A keresztény embernek, de az egyháznak is mint közösségnek hivatása van a pusztára, küldetése a sivatagon át vezet. A lecsupaszodás, a lét meztelenné válása, a kilépés elengedhetetlen számára.
(…)
Az út, amely átvezet a sivatagos vidéken, mindig kettős: egyszerre kivonulás és bevonulás. Ábrámnak el kellett hagynia atyjai házát, hogy a semmi közepén, városlakóból pusztai nomáddá válva megváltozzon a neve és a sorsa. Gyermektelenből apává, Ábrahámmá (jelentése: „sok nép atyja”) kellett lennie. Ehhez azonban az elhagyás volt a kapu: a lecsupaszodás, az egyedül maradás, a kiszolgáltatottság megélése ott, ahol nincs más, csak Isten és az ember. Ahol minden azon áll vagy bukik, hogy a Mindenható és a teremtmény között milyen viszony alakul ki.
A keresztény közösség szakrális-rituális nyelvezete ezer formában tükrözi ezt az ábrahámi ősélményt. A liturgia át van szőve körmenetekkel, amelyek egyszerre jelentettek valódi, fizikai térben lejátszódó és szertartásos, spirituális helyváltoztatást, kivonulást és bevonulást. A templomkapuk, a templomépületek architektonikája és kiképzése ugyanezt tükrözte: az átmenet pontjainak szörnyeivel, lényeivel, a képekkel, a haladás leképezésével vagy még akár a bejáratnál a földre rajzolt labirintus képével is.
Ki kell menned, hogy beléphess. El kell hagynod, hogy találhass.
És közben át kell élned az utat, amely a pusztán át vezet a rabszolgaságból a szabadságba, a bűnből a megváltásba, a törékeny és halandó életből az üdvösségre. Olyan utazás ez, melynek során minden elveszti régi jelentését, és újat ölt magára. A valóság szó szerint „színt vált” és elváltozik.
(…)