A címben feltett kérdésre sokan sokféleképpen válaszolnának – még a keresztények körében is. Mit fogalmazhatunk meg a boldogságkeresésről a józan ész fényénél, és mit mond róla a spirituális hagyomány? De azon túl, hogy mit állítunk róla, érdemes azzal is szembenéznünk, hogy a valóságban mit jelent az ember boldogságra törekvése.
Egy francia pap barátom mesélte nemrég, hogy egyszer meghívták előadni a párizsi katolikus elit valamelyik rendezvényére. A hallgatóság nagyon elkötelezett (és meglehetősen konzervatív) hívő keresztényekből állt, sok volt köztük a fiatal is. A barátom két egyszerű állítással kezdte: Isten egyrészt azt akarja, hogy boldogok legyünk, másrészt hogy szentté váljunk. Általános felháborodás tört ki. Hallgatói azzal persze egyetértettek, hogy a keresztény hivatás az életszentségre szól – hiszen ez benne van a Szentírásban, és a tanítóhivatali megnyilatkozások is visszhangozzák.
De hogy Isten a boldogságunkat is akarná?! Hol van ez megírva?
Sőt – érveltek szenvedélyesen egyesek – a Biblia, valamint a szenthagyomány sokkal linkább arról tanúskodik, hogy egy jó kereszténynek elsősorban szenvednie kell, hogy a hitét életre váltsa. Hát nem ezt mutatja Jézus Krisztus példája is?!
Elgondolkoztatott a barátom esete. Mert hogyan is áll ez a dolog? Vajon Jézus csakugyan a boldogságunkat akarja? Igaz, ami igaz, ennek az ellenkezőjét – tudnillik, hogy a boldogtalanságunkra vágynék – aligha tudnám elképzelni: hisz az ő mennyei Atyja emberszerető Isten… Akkor talán a boldogság fogalmát kell pontosabban tisztázni? Mert hát ugye önös indítékok mégsem irányíthatják a döntéseinket.
A boldogságra való meghívás talán csak a túlvilági boldogságra vonatkozik?
Vajon ott és csakis ott várhatjuk életünk beteljesedését? De hát ez nem valamiféle életellenes álláspont? Nem jár azzal a veszéllyel, hogy eltérít az e világi felelősségvállalás kötelességétől?
(…)