Az Esztergom–budapesti Főegyházmegye főpásztora a nyár elején a pesti jezsuiták templomában járt, ahol Jézus Szíve napján tizenkét felnőttet részesített a beavató szentségekben. A koronavírussal kapcsolatos tavaszi megszorítások után ez volt az első alkalom nálunk, amikor a szertartásokon már mindenféle korlátozás nélkül részt lehetett venni. Az interjú készítésének idején már mindenki megkönnyebbülve reménykedett, hogy a járvány a végéhez közeledik.
Nem gondoltuk volna, hogy mire ez a beszélgetés megjelenik, máris újabb hullám veszélye fenyeget bennünket. Milyen pozitív hozadékai lehetnek e különös helyzetnek? Mi lesz a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal? Tényleg jött volna Budapestre Ferenc pápa? A katolikus egyetemről, tudományról, kultúráról és arról is kérdeztük a magyar bíboros-prímást, mit csinál szívesen amikor éppen nem dolgozik.
– Milyen tapasztalat volt az ön számára üres templomokban misézni a járvány idején?
– Miséztem én már korábban is így, például káplán koromban: kiálltam az oltárhoz, és bizony előfordult, hogy a padsorokban nem ült senki. De ahogy annak idején tanították nekünk, a szentmise Krisztus és az egész egyház áldozata, tehát nem kellene, hogy nagyon elbizonytalanítson minket, ha néha egyedül kell miséznünk. A mise népes gyülekezet fizikai jelenléte nélkül is érvényes, ezért fontos, hogy a papság, ha máshogy nem lehetséges, akár üres templomokban is bemutassa ezt az áldozatot.
– A II. vatikáni zsinat tudatosította bennünk, hogy lehetőleg a hívő nép aktív részvételével ünnepeljük az eucharisztiát, és ha erre valamilyen oknál fogva nincs lehetőség, az inkább kivétel…
– Éppen ezért volt szép látni, ahogy a járvány idején nagyon sok lelkipásztor fontosnak tartotta, hogy a világháló segítségével úgy-ahogy, de bekapcsolja a híveket a közös ünneplésbe. Az internetnek köszönhetően rengeteg templomból közvetítettek szentmiséket az egész országban. És más lelki impulzusokat is kaphattak egy-egy plébánia hívei a papjaiktól. Én is közreadtam vagy negyvenöt beszédet a világhálónak köszönhetően, pedig korábban ilyet sohasem csináltam. De megmutatták, hogyan kell ezeket a beszédeket a monitor előtt felvenni, vagy legalább hangfájlként rögzíteni, megpróbáltam, és ment.
– Gyakran elhangzik, hogy a világjárvány után nem folytathatjuk az életvitelünket ugyanúgy, ahogy korábban abbahagytuk. Lát-e valamilyen változást akár a magyar egyház, akár a világegyház életében, aminek éppen most lehetünk tanúi?
– Nem zökkentünk még vissza teljesen az úgynevezett normalitásba, fokozatosan áll helyre a helyzet, és egyelőre csak remélhetjük, hogy az a bizonyos második hullám nálunk nem gyűrűzik be olyan erővel, ahogy ezt a járványt tavasszal meg kellett élnünk, vagy ahogy a világban számos helyen most is tombol. A történtek alapján lelkipásztorként annyi tanulságot mindenesetre máris leszűrhetünk, hogy a kapcsolattartásnak más formái is fontosak, nem csupán a fizikai értelemben vett találkozások. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az online bekapcsolódás a szertartásainkba nem helyettesítheti, hanem csak kiegészíti az egyház valós találkozásokra épülő közösségi életét.
Annak is lehet majd valamilyen jó hozadéka, hogy a világhálónak köszönhetően most betekintést nyerhettünk más katolikus közösségek életébe, például egészen távoli országok szertartásait is láthattuk a képernyők előtt. Ez erősítheti annak tudatát, hogy az egyház nemcsak a mi kis parókiánk vagy egyházmegyénk, hanem egy világegyház tagjai vagyunk.
Aztán az is eléggé érdekes jelenség volt a járvány alatt, hogy néhol sokkal többen kapcsolódtak be online a plébánia szertartásaiba, mint ahányan valaha is eljöttek a templomba. Ez egyrészt lehetőséget is jelent számunkra, hogy több embert megszólítsunk, másrészt nem tudhatjuk még, hogy ez az érdeklődés az egyház élete iránt a virtuális térben elvezet-e majd az elköteleződés minőségibb fokára, az aktív részvételre az egyház közösségi életében.
– A zárt templomok mennyire jelentettek kihívást az egyház anyagi helyzetét illetően?
– Sok plébános mondta, hogy a templomok bezárása bizony csaknem teljesen elapasztotta a perselybevételt, és ez nagyon érzékenyen érintette az egyházközségeinket, hiszen számlák azért voltak, és a papoknak meg a világi munkatársaknak is élniük kellett valamiből. Ezért sok lelkipásztor számára nagyon felszabadító volt az érzés, amikor megtapasztalhatta, hogy a templomainkhoz tartozó hívek akkor is számontartják a papjukat és a templomukat, amikor nem lehet nyilvános szertartásokat végezni. Sok esetben kiderült, hogy ebben a nehéz helyzetben nemcsak az online szertartások, hanem az online adakozás is megoldható.
– Több helyen korábban nem látott kreatív módszerekkel próbálkozott a papság valahogy eljuttatni a hívekhez az üzenetet. Az ön számára melyik volt a legemlékezetesebb ilyen próbálkozás? Fontosnak tart-e ezzel kapcsolatban bizonyos irányelveket megfogalmazni?
– A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia már korábban megfogalmazott néhány szempontot arról, hogy az egyházat képviselő személyek hogyan szerepelhetnek a tévében, és ezek az irányelvek természetesen a többi médiumra is vonatkoznak. Ha a lelkipásztoraink közül valaki állandó médiaszereplést vállal, egyeztetnie kell a főpásztorral. Nagyon fontos, hogy nyilvános szerepléseiben a papság mindig az egyház tanítását és hitét képviselje. Most, amikor a járványhelyzet miatt a templomainkban a nyilvános liturgia szünetelt, számos papnak túl sokat kellett egyedül lennie, és ez egészen új helyzetet jelentett számukra. Érthető, hogy sokan az elzártság ellenére vagy éppen amiatt azonnal tenni akartak valamit a híveikért. Ezek a próbálkozások azonban sajnos nem mindig érték el a megfelelő színvonalat. A papság egy bizonyos százaléka bohóckodásra adta a fejét. Magyarországon nem is annyira, de Olaszországban bizonyos esetekben egyértelműen a narcisztikus magatartásformák megnyilvánulásainak lehettünk tanúi. Ezeket a közösségi hálózatoknak köszönhetően Magyarországon is láthattuk. Elhiszem, hogy egyeseknek csakugyan megviselte az idegrendszerét az elzártság, no de az egyház szentségi élete nem komédia! Hogy mi volt a jó? Ha valaki komolyan és tartalmasan tudott megnyilatkozni, a magatartásával ki tudta fejezni, hogy felelős lelkipásztora a közösségnek, s éppen ezért nem bagatellizálta az egészségügyi előírások betartását. Itáliából viszont olyan képek érkeztek hozzánk, hogy papok háztetőkön miséztek, néha nyolcan-tízen koncelebráltak, és ugyanabból a kehelyből ittak. Ez nagyon rossz példa.
– A hívek részéről gyakori volt a visszajelzés, hogy a kamerák segítségével megvalósított részvétel a szentmisén nem az igazi. Egy régi-új fogalom, illetve jelenség is felmerült: a lelki áldozás.
– Ennek gyökerei nagyon régre nyúlnak vissza. Már a középkori teológiában azt próbálták kifejezni a lelki áldozással, hogy amikor az eucharisztia ünneplésekor az áldozó magához veszi a kenyér és a bor színe alatt jelen lévő Krisztust, kétféle egyesülésről beszélünk, azaz kommunióról. Egyrészt fizikailag történik az áldozás, tehát eszünk az átváltoztatott kenyérből, illetve iszunk a borból, másrészt azonban, ha ezt méltó módon tesszük, akkor lelki módon is egyesülünk Krisztussal. A lelki áldozás azonban sosem jelent meg alternatívaként Krisztus testének és vérének valós magunkhoz vétele mellett. Ha a kommunió csak lelkileg történik meg, az nem szentáldozás. Itt jelenik meg a szükséghelyzet problémája, hogy mi van akkor, ha fizikailag nem tudunk szentáldozáshoz járulni. Ebben az esetben legalább imádkozzunk, és kérjük azokat a kegyelmeket, amelyeket Krisztus a valós szentáldozáskor ad meg. De ez nem helyettesítés, hanem szükségmegoldás. Ha a lelki áldozás egyenértékű volna a szentáldozással, Krisztus nem alapította volna meg az oltáriszentséget, hanem megtanított volna egy szép imádságot. Van itt azonban még valami, amit a lelki áldozással kapcsolatban szem előtt kell tartanunk. Ha a valós szentáldozásnál kegyelmi állapotban kell lennünk, akkor ez a lelki áldozás esetében is így van. Akik tehát nem tisztulnak meg halálos bűneiktől, azok lelki értelemben sem áldozhatnak. No de mi van akkor, ha valaki gyónáshoz sem járulhat ugyanilyen fizikai okok miatt? Erre ajánlottuk mindenkinek a tökéletes bánat imaformáját. Ez egy patinás ima, több régi katolikus imakönyvben megtalálható, és ma is használható. Ha a bűnbánat szentségéhez fizikai okok miatt nem juthatunk hozzá, a tökéletes bánat felindítása is elég a lelki áldozáshoz. Ezért a közvetített szentmisék alkalmával, ha bűn terhe nyomja a lelkünket, a lelki áldozás előtt nagyon is helyénvaló, ha felindítjuk a tökéletes bánatot, majd így mondjuk el a lelki áldozás imáját. Mindenesetre a legjobb az, ha azért is imádkozunk, hogy a járvány okozta fenyegetettségünk végre múljon el, és újra felszabadultan részt tudjunk venni egyházunk szentségi életében.
– A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra a világjárvány miatt kénytelenek vagyunk egy évet várni. Nagyobb-e így az esélye annak, hogy Ferenc pápa ellátogasson Magyarországra? Egyáltalán volt-e alapja a hírnek, hogy esetleg a NEK lesz erre a megfelelő alkalom?
– A hírnek messzemenően volt alapja, már úgy nézett ki, hogy áprilisban jön az a delegáció, amelynek az lett volna a feladata, hogy felmérje a helyszíneket, és ennek alapján pontosítottuk volna a szentatya programját Magyarországon. Erre a járványhelyzet miatt nem került sor. Azóta már beszéltem Áder János köztársasági elnök úrral, ő is megismételte, amit én is nagyon remélek, hogy ami idén nem sikerült, az jövőre megvalósulhat, beleértve Ferenc pápa magyarországi látogatását is.
Az interjú teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. szeptemberi számában olvasható el, ide kattintva megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
(Fotó: Földházi Árpád)