Rejtett kincseink otthona

Jezsuiták és munkatársak a borsodi élet örömeiről, csodáiról és nehézségeiről

Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye olyan helyeket, történeteket rejt, amelyek igen hamar az ember szívéhez tudnak nőni. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya tagjai és munkatársai közül többen is innen származnak, közülük Alakszainé dr. Oláh Annamária ügyvezetővel, Nevelős Gábor jezsuita atyával és Érsok Gáborral, a Jézus Szíve-templom koordinátorával beszélgettünk a borsodi élet örömeiről, csodáiról és nehézségeiről.

– Mint a miskolci járásban felnőttek, mi az, amit szerettek a megyében? Miért különleges számotokra?

N. Gábor: Nekem ez az otthon, a haza, a „szűkebb pátriám”, ami számomra magától értetődő volt gyerekként, a kiindulópont, ahol először csodálkoztam rá a világra. A megyét ezért elsősorban a falum, Arnót teszi különlegessé, ahol felnőttem, de Miskolcon születtem, és oda is jártam nyolc évig középiskolába. Az itt élő emberek meghatározóak a gyerekkoromból, fiatal felnőtt koromból.

Annamária: Számomra Borsod vármegye végvár jellege igazán kedves. A végvár, amely védi a hazát. Mi a végekről jövünk, ennek minden előnyével és hátrányával. És a tulajdonképpeni várainkat is szeretem. Ha ismerjük a megyét, tudjuk, hogy hány várrom van, és azokról mind nagyon- nagyon messzire lehet tekinteni.

É. Gábor: Számomra az teszi különlegessé, hogy Borsod olyan hívószó, ami azonnal beindítja az emberek fantáziáját, és rögtön asszociálnak valamire. Talán kevés olyan megye van, amiről szinte mindenkinek hasonló képzetei lennének.

Nevelős Gábor SJ (fotó: Pásztor Péter)

– Mi a legérdekesebb a megye határain belül?

Annamária: A sátoraljaújhelyi utolsó utca vége. Már jócskán felnőtt voltam, amikor először megmutatták, hogy hol vágták ketté az országot, és hol ért véget hirtelen az utca. Döbbenetes, de nyolcvan évvel a második világháború után és száznégy évvel Trianon után ez még mindig változatlan. Mész az utcán, és egyszer csak már nem Magyarországon vagy, miközben azt látod, hogy nagyon is ott vagy.

N. Gábor: A nagyszüleim a Felvidékről származnak, így a tágabb rokonságot nálunk is elválasztotta ez a meghúzott országhatár. Izgalmas és fájó egyszerre, hogy éppen ezzel a határmeghúzással vált Miskolc a régió központjává. Miskolc pedig az én életem szempontjából is meghatározó hely, de nem lenne, vagy nem így lenne az, ha nincsenek ezek a nagy történelmi változások. Múlt nélkül nincs jelen, ez ebből is jól látszik. Érdekes ezt a saját bőrömön is tapasztalni.

É. Gábor: A legérdekesebb szerintem, amiért nagyon sok ember utazik, az a Baradla–Domica-barlangrendszer, ami a megyén belül az egyik legnagyobb természeti kincs. Ez Európa híres barlangjainak egyike a maga huszonöt és fél kilométeres hosszúságával. Különlegességei közé tartozik, hogy átnyúlik Szlovákiába is, így az említett országhatár újrahúzása miatt régóta a szlovákokkal közösen kell gondját viselnünk. Ez pedig azt hiszem, sok szempontból tükrözi a megye sajátosságát.

Milyen kihívást ad ez a hely?

Annamária: Miskolcon az Avas-déli lakótelep egy harmincötezer embernek otthont adó hegyoldal, amelyet szép lassan építettek be a hatvanas és nyolcvanas évek közt. Ezt a sok embert, akiknek a háromnegyede vidéki volt, a szőlőskertek helyére felépült tízemeletes lakóházakba költöztették, a mesterségesen felpumpált nagyvárosba, és elvesztettek minden kapcsolatot a gyökereikkel, miközben szép lassan elnéptelenedtek és elöregedtek a falvak. Ez az elnéptelenedés jellemző Borsodra, és óriási kihívás. Csókay Károly atya mondta egyszer, hogy nehezebb itt misszióban lenni, mint Chilében. Nem egészen értettük, hogy miért mondja ezt harminc év jezsuita jelenlét után, de értjük már, hogy milyen nehéz nem is nulláról, hanem mínusz harmincról építkezni.

N. Gábor: Az évtizedekkel ezelőtt földuzzasztott iparról hamar kiderült, hogy nem fenntartható, sorra dőltek be a gyárak, ami megnehezítette az emberek boldogulását. Ezt a családom történetén keresztül is láttam és tapasztaltam. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy elég komoly elvándorlás indult meg a megyéből főleg Budapestre és még nyugatabbra. Nagy kihívás, hogy hogyan tudnak boldogulni, és hogyan látják a jövőt azok, akik ott maradtak és ott nőnek fel. Van-e kellő megtartó erő, nemcsak gazdaságilag, hanem közösségi szinten is? Úgy látom, megterheli a régiót, hogy sok esetben elvesztettük a kapcsolatot a vidéki kultúránkkal és a hagyományainkkal.

É. Gábor: Nagyon sokan eljönnek onnan a fiatalok közül, van egy fajta elszívás, ha lehet így nevezni, főleg Debrecenbe és Budapestre. Nagyon érdekesnek találom, hogy bár elhagyjuk a megyét, de ha be kell mutatkozni, vagy ha arról van szó, hogy mi határoz meg, akkor előbb vagy utóbb eljutunk arra a pontra, hogy „én amúgy Borsodból jöttem”, ezt pedig többségben büszkén vállaljuk.

Alakszainé dr. Oláh Annamária (fotó: Pásztor Péter)

– Láttok reményt a további fejlődésre?

Annamária: Szerintem elérte a mélypontot a megye visszafejlődése már úgy tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtt. Hogy ez milyen kis idő, arra hadd mondjak egy példát. Ezelőtt bő negyven évvel a pályám kezdetén egy titkár asszony azt mondta nekünk, hogy most fogjuk átadni az utolsó magyar kohót, ám nem sokáig fog ez már működni, mert nagy változás kezdődik el a megyében is, és a következő harmincöt évben munkanélkülivé válnak az emberek. Fiatal pályakezdőként nagy szemeket meresztettem, a munkanélküliségnek még a gondolatát is nehéz volt elviselni. Felháborított ez a kijelentés, és az egész Borsod megyei életemet a következő három évtizedben az határozta meg, hogy tagadtam ennek az állításnak a helyességét. Bár közben valóban így történt, én csak azért is meg akartam mutatni másokkal együtt, hogy lesz itt élet ötven év múlva is. Azt gondolom, hogy véget ért ez a nehéz időszak, sok fájdalommal, sok áldozattal. Aki csak teheti, a mai napig tesz azért, hogy itt az emberek valóban éljenek.

N. Gábor: Az egzisztenciális lehetőségek megléte és a jövőbe vetett hit egyaránt fontos. Hogy az emberek el tudják hinni, itt jó lesz családot alapítani, gyerekeket nevelni, élni. Ehhez pedig kell egyfajta anyagi stabilitás is, amit nem lehet kivenni az egyenletből. Egyúttal sok más olyan tényezőn is dolgozni kell, ami hozzáad az emberi élet értékességéhez, és nem a pénzen múlik. Nagyon sok intelligens és jólelkű ember él itt, akikkel együtt lehet virágzó közösségeket létrehozni, lásd például a jezsuita gimnáziumot. Ez a megye olyan táptalaj, ahol a jó mag ki tud hajtani és gyümölcsöt teremni. Ha pedig van egy életképes közösség, az képes vonzani akár az anyagi boldogulás lehetőségeit is.

É. Gábor: Ha gazdaságilag nézzük, akkor azt lehet látni, hogy az elmúlt években érkeztek beruházások Miskolcra, melyekkel új munkalehetőségek is nyíltak. Van remény arra, hogy a munkanélküliség tovább csökken és ez hatással lehet a társadalomra, amelynek több rétegét lehet odakötni. Köztük a hiányzó, fiatal felnőttekből álló középréteget. Ezen kívül van egyfajta értékmegőrző, értékteremtő és fejlődési tendencia. A kulturális értékeket, természeti kincseket igyekeznek rendben tartani, felújítani, mint például a lillafüredi részt a Hámori-tóval, a vízeséssel és a függőkertekkel. Ezek mellett új kulturális intézményeket építenek, melyekkel nemcsak az adott várost, hanem a megyét is népszerűsítik országos szinten.

– Mi a legszebb kincs a megyében?

N. Gábor: Számomra nagy élmény volt, mikor barátaimmal kerékpáros kirándulást szerveztünk Miskolcról az Aggteleki-karszt vidékére. Ez a régió nemcsak a világörökség része, hanem a szívemnek is különösen kedves. Elnéptelenedő falvak vannak erre, mégis gyönyörű vidék, amely tanúja a hajdani kulturális gazdagságnak. Sok hagyományőrző kör éled újra akár olyan emberek kezdeményezésére is, akik nem éltek korábban itt. Ez a gyökereinkhez való visszatalálás reménykeltő.

Annamária: Tokaj jut eszembe és az a folyamat, ahogyan elkezdünk kötődni a szőlő által a természethez. Az valami egészen varázslatos. Nehéz szavakba önteni, hogy mit jelent nekünk a tokaji termővidék a gyönyörűen sorjázó szőlőtőkékkel és milyen kincs van ott az emberek kezében. Egészen a zempléni bortermő vidék legeldugottabb részéig, ahol egy borospincében egyszer megkínáltak egy nagyon sűrű aszúesszenciával, és kiderült, hogy ez az az ital, amelyet Erzsébet királynő édesanyja is mindennap fogyasztott. Ennek a harminc éve tartogatott aszúnak minden cseppje orvosság, amely fiatalon tart. Ilyen kincs van egy út végi pince legmélyén, ahová csak akkor jut el az ember, ha véletlenül odatéved.

É. Gábor: Szerintem a saját falum. Harsányt szeretem a legjobban. Persze vannak ennél szebb helyek, de nekem ez a legszebb kincs, azon belül is a falu határán a telkem, ahol nőnek a gyümölcsfáim. Ott szoktam kertészkedni, szalonnát sütni, vagy akár kint sátrazni. Emellett természetesen érdemes elmenni és felfedezni Borsod többi faluját és területét is, hiszen nagyon sok gyönyörű tájunk és várunk van, mint például a korábban említett Baradla-barlang.

Érsok Gábor (fotó: Orbán Gellért)

– Van-e olyan hely, amely által a legjobban tudtok töltődni?

Annamária: Az Avas teteje. A gimnázium egyik pontjáról nagyon szépen látszik Tapolca, a lemenő nap pedig mindig szép alacsony szögben süti a domboldalt. Csodálatos színek láthatóak olyankor. A már említett Csókay Károly atya egy Szűz Mária-kegyszobrot emelt erre a helyre, ahonnan a legszebb fényben játszik a város. Ha ott délután megállok, mintha földbe gyökerezne a lábam. Nagyon szép.

N. Gábor: Szintén egy „naplementés” helyet emelnék ki. Nagyszüleim falujának határában áll egy kis kápolna. Egy domb tetején gyönyörű a rét, mely egykor szántóföld volt, ma mező és erdő. Ha tudok, kimegyek oda, és abban a csendben otthon érzem magam.

É. Gábor: A már említett saját kis kertem az, ahol teljesen ki tudok kapcsolni. Nekem az az elvonulás helye, a kedvenc néhány négyzetméterem Borsodban.

– Mi az, ami igazán hazahúzza a szíveteket?

Annamária: Nekem a család, hiszen ott dolgom van. Édesanyámat orvoshoz vinni, a barátokat látogatni, a kertben locsolni, vasárnaponként közösen menni misére. Menni kell a piacra, a kapcsolatokat is ápolni kell. Ezeket mind otthon lehet csinálni, hiszen ott van mindenki, ott zajlik az élet. Az ünnepek is csak otthon az igaziak.

N. Gábor: Számomra is a család és a barátok azok, akik miatt magától értetődő, hogy hazajárok. Ha viszonylag ritkán is, de ez nagyon fontos nekem. Volt a Covid alatt egy év, amikor Rómából nem tudtam hazajönni, de akárhol éltem és élek, igyekszem rendszeresen hazajárni. Bár papként az ünnepek kötnek ahhoz a helyhez, ahol éppen szolgálok, de másnap vagy harmadnap már otthon ünneplek a szeretteimmel.

É. Gábor: A borsodi pár négyzetméterem, a családom, és a tágabb rokonság. Ők azok, akik visszahúznak, méghozzá elég erősen.

– Mi jut eszetekbe a borsodi identitásról?

É. Gábor: A borsodi identitás szerintem talpraesettség, jó problémamegoldó képesség és céltudatosság. Egyfajta szikárság, egyedül megállás a széllel szemben, és haladás előre. Aki borsodi, az is marad. Mi vagyunk az utolsó bástya.

Annamária: A hazaszeretet. A borsodiak szeretik a hazájukat. Ugyanakkor az élet a magunkfajtát nagyon megpróbálta ott az elmúlt évtizedekben, és azt hiszem, hogy sokan belehaltak ebbe a küzdelembe, hiszen a sorstalanság sírba tud vinni. Sokan azonban megerősödve kerültek ki a krízisből, és én ezt érzem igazi borsodi identitásnak, a megerősödve kikerülő emberek tömegét, valamint a munkát azon, hogy az ott élőknek legyen jövőképük.

N. Gábor: Sajátos színezete van a borsodi identitásnak, amely történelmi okokból, a földrajzi és a természeti helyzetből adódik. Az elmúlt évtizedek küzdelmei is visszaköszönnek az emberek stílusában. Nem riadnak vissza a problémáktól, sőt erős a túlélőképességük. Az ittenieknek kicsit általánosítva direktebb stílusa van, amely jobban nevén nevezi a problémákat. Egyúttal talán kevésbé diplomatikusan, viszont őszinteséggel és bátorsággal, ami számomra nagy érték.

– Van-e, amit ebből magatokban hordoztok, ami meghatározó számotokra?

Annamária: A befektetett munka, hogy jövőképe legyen az ott élőknek. Rokonaim, barátaim, ismerőseim, és amennyire csak tehetem, én is, teszünk azért, hogy itt az emberek jobban éljenek.

N. Gábor: Természetesen valahogy hozzátartozik az életemhez, hogy Borsodban születtem, és itt nőttem fel. Szeretem és fontos számomra, de talán az, hogy magyarnak és kereszténynek tartom magam, meghatározóbb. A már említett „borsodi stílust” magamon is tapasztalom időnként. Azt hiszem, sok kihívásra felkészített ez a közeg.

É. Gábor: Velem kapcsolatban talán a problémamegoldás igaz. Hogy nincsen lehetetlen, mert egy problémát minden oldalról körbejárunk, és meglévő eszközeinkkel áthidaljuk a nehézségeket. Ez egyben céltudatosság is. A legmeghatározóbb pedig az, hogyha borsodiként borsodival találkozunk, van egy közös nyelvünk, egyfajta erős összetartás köztünk.

Megosztás