Egy európai és evangéliumi ember

A 92 éves Kuklay Antal portréja

Nagyon örülök, hogy A Szív magazin úgy ítélte meg, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyéről szóló szám nem jelenhet meg egy Kuklay Antalról szóló cikk nélkül. Ha rajtam múlna, egy Magyarországról vagy akár Európáról szóló szám sem jelenhetne meg nélküle. Mert Tóni atya európai ember, a szó legigazabb, legszebb értelmében. Hosszú élete során – idén júniusban lesz kilencvenkét éves – bármelyik európai egyetemen taníthatott volna. Már csak a nyelvismeretei alapján is. Ehhez képest több mint egy emberöltőn keresztül (miután az 1956-os eseményekben való részvételéért kapott hosszú börtönbüntetése után szabadult) egy ezerháromszáz lelkes zempléni falunak volt a plébánosa. Talán ennek is köszönhető életének hihetetlen evangéliumi kisugárzása.

Egy időben Tóni atya így szerette mondani: „Ötféle dologgal foglalkozom. Először is Köröm község plébánosa vagyok, öt filiával” (ami további öt másik egyházközség „oldallagos ellátását” jelentette). „Másodszor, vezetem a sárospataki egyházi gyűjteményt” (amelynek alapító igazgatója volt). „Harmadszor, művészettörténetet tanítok az egri teológiai főiskolán” (és – hadd tegyem hozzá – nemcsak ott, hanem bárhol, úton-útfélen is). „Negyedszer, a Conditio Humana Egyesület alapítójaként fogyatékos gyerekek üdültetését szervezem” (ami önkéntesek segítségével folyó nyaraltatást jelentett általa felújított plébániákon). „Ötödször, szerkesztek egy időszakos kiadványt” (amelynek cikkei gyakran Jacques Maritain francia filozófus életművét dolgozták fel). „Hatodszor pedig »vándorprédikátor« vagyok, aki szabadidejében Pilinszky János költészetét kutatja, és ezzel az ürüggyel járja az országot, hogy hirdesse az embereknek az evangéliumot.” Mindez persze csak a kerete annak a magas hőfokon égő belső, szellemi-spirituális tevékenységnek, amelyről nehéz számot adnom. Már csak azért is, mert mélyen és személyesen is érintve vagyok: önmagam számára úgy fogalmazom: felnőttéletem legfontosabb korai iránymutatásait Tóni atyától kaptam.

Fotó: Magyar Kurír / Merényi Zita

„Mikor ettél utoljára?”

Kuklay Tóni atya nem a szó hétköznapi értelmében volt plébános. Például nemcsak felújította a körömi plébániát – a sajóládi pálosok 1749-ben emelt barokk műemlék épületét –, hanem visszaállította eredeti funkcióját is: vendégházat üzemeltetett, évente sok száz vendégéjszakával. Nehezen tudom érzékeltetni, mit jelentett nekem az a hely, ahová a kilencvenes években papnövendékként bármikor megérkezhettem, az éjszaka közepén is, bejelentés nélkül, Tóni atya mégis zokszó nélkül ajtót nyitott, vacsorával és szállással kínált… Sosem felejtem el a minden alkalommal megismétlődő első kérdéseit: „Éhes vagy? Mikor ettél utoljára?” A szünidők alatt nemegyszer szerveztünk itt lelkigyakorlatot vagy éppen informális filozófiai szimpóziumot, baráti körben, hiszen ha éppen arról volt szó, tizenöt-húsz fő gond nélkül alhatott a hatalmas épületben, matracokon, hálózsákban. Ezért aztán sokan és sokszor éltünk (és éltünk vissza) Tóni atya vendégszeretetével. Nyáron művészek és restaurátorok is laktak a plébánián, Tóni atya barátai (néha alkohol- vagy drogrehabilitációs „mellékes” célzattal). Máig emlékszem a megrökönyödésemre, hogy ilyenkor Tóni megengedte, hogy dohányozzanak a házában.

Értékrend

Mert Tóni atya türelme egészen elképesztő méreteket öltött. Mintha az egész világ belefért volna a szívébe… Persze először megbotránkoztam, amikor – még fiatal papként – szembesültem azzal, hogy egy szobában adott szállást egy fiatal külföldi párnak, akik meg sem voltak házasodva! Amikor négyszemközt ezt számonkértem rajta, Tóni atya arról kezdett beszélni, hogy 1956 után együtt volt a börtönben ennek a fiatalembernek az apjával, aki nagyon derék ember volt, és most ő is örül, hogy a régi barátja fia így „talpra esett az életben” – még barátnője is van! Mintha nem is értette volna az én moralizáló, „népnevelő” felbuzdulásomat. Akkor kezdtem megsejteni, mit jelent feltételek nélkül szeretni az embereket.

Nem tudok olyan esetet felidézni, amikor Tóni atyát valami is kihozta volna a sodrából. Pedig hát egy vendégházban sok minden megtörténik. Egy alkalommal az egyik fiatalokból álló csoport a frissen restaurált barokk bútorokra teregette ki száradni a vizes törülközőit… Tóni akkor is csak szelíden kérte, hogy ezentúl jobban vigyázzanak a ház berendezésére, mert minden egy egyházi gyűjtemény része. Később el is mesélt ezzel kapcsolatban egy megvilágító történetet. Állítólag az egyik Esterházy gróffal történt, hogy amikor egy barátjával kávézott a kastélyukban, az illető véletlenül felborította a meisseni porceláncsészét, s mindenre ráfolyt a kávé. A vendég zavartan mentegetőzött, hogy az óraszíja beleakadt az asztali csipketerítőbe, mire a gróf derűsen válaszolt (és Tóni atya ezen a ponton mókás élvezettel, raccsolva utánozta egy arisztokrata hanghordozását): „Ugyan, kérrrlek, hiszen azért van!” (Mikor pedig provokálón érdeklődtem, hogy ezt meg hogy kell érteni, szűkszavúan csak ennyit mondott: „Ők még tudták az értékrendet. Hogy valójában minden az emberért van…”)

Az egykori pálos vendégház Körömben (fotó: Wikimedia Commons)

„Ökumenikus” életszemlélet

Egyszer hónapokon keresztül egy japán buddhista szerzetes lakott nála a plébánián, „Inove bácsi”. Nem tudom, hogy került oda, de láthatóan jól érezte magát; szeretett például minden étkezés után egy fél órácskára kimenni a kertbe sétálgatni. Tóni később elmesélte, hogy magában szégyenkezett a kert állapota miatt: rengeteg teendője folytán akkoriban nem maradt energiája azt is rendben tartani: nyíratlan volt a fű, és mindenhol burjánzott a gaz. Ugyan milyen szemmel nézi ezt a buddhista vendég, aki a japánkertek gondosan nyírott növényeihez és gereblyével fésült kavicsútjaihoz van hozzászokva? Inove bácsi azonban csillogó szemmel nyilatkozott: „Olyan gyönyörű itt minden!” Tóni atyának akkor nyílt meg a szeme saját kertje természeti szépségeinek értékelésére.

Az egyik este aztán úgy esett, hogy a japán vendég készítette a vacsorát. Történetesen a plébánián éppen egy nagyobb miskolci vendégcsoport is tartózkodott, ők is meghívást kaptak hát az egzotikus szenzációra. A szerzetesi menü viszont egy kis sült csirkét is tartalmazott. A csoportban volt egy testnevelőtanár – a vegetarianizmus nagy prófétája –, aki ezen a ponton energikusan vitába szállt Inove bácsival. Tóni atya kedvtelve mesélte az ironikus helyzetet: egy miskolci tornatanár próbálta meggyőzni a japán buddhista szerzetest, hogy nem szabad húst ennie. „Csak kicsit, csak kicsit!” – védekezett a japán, és mutatta is, hogy igazán nem nagy mennyiségről van szó. Tóni atya olvasatában ez a pillanat az erőszakos és intoleráns nyugati életszemlélet összeütközését szemléltette a keleti, kontemplatív hozzáállással: a fekete-fehéret látó „vagy-vagy” paradigma feszült neki a harmóniaérzékenyebb „is-is” nézetnek. Tóni atya, azt hiszem, ebből a szempontból „keleti embernek” számított.

Börtöntapasztalatok, következményekkel

Persze nem megalkuvás árán. Ha valami, amivel Tóni atyát nem lehet vádolni, az éppen az opportunizmus. Tudtuk, hogy Budapesten és Márianosztrán éveket töltött a kommunisták börtöneiben. Az 1956-os forradalom kitörése idején éppen a doktori disszertációját írta latin nyelven a budapesti Hittudományi Akadémián, ám a házi őrizetéből kiszabadult Mindszenty József kérésére ő is segített az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában. Tóni atyát ezért a „Turchányi Egon [Mindszenty titkára] és társai” elleni koncepciós perben tíz év börtönre ítélték, amiből hat és felet le is töltött. 1963-ban közkegyelemmel szabadult, ám még hosszú ideig nem kapott egyházi működési engedélyt. Segédmunkásként dolgozott hát, mellette pedig művészettörténészi oklevelet szerzett, amellyel később megalapította a sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjteményt. Ezzel rengeteg értéket mentett meg gátlástalan kincsvadász kereskedőktől.

Hogy ez zátonyra futott élet volna? Tóni atya egyszer így kommentálta saját sorsát: „Micsoda kegyelem, hogy börtönbe kerültem! Ha nem így történik, egyszerűen ugyanolyan teológiatanár lettem volna, mint bárki más, és sohasem találkoztam volna azokkal a rendkívüli emberekkel, akik teljesen átalakították a világlátásomat.” Megütöttek a szavai: lehetséges az isteni kegyelmet látni ilyen tragikus életeseményekben is? (Vagy még inkább: azzá „változtatni” őket?) Ennyi minden múlna azon, hogyan dolgozzuk fel azt, ami történik? Hát igaz az életre is az, amit a művészetekről mondanak, hogy nem a „mi” számít, hanem a „hogyan”? Hiszen nyilvánvaló, hogy Michelangelo ugyanolyan grafitot használt a rajzoláshoz, mint egy iskolás gyerek, legfeljebb a felhasználás hogyanjában volt a különbség – de vajon érvényes ez az életre is? Nos, Tóni atya életére kétségtelenül igen. Egy személyes beszélgetésben elmesélte, hogy fiatal papként – az akkoriban divatos újskolasztikus teológia szellemi hatása alatt – rettenetes aggályok kínozták amiatt, hogy az eucharisztia apró darabjai esetleg veszendőbe mennek, ha nem végzi elég lelkiismeretesen a kehely és a kehelykendő megtisztítását. Hiszen ezáltal Krisztus teste szentségtelenedhet meg! „A börtönévek alatt ezek a szorongások nyomtalanul eltűntek belőlem” – kommentálta egyszerűen.

Úton

Kudarcélmények és hibák

Tóni atya élete később sem volt folyamatos diadalmenet. Nem hosszabbították meg a teológiai tanári megbízatását, mert egy alkalommal művészi-építészeti szempontból nyilvánosan kritizálni merte az egyházmegye egyik templomát, amelyet pedig az akkori püspök építtetett. Egyházközségében is érték nehézségek: egy alkalommal egy asszony plátói szerelemre lobbant iránta, és féltékenységi jelenetekkel üldözte. Persze nem állítom, hogy Tóni atya mindig és mindenben hibátlan lett volna. Be kell ismernem, hogy elfogult vagyok, hiszen először apapótlékot, később lelki mestert, mára pedig atyai jóbarátot kaptam benne. Néhány korlátjáról magam is tudok: például – mivel egész életében hozzászokott, hogy önállóan döntsön – vezetőként alighanem hajlott a tekintélyelvűségre; s talán egyben-másban a látszatra, a saját jó hírére is jobban vigyázhatott volna. Biztos van más is, nem tudom. De az elmúlt közel négy évtized alatt elég jól megismertem ahhoz, hogy ki merjem mondani: számomra a keresztény élet és a radikális Krisztus-követés modellje ő. Olyasvalaki, akinek világlátása és egyénisége az evangélium jó illatát árasztja.

Szociális (evangéliumi) érzékenység

Van még valami fontos, amit Tóni atyától (vagy jobban mondva rajta keresztül) tanultam meg. Az egyik nyári szünetben kezdődött, amikor – római ösztöndíjas fiatal papként – egy hétig helyettesítettem a körömi plébánián. Városi gyerek vagyok, tehát sok új élmény ért e szokatlan környezetben. Először tapasztaltam meg például, hogy amikor reggel fél hét felé a templom irányába baktatok, és „jó reggelt”-tel köszönök a szembejövőknek, „jó napot”-tal köszönnek vissza. Érthető hát, hogy eleinte bizony nemigen tudtam, merre hány méter. Így történt, hogy amikor cigány gyerekek csengettek be különböző ürüggyel a plébániára (mert annak a híre azért hamar elterjedt, hogy új pap érkezett), vettem a gitáromat, és játszottam nekik néhány ifjúsági éneket. Csodálkoztam is, hogy pár nap elteltével már létezni sem tudtam, mert állandóan szólt a kapucsengő. Új szabályt vezettem be tehát: ezentúl senkinek semmit! Ekkor történt, hogy egy idős cigány asszony jött, és szelíden kérte, nem szedhetné-e össze a lehullott szilvát a kertben. „A fán lévőkhöz nem nyúlok…” – mondta alázatosan. Ahogy határozottan elküldtem, még szomorú pillantással visszanézett: „A plébános úr meg szokta engedni…” Abban a pillanatban számomra egy kicsit megállt az idő, és rám szakadt egyfajta szégyennel kevert fájdalom érzése, amit máig sem felejtettem el. Egy életre megváltoztatott – legalábbis ezt remélem.

Azt hiszem, Tóni atya is akkor került kapcsolatba igazán az emberi nyomorúság mélyebb bugyraival, amikor egyszer csak egy olyan faluban találta magát, ahol a híveinek növekvő százaléka (eleinte egyharmada, később fele) roma származású volt. Többször is betörtek hozzá, kirámolták a fészert, a garázst, elvittek mindent. Tanúja voltam, hogy amikor az egyik reggel hiányoztak a karitászadományokat tartalmazó banánosdobozok, csendesen csak ennyit mondott: „Jól van, eljutottak a rendeltetési helyükre…” (tudniillik a „telepre”). Játszóházat is szervezett a falubeli „magyar” asszonyok segítségével. Egyikük így összegezte az első hónapok meglepetésszerű tapasztalatát: „Hiszen ezek a cigány gyerekek ugyanolyanok, mint a mieink!”

Tóni atya az 1970-es években

Az a gyanúm, hogy Tóni atya számára a középsúlyos testi és értelmi fogyatékkal (ma úgy mondanánk: „fejlesztési kihívásokkal”) élő gyerekek és fiatalok üdültetése is valahogy így kezdődött – szinte véletlenül. Meglátta az igényt, hagyta, hogy visszhangot verjen a szívében, és munkához látott. Az „intézetis” gyerekek és fiatalok egyik első csoportjából valaki – mikor először hallott arról, hogy nyaralni készülnek – ezt kérdezte tőle: „Tóni bácsi, hogy kell »nyaralni«…?” Ennek a kezdeményezésnek a gyümölcse a Conditio Humana Alapítvány, amelynek köszönhetően én magam is életemben először kóstoltam bele az önálló és felelősségteljes „táborvezetés” tapasztalatába (no meg persze a taknyos orrok és kakás fenekek „hétköznapi misztikájába”). Nincs rá bizonyítékom, de meg vagyok róla győződve, hogy e tapasztalatok nélkül ma más ember és más pap volnék.

 

Pilinszky

Kuklay Tóni atyát az irodalomszerető emberek persze elsősorban A kráter peremén című, Pilinszkyről szóló monográfiája révén ismerik. Pilinszky János – merem állítani – a múlt század legnagyobb katolikus költője, akivel bár Tóni atya csak egyetlen alkalommal (szinte stílszerűen egy kávéházban) találkozott, az intellektuális élmény hatására magányos „hosszú téli estéinek” állandó „vendége” lett a körömi plébánián. Ezekből az elmélkedésekből született az a kötet, amely Tóni atyát egyszeriben Pilinszky lírájának (különösen az utolsó alkotói korszaka nehezen érthető verseinek) ismert értelmezőjévé és országszerte népszerű előadóvá avatta. A Pilinszky költészetére használt legtalálóbb szintagma az „evangéliumi esztétika”, személye pedig hitelt érdemlően leginkább a „szenvedő misztikus” képével ragadható meg. E két szóösszetétel Tóni atya életének is leghitelesebb összefoglalója.

Megosztás