Szabaduljunk meg életünknek azoktól a ballasztjaitól, amelyek meghatároznak bennünket, igazából azonban nem tartoznak hozzánk.
Hamvazószerdával véget ér a színes, álarcos, forraltbor- és fánkillatú farsangi időszak, amely régen a disznótorok, fonók, bálok, kártyapartik ideje volt. A busókkal és a télbúcsúztató egyéb rendezvényekkel nincs semmi baj, márciusra azonban talán már erőltetettnek érezzük a sok farsangi vidámkodást. Az ember még abba is belefáradhat, ha folyton törekednie kell, hogy jól érezze magát. Nagyböjt kezdetével a katolikus hagyomány egy sokkal mélyebb, egész lényünket átjáró vidámságra hív, ami a külső és belső összeszedettség békéjéből forrásozik. Ha ugyanis életvitelünket lecsillapítjuk egy kicsit,
máris több figyelem marad személyiségünk mélyebb, igazán meghatározó erőire.
Minél jobban esélyt adunk a csendnek, keretet biztosítunk az imának, szabaddá tesszük magunkat a folyton vibráló kihívásoktól (kísértésektől), a hívő ember lelkében máris ébredezni kezdenek azok az erők, amelyek belső békére, őszinteségre, meghittségre, Isten közelségére hívnak minket.
A biblikus hagyomány szerint az ember nemcsak csont, hús és vér, hanem van bennünk valami, amit közvetlenül Istentől kapunk: a lélek. Az ember lelkét úgy is el lehet képzelni, mint egy belső teret, amelyben megjelenik a külső valóság is, de ez a belső tér igazából sokkal tágasabb, mint a fizikai koordinátáktól meghatározott külső világunk. Belső terünk határai beláthatatlanok. Mélysége talán Istenben gyökerezik, de ezzel a képpel azért óvatosan kell bánnunk, mert Isten mindig más, mindig több, mint amit lelkünk belső koordinátái alapján el tudunk képzelni belőle.
Isten mégis előszeretettel találkozik az emberrel a lélek belső tereiben.
Felragyog a jelenléte, és mi csodálkozunk. A katolikus hagyomány ezért a húsvéti ünnepekre készülve arra hívja az embert, hogy belső tereit, lelkét, szívét tisztítsa meg. Szabaduljunk meg életünknek azoktól a ballasztjaitól, amelyek meghatároznak bennünket, igazából azonban nem tartoznak hozzánk. Mint például a kicsinyhitűség, a félelmeink, a folytonos elégedetlenkedések, a bűneink. „Térj meg, és higgy az evangéliumnak!” – mondjuk hamvazószerdán.
Ha az Alföldön járunk, érdemes néha lehajtani az autópályáról, megállni egy kicsit távolabb a járművek zúgásától, a nagyvárosok zajától, és belehallgatni a csendbe. Márciusban még nem döngicsél túl sok rovar, de madarak már lesznek, és szél is mozgathatja a rügyező fák koronáját. Megszólal a csend. Az ég talán sehol nem tűnik olyan magasnak, mint a Nagy Magyar Alföldön. Rácsodálkozhatunk a tágas térre, és ahogy ebben a térben a kis részletek is nagy méltósággal jelennek meg. Vegyünk kézbe egy zsenge fűszálat, figyeljünk meg egy rügyező bimbót, talán a föld illatát is felismerjük. Más a homok, az agyag, a fekete föld illata. Ahogy én egyszer így egy akácfának dőlve üldögéltem, egyszer csak kilépett elém a fák sűrűje mögül egy szarvas. Hatalmas agancsai voltak, mélységes szemeit sohasem felejtem el. Úgy éreztem, Isten dicsősége ragyogott fel valahogy számomra e nagy méltóságú állat jelensége által. Akkor jöttem rá, hogy én nagyon szeretem az Alföldet.
Tágassága Isten nagyvonalúságára emlékeztet, a termékenysége, a sokszínűsége is.
A pipacsok tűzpirosa, a búzavirág kékje, az akác lila és fehér fürtjeinek illata a Teremtő bőkezűségéről tanúskodik. Az ember pedig benne van ebben a térben, ahol Isten kinyilatkoztatja magát, de sokszor egyszerűen elmegyünk Isten jelenlétének felragyogása mellett. Talán a virágok, talán a madarak, talán a méhek, talán ha felássuk a parlagon hagyott kertjeinket, talán Isten így rásegít, hogy csakugyan találkozhassunk vele.
Fotó: Magyar Péter