Ha a Jézus Szíve-tiszteletre gondolunk, valószínűleg a nagymamáink imakönyvében lapuló, megfakult szentképek jutnak eszünkbe, melynek egyik oldalára egy pirosan lángoló szívű Jézust nyomtattak, a másik oldalán pedig felajánló ima olvasható. Vagy a templomok nyitott mellkasú szobra, esetleg a vasárnapi hirdetések, melyek az első péntekre hívják fel a figyelmet. Milyen összefüggésben lehet ez a személyiségünk központjával és a szeretettel?
A XX. század egyik legjelentősebb teológusa, Karl Rahner Siehe dieses Herz (Íme a Szív) című munkájában arról ír, hogy az emberiségnek vannak ős-szavai. Olyan szavak, amelyek az emberlét lényegét, az Istenhez fűződő elválaszthatatlan kapcsolatot fejezik ki. Ilyen kifejezés a szív is, ami a teljes személyiséget jelenti, az ember belső központját, centrumát. A személyiség legbelső központjában alapvető dolgok megtörténésére van lehetőség, ilyen az intimitásra való képesség, a vágyakozás, a választás, a szeretet, a vétkezés és az önátadás, a megsebződés. Rahner értelmezésében Jézus szíve szimbolizálja az Atya felé irányuló szeretetét és Isten szeretetét közvetíti az emberiség, mindannyiunk számára. Ez a szeretet nem romantikus vagy idealizáló. Ez a szeretet Jézus Atyjának való bátor önátadása a bűn homályával, az erőszakkal és a halállal szemben.
Mozaik a párizsi Szent Szív-bazilikából
A Jézus Szíve-tisztelet eredetéről Margaret Williams így ír a The Society of the Sacred Heart (A Szent Szív Társaság) című könyvben: „A kezdetek kezdetétől valamennyi kultúra nyelve, költészete és művészete az ember teljes személyiségének jelét látja a szívben: legyen bár oroszlánszívű vagy nyúlszívű, jószívű vagy szívtelen. Az emberi tapasztalatból táplálkozó nyelvet a kinyilatkoztatás isteni síkra emelte fel. A Bibliában a szív azt az »ízlelésből« (sapere) fakadó tudást jelöli, amely bölcsességgé (sapientia) alakul. Az Ószövetség antropomorf megfogalmazása szerint »nem fordul vissza az Úr izzó haragja, míg meg nem cselekszi és valóra nem váltja szívének szándékait« (Jer 30,24). Amikor Isten fia Emberfiává lett, olyan volt a szíve, mint a testvéreié, annak az emberi életnek a szimbóluma, amely a hüposztatikus egységnél fogva az ő esetében isteni élet volt. A Szent Szív kifejezés a megtestesülés és a megváltás dogmájára utal. Bossuet [Jacques-Bénigne Bossuet francia teológus püspök] szavaival: »Ilyen szív tehát Jézus Szíve, ilyen a kereszténység misztériuma. Ezért fejezhetik ki hitünk foglalatát a következő szavak: ’Hittünk a szeretetben, amellyel Isten szeret bennünket.’«” Az Újszövetség ugyan egyszer sem használja a Jézus szíve kifejezést, de van egy evangélium – Jánosé –, ami leírja, hogy az egyik katona Jézus oldalába döfte a lándzsáját, ahonnan nyomban vér és víz folyt ki. Így teljesedett be Zakariás ószövetségi jövendölése: „Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak” (Zak 12,10). Ezt a képet vitte tovább aztán a korai egyház.
Ahogyan Ádám oldalából megszületett Éva, úgy lett Jézus oldalából az egyház. Az egyházatyák szerint a Jézus oldalából fakadó víz a keresztség és az Eucharisztia közvetlen jelképe, tehát az egyház Jézus oldalából született. Említést érdemelnek a középkori német misztikusok is (például Magdeburgi Mechtild, Eckhart Mester), akiket látomásaik arra sarkalltak, hogy Jézus személyes szeretetéről beszéljenek. A Jézus Szíve-tisztelet az 1670-es évektől kezdett el terjedni a franciaországi Paray-Le-Monialban élő vizitációs nővér, Ala – coque Szent Margit látomásai nyomán. A Margitnak megjelenő Jézus kinyilatkoztatta, mennyire mélyen szereti az embereket, de fájlalta a hálátlanságot, s a Szív tisztelőitől engesztelést, életük felajánlását, a hónap első péntekén gyónást és áldozást kért. A „hagyományos” Jézus Szíve ábrázolások Margit látomásai alapján készültek. Az ájtatossági forma terjedésében nagy szerepe volt Alacoque Szent Margit gyóntatójának, a jezsuita La Colombiére Szent Kolosnak. Az egyéni magánájtatosság kereteiből 1856-ban lépett ki a Jézus Szíve-tisztelet, amikor ünnepét IX. Pius pápa az egész egyházra kiterjesztette. 1915. január 1-jén a Magyar Püspöki Kar felajánlotta az országot Jézus Szent Szívének. XI. Pius 1928-ban a Miserentissimus Redemptor (Végtelen irgalmasságú Megváltónk) enciklikában összefoglalást adott a Jézus Szíve-tisztelet teológiai alapjairól, illetve az egész egyházat Jézus Szívének ajánlotta. XII. Pius pápa nagy enciklikát adott ki a Szent Szív-tiszteletről Haurietis aquas (Merítsetek vizet) címmel. A mai kor embere ugyanúgy szomjazik Krisztus szeretete után, mint elődei, de elképzelhető, hogy megértési nehézségek lépnek fel ezzel az ájtatossággal kapcsolatban, s ez megakadályozza a Jézus Szíve-tiszteletet. A hagyományos szavaink – például felajánlás, engesztelés – manapság sokak számára értelmezhetetlenek, és nem is várható el a megértésük modern kontextusban. Ha a Jézus Szíve-tisztelet aktualitásával foglalkozunk, érdemes visszatérnünk a Rahner által megnevezett ős-szóhoz, a szívhez.
Alacoque Szent Margit síremléke a Paray-le-Monial-i kegytemplomban
A Templeton-díjas kortárs cseh pap, Tomás Halík Berühre die Wunden (Érintsd a sebeket) címmel írt könyvet. Abból indul ki, hogy az emberiség alaptapasztalatai közé tartozik az is, hogy nem biztonságos a világ, hiányzik a szeretet, sebet okozunk egymásnak, elutasítanak bennünket, nem vagyunk közösségben, nem vagyunk tiszták. Fáj a szívünk. Az emberi szív sebzettsége gyakran eltávolít Istentől vagy saját magunktól. Sebeink mélyén sötétség, fájdalom, magány rejlik. Bizonytalanok vagyunk, Isten hiányát éljük meg.
Azt gondoljuk, Isten nincs ott a sebeinkben. Lehet, hogy nem is létezik, ismeretlen marad, de legalábbis elhagyott bennünket. Magányosnak, üresnek, becsapottnak érezzük magunkat. De ha ilyenkor vesszük a bátorságot, hogy kilépjünk az önsajnálatból, s belerakjuk a kezünket a Jézus oldalán tátongó sebbe, meglepő tapasztalatban lehet részünk: Jézus is magányos, elhagyatott, kivérzett. Ismeri a mi érzéseinket, közösségben tud lenni velünk. Ez a tapasztalat – Jézus Szívének megérintése – utat tud nyitni Isten felé.
Üvegablak a párizsi Szent Szív-bazilikából
Ha az evangéliumokat tekintjük, érdekes dologra lehetünk figyelmesek ezzel kapcsolatban. A három szinoptikus evangélium leírása szerint Jézus halálának pillanatában a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg, sírok nyíltak meg. A jeruzsálemi templomban a függöny választotta el a szentek szentjét – Isten jelenlétének földi helyét – a templom többi részétől, ahol az emberek tartózkodtak. Azt jelképezte, hogy a bűn elválasztja az embert Istentől. Jézus halálával megszűnt ez az elkülönülés. A magunk vagy mások bűnei nem zárnak bennünket többé magunkba, hanem lehetőség van az Istennel való közösségre. Ha Jézus szívét meg merjük érinteni, a bűneink függönye is lehullhat, ami elválaszt bennünket Jézus szívének, szeretetének gyógyító, tápláló forrásától. A kiengesztelődés utat nyit arra, hogy elfogadjuk Jézus szeretetét, s így egységbe kerüljünk saját magunkkal, másokkal és Istennel.
A párizsi Szent Szív-bazilika
A Jézus Szíve-tisztelet nem csak a múlt része. Nem csupán nosztalgikus, szirupos imaforma. Isten most is azt üzeni: „Szerethető vagy. Nagyon szeretlek, vágyom kapcsolatban lenni veled.” Nem az érzelmeken van a hangsúly. Szent Barat Magdolna Zsófia, a Szent Szív Társaság (Sacré Coeur nővérek) alapítónője szerint érzelmek és tettek egysége: „A Szent Szív tisztelete nem külsőség, hanem ez az Élet. A Jézussal való egyesülés a testvéri szeretetben rejtőzik, és ez a Lélek gyümölcse mind egyikőjükben” – írja egyik levelében (Amiens, 1843). A Jézus Szíve-tisztelet az evangélium szerinti életet jelenti. Nem egy ünnepi érzés, hanem a konkrét hétköznapokban megélt testvéri szeretet. A Jézus Szívét tisztelő ember Jézust szemléli. Az evangélium által megismert Jézussal személyes kapcsolatban van, engedi, hogy a Szentlélek átformálja. A Jézus Szívét tisztelő ember kapcsolataiban, tetteiben tanúságot tesz Isten szeretetének felszabadító erejéről, tisztelettel és szeretettel közeledik mindenkihez. Az Eucharisztia által be tud lépni Jézus megnyitott oldalának a misztériumába, hiszen a halál és a fel – támadás az emberiség szenvedéseinek és reményeinek a középpontja.