Ahhoz, hogy az ember tágabb és mélyebb értelemben is érdeklődő legyen, rácsodálkozzon a világra, és elgondolkodjon a helyéről az univerzumban, tehát számot vessen sajátosan emberi küldetéséről, szükségesek bizonyos alapvető biológiai, civilizációs és kulturális feltételek. Ezek hiányában beszűkül a mozgásterünk, és veszélyesek lehetünk egymás számára.
Az utolsó nagyobb népcsoportot, amely teljes elszigeteltségben élt, 1938-ban fedezték fel. Az expedíciót Richard Archbold vezette, és csak harmadik alkalommal sikerült csapatával behatolni a hófödte csúcsok mögé a Balim-folyó Nagy-völgyébe, Új-Guinea addig lakatlannak hitt nyugati részének belsejébe. Még száz éve sincs, hogy ez a felfedezés megtörtént, és miközben földünk többi részén autók, sőt repülők közlekedtek, szólt a rádió, távírón és telefonon is folyt a kommunikáció, addig Nyugat-Guinea Nagy-völgyében kőkorszaki állapotok uralkodtak. Az itteniek tényleg azt gondolták, hogy ők „az emberek”, és rajtuk kívül nincs más hozzájuk hasonló okos lény. Ami talán a legjobban meglepte a felfedezőket, hogy szinte teljesen lemerevedett kulturális mozdulatlanságra találtak, amely évezredeken át változatlan maradt.
A XX. század ősemberei
Nem egy kis népcsoportról volt szó, hanem mintegy ötvenezer emberről, akik különböző törzsekbe szerveződtek, és több, addig teljesen ismeretlen nyelvet beszéltek. A fehér bőrű felfedezőket először szellemeknek nézték.
Csak a közvetlen szomszédjaikkal érintkeztek, és ez jó esetben nem harci cselekményt jelentett. Ismeretlen volt számukra az utazás. Ha valaki a saját törzsi területét netalán elhagyta, akár véletlenül, mert eltévedt, a betolakodót a másik törzs tagjai azonnal megölték, és az esetek többségében meg is ették. Ezek a törzsek szinte kivétel nélkül kannibálok voltak.
Jared Diamond biológus szerint Új-Guinea őskori elszigeteltségének egyik fő oka a szűkös táplálkozási feltételek lehettek. A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyvében felhívja a figyelmet, hogy Óceánia legnagyobb szigetén eredetileg nem éltek nagyvadak, ezért a túlszaporodás veszélye, az éhezés, illetve az idegenek behatolása a szűkös termőterületre végzetes lehetett az ott élők számára. Ha túl messzire merészkedtek a magtáraiktól, és ez mindössze néhány kilométert jelentett számukra, netán eltévedtek a környező dzsungelben, a biztos halál várt rájuk. Ezért ezek az őskori körülmények között élő emberek soha nem is láttak többet a világból, mint egy körülbelül tizenöt négyzetkilométernyi területet.
Az említett könyv szerzője szerint bizonyos alapvető életkörülmények hiányában az ember nemcsak a kőkorban, hanem a XXI. században is csak nagyon elemi szinten képes gondolkodni. Figyelmünk ilyenkor elsősorban arra irányul, hogy legyen mit enni és inni, ne fázzunk, ha esik, legyen fedél a fejünk felett, lehetőleg tudjunk jól aludni, szexuális vágyaink kielégülést nyerjenek. Legelemibb szinten még a hatalmi játszmák is meghatározók az ember kognitív képessége szempontjából. Ezért fontos, hogy megtaláljuk a helyünket a közösségben, ahová tartozunk, és így biztonságban tudhassuk magunkat. A létfenntartásra irányuló biológiai szükségletek mintegy negyvenezer éven át szinte teljesen lekötötték az öntudatára ébredő ember erejét és figyelmét. William Golding A legyek ura című Nobel-díjas regényében arra is rámutat, hogy bizonyos civilizációs körülmények felfüggesztésével reális a veszélye annak, hogy az ember viszonylag rövid időn belül őskori körülmények közé vedlik vissza. Ha olyan helyzet áll elő, hogy csak a biológiai túlélés számít, az embert újra a nyers erő törvényei kezdik meghatározni, és képességei ilyenkor a többi ragadozó emlős vetélytársává teszik.
A Pápua Új-Guineában élő pagau törzs tagjai a mumunak hívott tradicionális lakomát készítik elő (Fotó: Dozier Marc / hemis.fr / AFP)
A nyers erők finomulnak
Az emberré válás folyamatában az egyik legfontosabb fejlemény a tudatos eszközhasználat kialakulása volt. Jared Diamond arra is rávilágít, hogy az eszközhasználattal együtt hamarosan megjelenik a művészi érzékenység is. Az első művészeti alkotások elkészítésének ideje eléggé bizonytalan, hiszen ezek nem maradtak ránk. Vannak például őskori sírok, amelyekben virágok maradványaira bukkantak a csontvázak mellett, de nem bizonyítható, hogy pontosan milyen céllal kerültek oda. Az első tudatos díszítmények valószínűleg fafaragások voltak, amelyek idővel elkorhadtak. Az emberi test tetoválásának szokásai is minden bizonnyal az őskorig nyúlnak vissza. Ebből a korszakból a barlangrajzok a legkorábbi művészeti alkotások, amelyek ránk maradtak. Ezek az emberré válás hajnaláról tanúskodó nyomok elsősorban állatokat ábrázolnak, vadászatot, később a tűz is megjelenik, körülötte pedig különböző rituálék nyomait fedezhetjük fel.
_____________________________
Áldozatbemutatásról és hálaadásról szólnak ezek a kőkori festmények, ami azt jelenti, hogy a barlangokban élő ember figyelmét nemcsak saját magára és legalapvetőbb biológiai szükségleteire irányította, hanem Isten is ott volt vele a barlangban.
_____________________________
A XX. század közepén Új-Guineában felfedezett, kőkori körülmények között élő népcsoport életvitele is ezt látszik alátámasztani.
Az egyik első globális civilizáció, amely már gazdag irodalmat is hátrahagyott a mítoszokról, tehát arról, ahogy az ember az isteneket és a saját maga szerepét elképzelte a világban, az ókori görögöké volt. Képviselői egymással többnyire rivalizáló városállamokban éltek, de már olyan életformában, amely lehetővé tette, hogy a görög társadalom tehetősebb polgárai ne csak a kézzelfoghatóra, a kimondottan hasznosra irányítsák a figyelmüket, hanem az embert körülvevő tágasabb világra, a kozmoszra is rácsodálkozzanak. És a nyugati civilizáció egyik alappilléreként számontartott görög kultúra embere ennek a „haszontalan” tevékenységének már nemcsak a mítoszok sajátos nyelvezetével adott hangot, hanem a racionális gondolkodás, tehát a logika alapvető szabályai szerint is. Ezért a görögöknél a mítosztól egyre jobban elkülönült a logosz, azaz mindinkább uralkodóvá vált az észszerű elmélkedés a világ dolgairól és benne az ember viszonyáról az istenekhez.
A nyers és a kifinomult erők harcáról szól Nietzsche egyik korai írása, A tragédia születése. Ebben a szerző rávilágít, hogy Dionüszosz és Apollón kultusza a görögöknél kezdetben kiegészítette egymást, ám erőviszonyuk idővel megborult, és a racionális gondolkodás fokozatos térnyerésével a zabolátlan életerőt képviselő Dionüszosz kultusza egyre jobban háttérbe szorult. Helyét átvette a harmonikus, mindig bemérhető, az értelem számára veszélyt már nem jelentő szépség kultusza. Hogy azonban a valóság jóval bonyolultabb, mint amit Apollón képvisel, a görögök mindig is tudták. Drámáikban a katarzis élménye is erre világít rá. Az ókori Hellász e jellegzetes irodalmi alkotásai végkifejletükhöz közeledve már nem annyira szépként élhetők meg, mint inkább fenségesként.
A fenségesség esztétikájáról a XX. században főleg Hans Urs von Balthasar írt, és ő a görög drámákban felcsillanó fenségesség élményét a Biblia világában bemutatkozó Isten dicsőségének felfénylésével (KaBoD Jahve) állítja párhuzamba. A biblikus értelemben vett fenségesség felcsillanása a svájci teológus szerint a végtelen Isten abszolút nagyságának, egyúttal pedig szentségének is a becsillanása az emberi lét szűk koordinátái közé. Az ember a maga véges lehetőségeihez képest Isten transzcendens felragyogását bizonyos mértékig ugyan érzékelni tudja, ám ez az érzékelés, illetve felfogás a megtisztulás vágyaként jelentkezik, azaz mindig katarzisszerű. Az esztétikai fenségesség teológusa szerint a Bibliában „tetten érhető” isteni dicsőség sugárzik át a patrisztikus kor irodalmán, a középkori teológián, Dante Isteni színjátékán, és ezt a ragyogást ábrázolja a keresztény ikonográfia a szenteket körülvevő glóriával is.
Nem csak okos
Az Apollón nevével fémjelzett harmonikus szépségideál és a vele párhuzamosan kibontakozó racionális gondolkodás mindjobban teret nyert a nyugati kultúrkörben, és a modern kor hajnalára egyértelműen az ész fénye került előtérbe a dionüszoszi életerő rovására. A felvilágosult ember érdeklődése azonban már nem annyira az ég felé irányul, mint inkább horizontális. A felfedezések korának ideje ez, ekkor készültek az egész földkerekséget megjelenítő első térképek, illetve az első enciklopédiák. A pusztán racionális világszemlélet diadalmenetével párhuzamosan azonban csakhamar jelentkezett egy alternatív gondolkodás, illetve életszemlélet: a romantika.
_____________________________
A romantikus ember nem győzi csodálni a természet megzabolázhatatlan erőit, melyeknek kognitív feldolgozása meghaladja képességeit.
_____________________________
Ezért a romantikus kor művészei újra csodálni kezdik a világban a fenségest, és persze a saját életükben is a dionüszoszit. Az első fantasztikus irodalmi alkotások születésének is ez az ideje. Az érdeklődés középpontjába újra a természetközeli ember életvitele kerül, a nép bölcsessége, a mesék. A romantikusok kimondottan keresték és csodálták a veszélyes helyzeteket, amelyek a racionalisták által mítosztalanított normalitás rendjét megkérdőjelezhetik. Lelkesedtek a romokért, kedvelt stílusuk pedig a gótika volt, hiszen a (neo)gót épületek égbe törő csúcsai látványosan túlmutatnak a merőben funkcionálison és az észszerűn.
Később a modern korszak különféle avantgárd irányzatai szintén a racionálison túlra mutattak. Ha a természettudományok fejlődése nyomán valóban rácsodálkozunk az egyre csak táguló világra, bármennyire is okos legyen az ember, jelentősége a kozmoszban pusztán racionális megközelítésben kétségbeejtően elenyészőnek mondható. A mesterséges intelligencia megjelenésével rövid időre mintha egy kis haladékot nyert volna az emberközpontú és szigorúan racionális világkép, de ma már az önmagukat fejlesztő mesterséges elmékkel kapcsolatban is egyre több a disztópikus aggodalom, és a kortárs irodalom inkább az ember veszélyes riválisát látja a mindent jobban tudó gépekben, a bölcseleti irányzatok pedig mindinkább poszthumán jegyeket öltenek. Ezek szerint az emberi racionalitás pusztán az egyik megnyilvánulása az univerzum működését ténylegesen meghatározó elveknek, ezért az ember jelentősége a világmindenségre nézve tulajdonképpen a nullához konvergál.
Az emberi racionalitás tekintélyének modern kori devalválódásához az is hozzájárult, hogy a legfelvilágosultabbnak tartott XX. század bizonyult az egyik legvéresebbnek is. Európában a boldognak vélt békeidőket csakhamar beárnyékolták a balkáni háborúk, aztán kitört az első világháború, megjelentek a mindent elpusztító gépezetek, a vegyi bombák, aztán a spanyol polgárháború következett, majd Auschwitz, közben London, Hamburg, Drezda értelmetlen bombázása, nem sokkal később pedig Hirosima és Nagaszaki. És már a harmincas években működött a Gulag.
Aztán évtizedekkel később, miközben már a világűr meghódítására készült az ember, Vietnámra napalmbombákat szórtak, elkezdődött a kambodzsai, majd a ruandai népirtás, de a boszniai Srebrenicában Európa is racionálisan eltervezett tömegmészárlással zárta a századot. A ragadozó emlősök világa az észszerűen kitervelt emberi kegyetlenséghez képest paradicsomi állapotnak tűnhet. Nem csoda tehát, hogy az ezredfordulóra az emberi ész diadalmenetébe vetett bizalom alaposan megrendült, a felvilágosult emberi szellem nagy narratívái összeomlottak, kiteljesedett a posztmodern.
Egy boszniai muszlim asszony hozzátartozója sírjánál imádkozik a srebrenicai mészárlás évfordulóján (Fotó: AFP)
Újra barbárok leszünk?
A hellének világában azok számítottak barbárnak, akik nem beszélték az akkor uralkodó nyelvet, a görögöt, ezért nem is értették azt a kultúrát, amely már nemcsak a nyers erő érvényesülését és a profitot tartotta szem előtt, hanem a harmonikus szépséget és a tágabb környezet elveinek megértését, tehát a filozófiát is. A barbárság definíciója ezek szerint: hiányos kommunikációs képesség, szűk látókör az elszigeteltség miatt, agresszió.
_____________________________
Eszközök tekintetében az embernek soha annyi lehetősége nem volt a kommunikációra, mint manapság, ezzel együtt a barbárság egyik mércéjeként számontartott elszigetelődés nemhogy enyhülne az emberek között, hanem inkább fokozódó problémaként jelentkezik.
_____________________________
Ez a paradoxon valószínűleg a túl sok információra vezethető vissza, amelyet képtelenek vagyunk megfelelő módon feldolgozni. Szükség lenne valamilyen racionális elvre a korlátlan információáradattal szemben. Ennek hiányában könnyen lefáradunk, megterheltté, sőt fásulttá válunk. Egy másik ok, amiért az ember inkább a saját buborékaiba húzódik, az elidegenedésben kereshető. Ami ugyanis sok ezer éven át természetesnek számított, azzal ma szinte egyáltalán nincs kapcsolatunk: a földdel, a fizikai munkával, az összefogás erejének tapasztalatával. Már szórakozni sem együtt szórakozunk, hanem többnyire magányosan és egyre több agresszió kíséretében.
Ami korábban a mesélés, a tánc, a társasjátékok voltak, azt az internet széles körű elterjedésével felváltották a magányos szórakozás különböző formái: a zenehallgatás, a filmek, a játékok. De még így sem tud mindenki kellőképpen „ellazulni” ajzószerek nélkül, ami további beszűküléshez és nemritkán agresszióhoz vezet. Dionüszosz mintha teljesen legyőzte volna Apollónt. Hol vagyunk ilyenkor a dolgokra, másikra, környezetünkre rácsodálkozni képes nyitottságtól, a „haszontalan” kíváncsiságtól? A racionális mérlegelés igényét felváltja a kényszer a visszahúzódásra vagy éppen a szórakozásra, esetleg a teljesítményre. Ha pedig buborékaink valamilyen oknál fogva szétpukkannak, Golding regényhőseit megszégyenítő agresszióval menti magát az ember. Személyes buborékaink lettek korunk barlangjai. Már csak azt kellene kideríteni, hogy itt van-e velünk valahogy ezekben is az Isten.
Nyitókép: AFP
