Talán furcsa, de tény, hogy Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve nyolc részletes étkezési szabályt is tartalmaz, melyek a négy hétre osztott lelkigyakorlat harmadik hetében kerülnek elő. De miért nem rögtön az elején? Lehetséges, hogy véletlenül kerültek erre a meglepő helyre? Egyáltalán miért tartotta fontosnak Ignác, hogy – az inkvizíció által amúgy is gyanúsan kezelt – könyvében arra is kitérjen, hogy miként tartsunk rendet az étkezésben?
„Ellenkormányzás” az étkezésben
A könyv úgy tekint a lelkigyakorlatot végző emberre, mint aki képes párbeszédbe lépni Istennel, s nemcsak intellektusa, fantáziája, lelke van, hanem testben is él. Ignác a lelkigyakorlatok során végig a teljes embert tartja szem előtt, hiszen a lelki történéseknek egy sor szomatikus kísérőjük is van: szorongás, szomorúság, aluszékonyság vagy álmatlanság, oldottság, levertség stb. Az ima testhelyzetei is változatosak. A 73–90. pontok említik például a térden állva, földre borulva, hanyatt fekve, ülve vagy állva vagy épp teljes sötétségben végzett imát, illetve a sétálva zajló reflexiót is. Ignác megkülönbözteti a mértékletességet és a vezeklést, és a szükséges alvásidőre is felhívja a figyelmet. Az étkezési szabályokat a lelkigyakorlat elején még nem fejti ki bővebben. Erre csak könyve második felében, a harmadik hét szemlélődéseinek végén, a 210–217. pontokban kerít sort.
Nem véletlen szerkesztési hiba, hogy épp ide kerültek ezek a szabályok. A négyhetes lelkigyakorlat dinamikájában a harmadik hét az utolsó vacsorával kezdődik, és Krisztus Urunk sírba tételéig tart. A drámai hét során az imák alatt a lelkigyakorlatozó nagyon mély kapcsolatba kerülhet a szenvedő Krisztussal, hiszen azt a kegyelmet kéri tőle, hogy együtt szenvedjen vele. Ha valakinek rendezetlenség van az étkezésében, akkor ezen a – lelkileg igencsak megterhelő – héten testi problémák jelenhetnek meg. A szenvedésben való részvétel például a „stresszevőkből” falási rohamokat válthat ki. Vannak olyan lelkigyakorlatozók, akik épp ellenkezőleg, egy falatot sem tudnak magukhoz venni ilyenkor. Ezért ide kerültek az étkezési szabályok, hogy betartásukkal ellensúlyozni lehessen az étkezési rendetlenségeket, s ezáltal tartósan a mély imában, a szemlélődésben lehessen maradni, minden érzék használatával. A rendezett étkezés segíti a lelki éberséget.
Az étkezési szabályok betartásának célja tehát magának a „lelki gyakorlatnak”, az imának a biztosítása, egyfajta „agere contra”, ellenkormányzás, nem pedig valamiféle vezeklés. A hangsúly a mértékletességen van. Ez visszavezet bennünket a Lelkigyakorlatos könyv első pontjához, mely leírja:
„lelkigyakorlatnak mondható minden tevékenység, amely a lelket előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és miután azokat eltávolította, keresse és megtalálja az isteni akaratot, hogy életét aszerint rendezze, és a lélek üdvösségét elnyerje”.
Szent Ignác étkezési szabályai végső soron azt támogatják, hogy a lelkigyakorlatozó képes legyen folyamatosan szabad döntéseket hozni Isten akarata irányában.
A nyolc szabály
Az olvasó eddigre már bizonyára kíváncsi lett a könyv konkrét étkezési szabályaira. A lelkigyakorlat imáiban a második héttől kezdve minden érzékét használja a lelkigyakorlatozó. A harmadik hét elején, az utolsó vacsora szemlélésében az ízlelés érzéke is nagy hangsúllyal van jelen. Szent Ignác nem akart olyan szabályokat felállítani, amelyekkel teljesen „kikapcsolja” az ízek érzékelését.
Első szabály:
„A kenyértől kevésbé szükséges magunkat megtartóztatnunk, mert ez nem olyan étel, amelynél az étvágy általában túllépné a kellő mértéket, vagy amelyre a kísértés annyira ösztönözne, mint a többi ételnél” (210).
Szent Ignác korában Spanyolországban a kenyér nem számított főételnek, csupán a főtt ételek mellé volt kitéve. Mivel nem ismerték a szendvicset, jóval kisebb volt az étkezésben betöltött jelentősége, keveset fogyasztottak belőle.
Második szabály:
„Az italt illetően a megtartóztatás helyénvalóbbnak látszik, mint a kenyérfogyasztásnál. Azért jól figyeljük meg, mi az, ami hasznos számunkra, hogy azt megengedjük magunknak, és mi az, ami ártalmas, hogy attól tartózkodjunk” (211).
A mediterrán országokban (például Dél-Franciaország, Olaszország, Spanyolország) az asztalon állandóan rendelkezésre áll egy kancsó könnyű vörösbor, amely az ebédhez vagy vacsorához fogyasztható egy-egy kis pohárral. Ez az étkezési kultúra része. Nem teljes „absztinenciát” kér Ignác a lelkigyakorlatozótól, hanem azt, hogy figyelje meg, hogyan hat rá az italok fogyasztása, s hagyja el azt, ami akadályozza. Nagyon konkrét megkülönböztetésre hív. Például ha valaki nem tud a reggeli kávéja nélkül imádkozni, akkor nyugodtan fogyassza el.
Harmadik szabály:
„A többi ételben a legnagyobb és legteljesebb megtartóztatást kell gyakorolnunk, mert ezeknél az étvágy is könnyebben túllép a kellő mértéken, meg a kísértés ösztönzése is gyorsabban jelentkezik. Így az ételben való megtartóztatást – a rendetlenség elkerülése végett – kétféle módon gyakorolhatjuk:
– az egyik, ha hozzászokunk, hogy egyszerű ételeket együnk;
– a másik, ha a finomabból csak kis mennyiséget eszünk” (212).
Ez a középkori szabály a mai ember számára is világosan érthető. Nem radikális kenyér-víz böjtöt kér Ignác, hanem két konkrét módszert javasol az étkezésben való rendet tartásra.
Negyedik szabály:
„Minél többet von el valaki a szükséges táplálékból, ügyelve azonban, hogy meg ne betegedjék, annál gyorsabban éri el azt a középmértéket, amelyet az evésben és ivásban meg kell tartania. Ez két okból van így:
– először, mert azzal, hogy így segíti magát és felkészül, jobban érzékeli majd a benső megvilágosításokat, vigaszokat és isteni sugallatokat, amelyeken keresztül megmutatkozik számára a neki megfelelő középmérték;
– másodszor, mert ha úgy látja, hogy az ilyen megtartóztatással nem marad elég testi ereje, sem elegendő készsége a lelkigyakorlatok végzésére, könnyen eljut annak megítélésére, hogy mi az inkább megfelelő testi erőinek fenntartására” (213).
A lelkigyakorlatozónak magának kell kitapasztalnia, mennyi étel szükséges számára az optimális imához. Ignác nem ad előírást, étrendet, hanem – mivel a lelkigyakorlatozók felnőtt emberek – mindenki magának szabja meg az étkezés határait.
Ötödik szabály:
„Miközben az ember étkezik, képzelje el, mintha csak látná, hogyan eszik Krisztus Urunk az apostolaival, hogyan iszik, hogyan tekint körül, hogyan beszélget – és igyekezzék Őt utánozni. Értelme tehát főként Urunk szemlélésével foglalatoskodjék, és csak kevésbé teste táplálásával, mert így jobban megtalálja annak rendjét és módját, ahogyan viselkednie és magát fegyelmeznie kell” (214).
Az utolsó vacsoráról való elmélkedést segítendő adta Ignác az ötödik étkezési szabályt. Egy hasonló helyzet már korábban is előfordult a lelkigyakorlatok során. A második héten van egy elmélkedés Krisztus királyságáról, ahol a 93. pontban egy földi királyt követünk azzal az étellel-itallal, ruházattal stb., ami az övé. Ez a pont arra hív, hogy a lelkigyakorlatozó törekedjen Krisztus Urunkat utánozni.
Hatodik szabály:
„Máskor, miközben étkezik, más megfontolást végezhet, vagy a szentek életéről, vagy valami jámbor szemlélődésről, vagy valami lelki ügyről, amellyel amúgy is foglalkoznia kell. Ha ugyanis ilyen dolgokra figyel, kevesebb gyönyört és élvezetet érez majd az ételben” (215).
A harmadik héten a lelkigyakorlatot végző figyelmének fókuszában Jézus szenvedése áll. Ez a szabály segít abban, hogy a figyelem ne terelődjön el (például arra, hogy a lelkigyakorlatozók csoportjából mások milyen módon étkeznek, vagy vajon hány éves tyúkból főzték a levest, stb.), hanem a lelkigyakorlatozó evés közben is tartani tudja az összeszedettséget. E szabály megtartását több lelkigyakorlatos ház étkezés közben hallható diszkrét, meditatív zenével vagy lelki könyvek felolvasásával segíti elő.
Hetedik szabály:
„Főleg arra vigyázzon, hogy figyelme el ne merüljön abban, amit eszik. Ne legyen mohó az evésben, hanem legyen ura önmagának mind az étkezés módjában, mind az elfogyasztott mennyiségben” (216).
Ez a pont nemcsak arról szól, hogy mennyit egyen a lelkigyakorlatozó, hanem az sem mindegy, hogyan étkezik. Ne „ösztönös” habzsolás legyen az étkezés, hanem jellemezze egyfajta tudatosság, fegyelem.
Nyolcadik szabály:
„Minden rendezetlenség elkerülése végett nagyon hasznos, ha az ember ebéd vagy vacsora után, vagy más órában, amikor nem érez éhséget, meghatározza magában a következő ebédre vagy vacsorára és így következetesen minden egyes napra azt a mennyiséget, ami neki megfelel. Ezt semmiféle étvágy vagy kísértés miatt ne lépje túl. Ellenkezőleg, hogy minden rendetlen étvágyat és az ellenség kísértését jobban legyőzze – ha az a kísértése támad, hogy többet egyék, egyék kevesebbet” (217).
A nyolcadik szabály gyakorlatilag egy examen, melyben előretekintünk. Nem a következő napot készítjük elő, hanem az étkezéseket. Rendkívüli tudatosságot vár el a lelkigyakorlatozótól, s nem csak az élet „spirituális” régióiban.
Friss és modern tanácsok – minden napra
Ha a Lelkigyakorlatos könyv étkezési szabályaira tekintünk, észrevehetjük, hogy rendkívül gyakorlatiasak, és mentesek a túlzásoktól. A folyamat nincs agyonszabályozva. Arra épít, hogy a lelkigyakorlatozó a saját tapasztalatai alapján képes eldönteni, mi segíti és mi hátráltatja a lelkigyakorlatot. E nagyjából négyszázötven éves szöveg annyira friss és modern, hogy szinte minden pontja előkerül a modern életmód-tanácsadók praktikái között. Az már a mi felelősségünk, hogy megszívleljük-e Ignác szabályait – nemcsak a lelkigyakorlat alatt, hanem azon kívül is.