Veszélyes a liberalizmus? Ferenc pápa liberális? Tartania kell a keresztény embernek az iszlámtól? A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának filozófiatanárát kérdeztük az egyház társadalmi tanításáról, a politikai irányzatokhoz való viszonyáról és a papi politizálásról.
– Vannak, akik elvárják öntől, hogy társadalmi vagy politikai kérdésekben megnyilvánuljon?
– Elvárják, hogy állást foglaljak, bennünket, papokat mindenki kérdez. De ez nem egyszerű, mivel nagyon megosztott a társadalom.
– Mindenki azt várja, hogy a neki szimpatikus álláspontot képviselje?
– Igen. Szerintem viszont van az egyháznak letisztult társadalmi tanítása, és csak ezt szabad elmondani. Konkrét aktuálpolitikai kérdésekben nagyon nehéz állást foglalni, hiszen ami az egyiknek dicséret, az a másiknak vörös posztó, márpedig a megosztottságot nem szabad tovább erősíteni. Én arra törekszem, hogy az egyház elveit hangoztassam, amelyek kiegyensúlyozottak. Ezekben minden politikai oldal találhat bírálatot és dicséretet is.
– Az egyháznak kell vagy egyáltalán szabad társadalmi kérdésekben állást foglalnia?
– Jézus azt mondja Lukács evangéliumában, hogy „aki titeket hallgat, az engem hallgat”. Vagyis Jézusnak az volt a szándéka, hogy az apostoloknak és utódaiknak, s ilyen értelemben az egyháznak is az idők végéig, valamilyen formában legyen erkölcsi állásfoglalása. Jézus maga is elbírált erkölcsileg bizonyos helyzeteket, így az egyháznak is kell véleményt nyilvánítania, és mindig is volt komoly erkölcsi tanítása, olyan is, ami a társadalmat érinti. A modern korban ezt XIII. Leó pápa indította el 1891-ben, amikor megírta a Rerum novarum kezdetű enciklikáját, amely a munkáskérdéssel foglalkozik, majd ötven évvel a Kommunista kiáltvány után. Vagyis konkrét hagyománya van annak, hogy az egyház igenis hozzászól társadalmi, társadalomerkölcsi és politikai erkölcsi kérdésekhez.
– Sosem aktuálpolitikai, hanem mindig csupán morális kérdésekhez?
– Nagyon ritka, hogy az egyház egy konkrét politikust pozitívan vagy negatívan megítéljen. Az előfordul, hogy egy főpap vagy akár a pápa olyan ítéletet mond, vagy olyan célzást tesz, amit konkrét emberre is lehet vonatkoztatni. Ferenc pápa például tett megjegyzéseket „a falra” s ennek kapcsán az amerikai elnökre, de ezek nem az elnök egész politikáját értékelték, és csak beszélgetésekben vagy interjúkban hangzottak el.
– Ha a pápa kijelent valamit, akkor azt a hívőnek el kell fogadnia? Sokan így értelmezik a pápai tévedhetetlenséget…
„a pápa interjúi, magánbeszélgetései, enciklikái, prédikációi nem tévedhetetlen tartalmak”
– Az tévedhetetlen, amit pápaként, tehát az összes keresztény fejeként a tanítói székéből, hit és erkölcs dolgában, hivatalosan állít. Ilyen esetekben hangsúlyozni kell, hogy ex cathedra kijelentésről van szó, de ez igen ritka. Ezen túl sem a pápa interjúi, sem a magánbeszélgetései, sem az enciklikái, sem a prédikációi nem tévedhetetlen tartalmak. Egyébként amióta a pápai tévedhetetlenség dogmáját 1870-ben elfogadták, csak két tévedhetetlen kijelentést fogalmazott meg az egyházfő. Az egyik Szűz Mária mennybevételének a dogmája, amit XII. Piusz mondott ki 1950-ben, a másik pedig II. János Pálnak az arra vonatkozó kijelentése, hogy a gyilkosság súlyosan erkölcstelen cselekedet, beleértve az abortuszt és az eutanáziát is.
– Visszatérve az egyház szociális tanításához: miért érezhette úgy XIII. Leó, hogy meg kell szólalnia a munkások helyzetével kapcsolatban?
– A XIX. században nagyon égető volt a munkáskérdés, s az egyház elveszítette a munkásosztályt – vagy igazából soha nem is nyerte meg magának. Ezért elindult egy erős reflexió. A Rerum novarumtól kezdve aztán téma lett a munkáskérdés, és az egyház a XX. században olyan komoly szociális, társadalmi elveket dolgozott ki, amelyeket az állami törvénykezésben is sokszor átvettek.
– Az egyháznak tehát sikerült elfogadnia a szocializmus bizonyos elveit?
– A XIX. század végén elindult a gondolkodás arról, hogyan lehet egy hívő szemével is elfogadhatóan értékelni a munkáskérdést. Az így kialakult elvek közé tartozik például a munkabér, a munkaidő vagy a gyerekmunkáról alkotott álláspont. Ebből a keresztény társadalmi világképből alakult ki később a kereszténydemokrácia is, aminek Magyarországon is nagyon erős hagyománya volt a két világháború között, és ami például a horthyzmustól egy kicsit balra állt.
– Európában is sok helyen vannak olyan pártok, amelyeknek a nevében benne van a keresztény szó. Ez ma mit jelent?
– A legtöbbször talán már csak a nevükben van benne. Az első nagy társadalmi enciklikák, az említett Rerum novarum és az 1931-es Quadragesimo anno után elindult a kereszténydemokrata szerveződés. Magyarországon a két világháború között ennek ékes példája volt a többi között a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete). Ezeket a szerveződéseket a kommunizmusban felszámolták, de amit képviseltek, a rendszerváltás után újraéledt a KDNP-ben. A német kereszténydemokrata pártok a második világháború után jöttek létre, de mostanra valóban inkább csak a nevükben keresztények. A KNDP – minden gyengesége ellenére – azért egyedülálló Magyarországon, mivel tagjai ma is vállalják a keresztény identitást. Ez megjelenik a politikájukban, hivatkoznak a pápai enciklikákra stb.
– Lássunk egy másik, a keresztényeket is érintő és megosztó témát. Mi az egyház véleménye a feminizmusról vagy a társadalmi nemekről?
– A feminizmus nem szerepel egyházi megnyilatkozásokban, ott van viszont a bibliai emberkép, amely szerint Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, ezért vannak férfi és női szerepek, és a kettőt nem illik összemosni. Ebből sok nagy csatározás volt akár a sajtóban, akár elméleti emberek között. Ferenc pápa viszont gyakran beszél a nőkről, az ő értékükről, a munkájuk megbecsüléséről, hogy kapjanak ugyanannyi bért, mint a férfiak. Ez nem azt jelenti, hogy egy nőnek ugyanazt a munkát kell végeznie, mint egy férfinak, hanem azt, hogy csak azért, mert nő, ne érje hátrányos megkülönböztetés.
– Ferenc pápa liberális?
– Ezzel a kijelentéssel óvatosan bánnék. Szerintem nem szabad ilyen leegyszerűsítően fogalmazni, mert ez nagyon megosztó.
Ferenc pápa tanításai koherensek az egyház tanításával, de bizonyos pontokon – úgy, hogy az nem sértő, nem eretnek és nem tévedés – eltolja a hangsúlyokat.
Vannak konkrét helyzetek, amelyekről sokat beszéltek, ilyen a legutóbbi időben a halálbüntetés kérdése. A hagyományos keresztény erkölcsteológiában a halálbüntetés erősen meghatározott körülmények között megengedett, ha azzal történik a kisebb erkölcsi rossz. Ez az egyház tanításában tehát hagyományosan megvolt, de nem tévedhetetlen tanítás. Ferenc pápa viszont azt mondta, hogy az emberi személyt most már mélyebben, tisztábban értjük, így a katolikus egyház nem engedheti meg többé a halálbüntetést. Ez az egyházfő tanításában új, mert eltolta egy irányba az egyház évezredes hagyományát. Sem a régi, sem a mostani nem tévedhetetlen kijelentés, szerves egységben is lehet őket értelmezni, de itt például Ferenc pápa tett egy bátor kijelentést.
– Az ön doktori dolgozata a liberalizmus és a katolikus egyház viszonyáról szól. Létezik egyfajta szembenállás a kettő között? Sokan úgy tartják, hogy Jézus is liberális volt.
– Jézus biztosan, mert felszabadító egyéniség volt. Én a XIX. századi klasszikus liberalizmussal foglalkozom, és ennek az egyházzal való találkozásával. A gyökerei több szálon visszavezethetők a francia forradalomra, vagyis olyan társadalmi mozgásokra, amik az egyház számára ijesztők, sokkolók voltak. Az egyház nagyon sokáig szerette volna a visszarendeződést, mert sosem támogatja a káoszt. A kaotikus körülmények között lezajló folyamatokkal nem tudott azonosulni.
A XIX. század elején elindult egy törekvés azzal a céllal, hogy összebékítse a katolicizmust és a liberalizmust, de erre több ízben markáns és határozott egyházi elutasítás érkezett.
Viszont ha valaki végigolvassa II. János Pál pápa társadalmi témájú enciklikáit, akkor azt látja, hogy a nagy liberális törekvések részben bekerültek az egyház tanításába. Ilyen például az állam és az egyház egészséges szétválasztása, a vallásszabadság, az emberi személy méltósága, a tulajdonhoz, a munkához, a gyülekezéshez való jog, a kutatási, közlési és a sajtószabadság. Ezek mind nagy XIX. századi liberális alapeszmék voltak, az egyház pedig magáévá tette őket. A klasszikus liberalizmus törekvései tehát nem idegenek az egyháztól, sőt sokszor azt mondjuk, hogy evangéliumiak, mivel a Biblia is kiemeli az emberi személy értékét.
– Sokan viszont úgy érzik, félni kell a liberalizmustól, az szinte maga az ördög. Félni kell tőle?
– Ezt így nem mondanám. Én arra jutnék, hogy létezik egyfajta konzervatív liberalizmus, vagyis a liberális alapelvek összeegyeztethetők akár a kereszténységgel vagy a konzervativizmussal is. A keresztény gondolat mindig is arra épült, hogy az ember Isten képmása, Istennek terve van vele, ezért úgy kell élnie, ahogy Isten gondolatában és így a természet rendjében meg van határozva. Ez egy közösségelvű emberkép. A keresztény gondolkodás alapvetően ilyen közösségelvű, és létezik benne egyfajta isteni törvény, egy objektív erkölcsi tengely. Ha ez megvan, sok úgymond liberális alapelvet is lehet igazítani hozzá. Viszont az újkor kezdetén elindult egy másik gondolkodásmód, amely szerint nem tudunk semmit az emberről, sem az egyetemes meghatározottságairól, mert ezek csak feltételezések. Annyit tudunk, hogy van az egyén, aki kis világot épít, javakat termel maga körül, így előbb-utóbb konfliktusba kerül a másik egyénnel, ezért nagyobb szerveződéseket kell létrehoznia. Ebben a rendszerben a személy nem része egy nagy tervnek, hanem a saját kárán okulva vagy a saját haszna érdekében válik közösségivé. Ez a haszonelvű gondolkodásmód hangsúlyeltolódást jelent. De
ha szem előtt tartjuk az evangéliumból fakadó alapelveket és a szilárd erkölcsi tengelyt, akkor ehhez viszonyítva lehet alkalmazni akár szocialista, akár konzervatív, akár liberális tételeket is.
Amikor eltérünk ettől az erkölcsi középtől, az már nem elfogadható a keresztény ember számára. Tehát nem mondhatjuk, hogy az emberiség nagy letisztult gondolatai károsak volnának, csak azok, amelyek erkölcstelenek, például a fasizmus. Szerintem az erkölcstelenségtől kell félni, nem a liberalizmustól.
– S a más vallásoktól, például az iszlámtól kell-e tartaniuk a keresztényeknek?
– Megint csak az a véleményem, hogy nem az iszlámtól kell félni, hanem az erkölcstelenségtől. Az erőszak, az agresszió nem az iszlám szíve, a radikalizmus nem az alapvető leírása egy vallásnak. Nem hiszem, hogy a letisztult, nagy történelmi vallások alapvetően és gyökeresen rosszak lennének. Igaz, nem jutottak el Isten hiteles arcának szemléletére – egyetlen kinyilatkoztatott vallás van, ami eljutott ide, a kereszténység, mert Isten itt megmutatta magát. A többiek hiteles emberi keresésből fakadó törekvések. Sokat vitáztunk már erről, de szerintem ne gondoljuk, hogy Mohamed, amikor elvonult Hira barlangjába, akkor ott az ördöggel cimborált. Ott neki valami mély lelki megélése volt, amiből egy olyan vallás született, amely páratlan kulturális és vallási mélységet hozott az emberiség történetébe. Mindezzel nem térek el az egyház tanításától, mert a II. vatikáni zsinat is ír a nagy világvallások értékéről.
– Ön szerint szükséges, hogy az átlagos keresztény emberek állást foglaljanak aktuálpolitikai kérdésekről?
– Nemrég jártam Salzburgban, és ott nagy kultusza van Franz Jägerstätternek, aki keresztény lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a katonai szolgálatot a Harmadik Birodalomban, amiért kivégezték. Évtizedekkel később, mivel kifejezetten Isten szavára, a lelkiismeretre hivatkozott, boldoggá avatták. Az övé például olyan súlyos helyzet volt, amelyben fel kellett emelnie a szavát. Vagyis szerintem igen, állást kell foglalni erkölcsi kérdésekben. Egy keresztény ember emellett lehet jobboldali, baloldali, liberális, konzervatív vagy szocialista, ez mind kompatibilis a kereszténységgel, mert az egyház az ellentétek egybeesése. Nem lehet rajta fogást találni, minden politikai rendszerhez tud idomulni, mert ilyen a szerkezete. Demokratikus és hierarchikus is, minden korban megtalálja a helyét.
– Így viszont visszatértünk oda, hogy a papoknak is kellene politizálniuk, ha valamit erkölcstelennek ítélnek meg.
– Ebben mértékletességre intek. Sok olyan helyzet van ma, amelyről nincs elég információnk, hogy megítéljük. Itt van például a túlóratörvény. Kinek van elegendő ismerete arról, hogy milyen lehetőségek vannak, mi volt előtte, és mi jön utána? Legtöbbször nem megfontolt erkölcsi ítéletet hozunk, hanem felszínes ismeretek alapján hőbörgünk. Ez megosztó. Ha erkölcsi ítéletet mond valaki, azt megfontoltan, nagyon visszafogottan, nagy önmérséklettel kell tennie. Azt nem lehet, hogy késhegyre menő vitákat robbantunk ki a keresztény közösségen belül olyan ügyek kapcsán, amik nagyon bonyolultak. Az egyház ritkán nyilvánul meg és óvatosan fogalmaz ilyen kérdésekben, és jól teszi. El kell kerülni a felszínességet. Tele vagyunk felszínes, otromba vitákkal, ahelyett, hogy tájékozódnánk, és előzetes jóindulattal fordulnánk egymáshoz.
Gájer László
1983-ban született Szombathelyen. 2008-ban szentelték pappá, ezután egy évig a budapest-újlaki Sarlós Boldogasszony-plébánián, 2009 és 2012 között Szentendrén, majd 2016-ig a budapesti Szent István-bazilikában volt káplán. 2012-től az esztergom–budapesti érseki bíróság bírája. 2016-tól 2018-ig volt érseki titkár. 2018 nyara óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának megbízott tanszékvezető tanára.
Fotó: Földházi Árpád
www.arpadfoldhazi.com