Mindenkinek van minimum egy olyan ötlete, amit meg kellene valósítania, mégis ott lapul a fiókban – vallja a kétszeres világbajnok bűvész. Hajnóczy Somával az álmok megvalósításához szükséges bátorságról, kitartásról, önismeretről, látszatról és valóságról beszélgettünk.
Az egy éve készített videóját nézve, amelyben hajléktalanok vágyait varázsolta bele egy üres dobozba, azonnal azon kezdtem gondolkodni: ezt hogy csinálta? Gondolom, szinte minden trükkje után megkapja ezt a kérdést.
Létezik az örök szkeptikus, aki mindig meg akarja fejteni, amit lát. Ő az, aki legszívesebben kivenné a kártyát a kezemből. De a többség nem ilyen. Azt látom, az emberek élvezik, ha elvarázsolják őket. Szeretnek hinni a csodákban, ha csak néhány percre is. Ezért valójában nem is akarják tudni a megfejtést.
Önt még el tudja varázsolni egy-egy bűvészprodukció?
A csoda gyerekként engem is elbűvölt. Azért kezdtem bűvészkedni, hogy megértsem, mi zajlik ott, amit nem láthatok. De a varázs mára elmúlt. Húsz év alatt kikopott belőle ez a fajta izgalom, rejtély.
Ma már nem csodát látok, hanem megoldást keresek.
Ha valami lebeg, nem azt nézem, hogy wow, lebeg, hanem azt, milyen potenciális megoldások tarthatják azt a valamit a levegőben. A gyermeki öröm helyett ma már szakmai kihívást jelent a bűvészet. Az a hivatásom, hogy a csoda illúzióját keltsem. Arról győzzem meg a nézőt, hogy olyan dolgokat tudok, amikről mindannyian tudjuk, hogy lehetetlenek. Ez teszi iszonyú izgalmassá a dolgot.
A meggyőzéshez mennyire fontos a bűvész személyisége?
Talán emiatt tartok ott, ahol. Nem megcsinálom a trükköket, hanem bemutatom. Ez két teljesen különböző dolog. Mechanikusan bármit be lehet gyakorolni, de ahhoz, hogy előadóművész és szórakoztató egyéniség legyél, nem elég ennyi. Ahhoz tényleg sok tapasztalat és önismeret kell. És olyan színpadi kiállás, ami miatt a közönség el tudja hinni neked, amit lát.
(…)