A legtöbb dolgunkat elveszíthetjük, de az élmény velünk marad. Ha pedig emlékezetes szeretnél maradni, azt szenvedélyből, szívből kell csinálni.
Régebben a vendéglátáshoz jobban lehetett kötődni, hiszen általában családon belül működött: az anya főzött, az apa és a gyerek pincér volt.
Az éttermek, fogadók mindig családi vállalkozások voltak. Manapság Olaszországban általában öt napot van nyitva egy étterem, tehát két napod szabad, és van szüneted, van sziesztád, de késő este jutsz haza. Ezt az áldozatot meg kell hozni érte. Le kell mondani valamiről, hogy elérj valamit. Mint egy nagymama, aki elültet egy olajfát, de tudja, hogy nem neki fog teremni. A mai fiatalok nagyon nehezen fogadják el ezt a fajta lemondást. A szüleim dolgoztak, és lemondtak egy csomó mindenről, mert fel kellett építeniük valamit. Ez előttem remek példa.
„Az asztal lényege az, hogy él, ahogy a falak is élnek. Az étterem tárgyaiban ott vannak ezek a pillanatok, és ahogy jársz köztük, te is töltődsz belőlük.” (Fotó: Orbán Gellért)
Én azért imádom ezt a szakmát, mert szeretem az embereket boldoggá tenni az ételen és az italon keresztül. Az egész munkának az a mozgató energiája, hogy szeretsz-e adni magadból, őszintén és jót. Közben a vendégek is akaratlanul adnak magukból. Megéltünk születésnapokat, ballagásokat, lánykéréseket, mások boldogságát, de bánatát is. Az asztal lényege az, hogy él, ahogy a falak is élnek. Az étterem tárgyaiban ott vannak ezek a pillanatok, és ahogy jársz köztük, te is töltődsz belőlük. Teszel másokért, de ez a te boldogságod forrása is. Ha nem ez vezérel, akkor viszont egy daráló, ami kizsigerel és megesz. Mindenki a vendéglátás üzleti részére fókuszál manapság, pedig a lelki része sokkal fontosabb.
– Most született meg a második gyermeked. Hogy lehet két nemzet identitását is átadni a nevelésen keresztül?
– Brutálisan nehéz. Nagyobbik fiam inkább magyar gyerek, ami persze nem baj. Nagyon nehéz felébreszteni benne azt, hogy van egy olasz része. Velem beszél olaszul, de megélni egy országot teljesen más, mint elmondani egy országot. El kell vinnem őket Olaszországba hosszabb időre. Mert másféleképpen nem érzed, hogy mi a föld energiája.
Azt akarom, hogy szeressék a két népet, hogy ne egyhez ragaszkodjanak, hogy legyenek nyitottak, lássák, mi a jó Magyarországban és mi Olaszországban. Legyenek képesek ebből csinálni egy hatalmas gulyáslevest, és érezzék, hogy a két nép egymáshoz tartozik.
Nagyon sok magyar ember mediterrán gondolkozású. Ők – ahogy mi, olaszok – hangosan élnek.
Sokakban pedig inkább a sváb vonal erős. Feleségemnek sokszor el kellett mondanom, hogy én hangos vagyok, ő ezt nehezen viseli el. Nekem az olaszosságomat ki kell adnom valahol, ha otthon nem tudom. Huszonkilenc éve élek Magyarországon, de ez a szakadék még mindig áthidalhatatlan, de folyamatosan próbálkozom. Meg kell tanulni, hogy ha valaki higgadtan mondja el azt, amit én üvöltve, az igazából csak stílusbeli különbség, az üzenet ugyanaz. A fiam nagyon olaszos, egy energiabomba, és szociális, mindenkivel ismerkedik. Jó körülmények és jó emberek között van, de szükséges, hogy megtanulja, mit jelent olasznak lenni. Édesapám azt mondta nekem, hogy a gyereket biztatni kell, akkor is, ha nem teljesen jól csinál dolgokat. Megsimogatni, és nem megpofozni. Ez számomra nagyon fontos. De azért én sem mindig a komfortzónában éltem. Meg kell tanulni harcolni is, az pedig nem megy, ha a szülő az élet minden percében ott van. A harchoz viszont úgy tud erőt meríteni a gyerek, ha szereti önmagát.
„Meg kell tanulni, hogy ha valaki higgadtan mondja el azt, amit én üvöltve, az igazából csak stílusbeli különbség, az üzenet ugyanaz.” (Fotó: Orbán Gellért)
Pár évtizeddel ezelőtt a szülők elkezdtek válni, a saját boldogságukra gondolni, és elfelejtették nevelni a gyerekeiket, inkább megvettek nekik mindent. Gyors tárgyak, gyors pillanatok. Egy ilyen hátterű gyerek úgy indul neki az életnek, hogy mindig motiválni kell. Én nem tudom tartani ezt a tempót. Egy fiatalnak meg kell tanulnia a saját komfortzónáján kívül boldognak lenni. A boldogság nem abból jön, hogy mindig süt a nap, hanem abból, ha te vagy a nap. Ehhez viszont tudni kell adni és kapni. Úgy gondolom, hogy ezt igazán a nagyszülők tudják megmutatni, akiknek már nem nevelnie kell az unokát, hanem „elrontani”. Ők már tényleg csak élvezik az együtt töltött időt, és mindent megadhatnak. Sajnálom, hogy idősen lettem szülő, mert nem biztos, hogy ez megadatik a gyerekeimnek. Én olyan ember vagyok, hogy szeretek adni, de nem tudom, hogyan örüljek annak, ha kapok.
A vendéglátás folyamatos kíváncsiság, hedonizmus, hatalmas szeretet az anyaföld és az emberek kreativitása iránt, hiszen ezekből származnak a borok, sonkák, szalámik és minden más alapanyag.
És tudni kell örülni ezeknek, hogy utána tovább is tudd adni őket.
– Olaszországból jön nagyon sok divattervező. De a legextravagánsabb autómárkák is, elég csak az Alfa Romeót, a Ferrarit, a Lamborghinit vagy a Maseratit említenem. Szerinted miért van az, hogy az olaszok ennyire figyelnek a stílusra?
– Az olaszok karakán identitása abból fakad, hogy országon belül is teljesen el vagyunk szeparálva egymástól. Lehet hogy két falut csak öt kilométer választ el egymástól, de mindkettő teljesen eltérő dialektussal, tradíciókkal rendelkezik. Egymás mellett is egyedül vagyunk. Ebből sok minden következik, például az is, hogy az olasz szegény nép – a római kort most hagyjuk ki a képletből. De a szegénységnek méltósága van nálunk. Ha valakinek egyetlen rongya van, az kihozza belőle a legtöbbet. Megtanulja tisztelni és szeretni a természetet és ajándékait, és a szerencsétlenségekből valahogy mégis mosolyt varázsol.
Az emberiség akkor rontott el sok mindent, amikor elfelejtett az egyszerű dolgoknak örülni. A sok cicoma után nem tudunk örülni egy egyszerű fehér pólónak és farmernak. Úgy lehet jól divatot csinálni, stílust teremteni, ha jól érzed magad a bőrödben. James Dean egy kétfilléres pólóval, egy farmerral és egy bőrdzsekivel vált ikonná, mert azokat olyan magabiztossággal, természetességgel tudta viselni, hogy utána mindenki úgy akart öltözni – sokan a mai napig. Ha te ki vagy békülve magaddal, akkor bármit fölvehetsz, boldog leszel, és ezt tiszteli majd a környezeted. Ha ezenfelül neked divattervezőként tudásod, kifinomultságod, kreativitásod van, pláne ha egy olyan országban élsz, ahol a világ legtöbb világörökségi helyszíne van, akkor jó esélyed van maradandót alkotni.
Olaszország kulturális kincsestár: templomok, festmények, építészeti műremekek születtek ott, az emberiség hajnalától kezdve a reneszánszon át egész a modernitásig. Ez a történelmi kötődés hatalmas köldökzsinór, ami minden olaszt táplál.
Ezt folyamatosan a DNS-ünkben hordozzuk. Ez eredményez ilyen kreatív, életszerető embereket, akik ki akarnak tűnni.
A Lamborghini eredetileg traktorokat gyártott, és amikor Ferruccio Lamborghini sportautókat próbált, egyikkel sem volt elégedett, úgyhogy azt mondta, csinál egy jobbat. De valami hasonló játszódott le kicsivel korábban a Ferrari és az Alfa Romeo között is. Nézd meg a Vespa robogókat, amik mostanra szimbólummá váltak, pedig a sikerük kulcsa az volt, hogy a szűk, középkorban épült utcákon és a rossz minőségű utakon is jól lehetett velük közlekedni. És az olaszok tudtak ezekre az egyszerű dolgokra büszkék lenni. Az ebből fakadó boldogság hozott ilyen eredményeket. A divatszakmában ráadásul nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy hogyan legyen mondanivalód, de ne botránkoztass meg. Mert ami mostanában például a francia divatbemutatókon megy, az inkább bohóckodásba hajlik. Giorgio Armani egy egyszerű fekete öltönnyel el tudta érni, hogy minden férfi olyat akarjon hordani, de hasonló elmondható a Gucci családról is.
„A boldogság nem abból jön, hogy mindig süt a nap, hanem abból, ha te vagy a nap. Ehhez viszont tudni kell adni és kapni.” (Fotó: Orbán Gellért)
A karrierem során én is fontosnak tartottam, hogy sose provokáljak senkit, de megpróbáltam elgondolkodtatni azokat, akik figyeltek rám. Azt éreztem, az a dolgom az életben, hogy valahogy felhangosítsam azokat, akik halkabbak, még akkor is, ha emiatt nemegyszer csináltam magamból bohócot a karrierem során. Amikor műsort vezettem, megpróbáltam azokhoz közeledni, akik elbújtak a sarokban.
Persze lehet, hogy ez nem mindig sült el jól, és igen, a harsányságom miatt sok embertől kell bocsánatot kérnem, ezt a terhet cipelem is magammal. Viszont mosolyogni mindig tudok majd. Mosolyogjunk akkor is, ha hiányzik két fogunk, mert akkor legfeljebb másokat is megmosolyogtatunk. Ez ráadásul nem kerül semmibe.
Fotók: Orbán Gellért
