Ketten a Kalákából

Gryllus Dániel és Radványi Balázs a fél évszázados közös kalandjukról

„Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben”: időről időre Kosztolányi Hajnali részegségének e fájdalmas szavai is felcsendülnek a Kaláka együttes koncertjein. De az ő eddigi öt évtizedük inkább az eldalolt versek bensőséges légkörét, családias hangulatú koncertek melegét, a szép és igaz szó teremtette közösséget juttatja eszünkbe. A csapat két legrégebbi tagjával beszélgettünk. Először is a kezdetekről.

(…)

A nagy sikert minek köszönhették? Bebizonyosodott, hogy a műfajuk, ami nincs, mégiscsak létezik?

Gryllus Dániel: Az biztos, hogy egy vákuumba mentünk bele, mert korábban ilyesmivel senki nem foglalkozott, és azt sem tudta senki, hogy ez egy vákuum. Elindultunk egy irányba, és addig nem látott széles tér nyílt meg előttünk.

Más műfajban lett volna konkurencia, de itt gyakorlatilag szinte ellenállás nélkül haladtunk.

Mindenki nagyon örült nekünk, mert használható volt, amit csináltunk, rádióban, tévében, akár csak illusztrációként. Mindenhova lehetett hívni minket.

Első húsz évük a „létező szocializmusban” telt el. Kezdettől sikerük volt, de vajon negatív hatások érték-e az együttest? Akikre sokan figyeltek, arra az állam is felfigyelhetett…

Gryllus Dániel: A rendszerváltás azért volt óriási lehetőség, mert előtte éreztük, hogy ha ugrálunk, beverjük a fejünket a plafonba. De nem sokszor történt ilyen. Például nem akarták kiadni a lemezünket. Bár ez nem egy pártpolitikai koncepció része volt, hanem a lemezgyár gusztusának nem feleltünk meg, és mivel monopolhelyzetben voltak, már 1977-et írtunk, amikor megjelent az első Kaláka-lemez. De ezek olyan régi, avíttos sérelmek… Csak hát sajnálja az ember, hogy pont a korai időszakból egyedül rádiófelvételek maradtak meg. Akkoriban nem úgy indultunk el, ahogy a szabad világban természetes, hogy „csinálunk egy lemezt”.

Érdekes, hogy szakmai szempontból nem következett be nagy változás a rendszerváltással, mert előtte is ugyanúgy énekeltük a József Attila-, Weöres-, Ady- vagy Tamkó Sirató Károly-verseket. Lelkiségét tekintve ugyanazt csináltuk már negyvenöt-ötven évvel ezelőtt is.

Radványi Balázs: Akkor sikerült újabb szintet lépnünk a nyolcvanas években, amikor a külföldön alkotó magyar költők körül szerveződő körök hívtak meg minket Hollandiába, Svédországba, Belgiumba…

Gryllus Dániel: E költők műveinek izgalmasságát elsősorban a helyzetünk közötti különbség adta. Történelmi távlatból már látszik, hogy ezek az intellektuális társaságok nagyon sokat tettek azért, hogy az itthoni kultúrának legyen alternatívája. És ebbe mi belefolytunk. Ezek a körök mára szinte feloszlottak, vagy már csak nagyon kis maradványaik vannak.

Hál’ Istennek már ’81-ben nagy turnét csináltunk Erdélyben is: huszonnégy koncertet adtunk. Akkor ismertük meg a határon túli költészetet, amit Magyarországon persze nem propagáltak, s akkor indult meg a Kányádi-repertoárunk, jóllehet Sándor bácsinak a nevét már korábban is hallottuk. Tudatosult bennünk, budapesti gyerekekben, hogy

nincs „több magyarság”, nincsenek „ők” meg „mi”, hanem csak mi vagyunk.

És ez azóta is megvan. Nemrég Frankfurtban játszottunk, és voltak vagy hatszázan, mind magyarok. S nem a régen kimentek közül.

Mit szeretnek a legjobban mindabból, amit a Kaláka jelent? Mi adja a legnagyobb örömet? Az alkotás? A fellépések?

Radványi Balázs: Amikor megszólít egy vers. Akár én olvasom, akár más adja elő. Az a pillanat, amikor meghallom, hogy ebben a versben mi a legfontosabb, mi a gyökere, honnan kell elindulni… És akkor elkezdődik az alkotás. Tart, amíg tart, van, hogy három napig, van, hogy három évig…

Gryllus Dániel: Néha huszonhárom évig…

(…)

Fotó: Földházi Árpád

A teljes interjú A Szív | Jezsuita Magazin december-januári számában olvasható