Amikor a címben jelzett papi jelmondatát választotta, még nem tudta, mennyire meghatározza majd az életútját. A makói plébánossal egyszerűségről, csendről beszélgettünk, és arról, Isten hogyan formálgatja, mélyíti személyiségét.
– A Szeged–Csanádi Egyházmegye papja vagy. A gyökereid is idekötnek?
– Itt születtem a környéken, orosházi vagyok. Igaz, hogy a nagyszüleim családja a Garam partjáról, a Felvidék cseh megszállása elől menekülve került ide. A kecskeméti piaristáknál érettségiztem, itt jutott eszembe először, hogy talán a papság lesz az utam. Lelkivezetőmmel rendszeresen beszélgettünk is erről. Miután megerősödött bennem a hívás, nem sokat vacilláltam, érettségi után jelentkeztem Szegedre, s Gyulay Endre püspök úr fel is vett a szemináriumba. Veszprémbe kerültem, az akkor induló nulladik évfolyamra. Szinte az összes egyházmegyéből együtt voltak mindazok, akik papnak jelentkeztek, így a korosztályomból az ország papságának nagy részét személyesen ismerem, a görögkatolikusokat is. Erre az évre hálás szívvel tekintek vissza. Nagyon sokat tapasztaltam, tanultam, tovább érlelődött bennem a hivatás kérdése. Emlékszem, akkoriban vettem egy füzetet, és nagyon sokat írtam. Leírtam hivatásom felismerésének körülményeit, összegyűjtöttem lelki megmozdulásaimat, esténként visszatekintést végeztem.
– Ezek után milyen volt az élet a szegedi szemináriumban?
– Szegeden Gyulay püspök atya jóvoltából a jezsuiták „kezei közé” kerültem. 1995-96-ban Hofher Józsi atya volt a spirituális, majd három évig Weissmahr Béla következett. A hoszszabb együtt töltött idő miatt ő gyakorolta rám a legnagyobb hatást, az ő vezetése alatt formálódott legdinamikusabban a hivatásom, ő segített megalapozni bennem a megfelelő döntést. Nemcsak szellemi felkészültségével hatott ránk, hanem teljes személyiségével, egyéniségével, azzal, ahogyan velünk volt. Még papként is visszajártam hozzá, egészen haláláig. Negyedéves koromban – szintén az ő atyai jelenlétének köszönhetően – fontos döntést hoztam: egy teljes tanévet pasztorális gyakorlattal töltöttem. Az év három részre tagolódott: Teréz anya nővéreinél, Budapesten, a Tömő utcában segítettem, majd Püspökszentlászlón, Vácz Jenő atyánál végeztem harmincnapos lelkigyakorlatot, a maradék időt pedig Taizében töltöttem önkéntesként.
– Miért ezeket a helyeket választottad?
– Teréz anyát és nővéreit különböző olvasmányokból ismertem, és nagyon megragadott az a radikális elköteleződés, ahogyan ők élnek. A szegényekkel való törődés mindig is vonzott, de konkrét tapasztalatom korábban nem volt velük. Akkoriban a Tömő utcai kis kápolna épületében élt és működött Futó Károly atya, ő befogadott engem, adott egy szobácskát, és onnan jártam át a nővérekhez.
– Mi volt a legfontosabb tapasztalatod?
– Az a személyesség, ahogy a nővérek a hajléktalanokkal foglalkoztak, ahogy a nevükön szólították a hozzájuk betérőket. Még akkor is így volt, ha ki kellett penderíteni valamelyiküket, mert ittasan jött. Gyakorlatilag én is mindenkinek megtanultam a nevét. A mai napig emlékszem egy repülőgép-szerelőre. Szabolcsnak hívták. Hajléktalanná vált. Őt nagyon megszerettem. A nővérek később megkértek, hogy az ebédosztásnál olvassam fel a napi evangéliumot, s mondjak hozzá pár szót. Ezenkívül elvégeztem az összes szükséges munkát, a vécépucolástól kezdve a mosogatásig, takarításig.
[…]
– Sok gyakorlati munkád mellett is nagyon igényes vagy teológiai szempontból. Például eredetiben olvasod Karl Rahner műveit. Mik a forrásaid papként? Nemcsak a teológiában, hanem a spiritualitásban is. Mi segít frissen tartani a lelki életedet?
– Amiből ma is élek, azt jórészt a jezsuitáknak köszönhetem, akik az ima és a folyamatos önképzés igényére nevelgettek. Forrásaim közé tartozik természetesen Taizé lelkisége is. Napról napra igyekszem megtartani az imaidőt, illetve fontos számomra, hogy a lelkivezetőmmel rendszeresen beszélgessek. A prédikációkra való készülés miatt is igénylem, hogy olvassak, tanuljak, képezzem magam. Persze nem sok időm marad ilyesmire. Azt viszont saját bőrömön tapasztalom, hogy aki nem imádkozik, és nem olvas, az nem nagyon tud miből adni. Karl Rahner iránti érdeklődésemet jó ismerősömnek, Görföl Tibor teológusnak köszönhetem. Az ő rajongása úgymond engem is „megfertőzött”. Elsősorban Rahner lelkiségi írásai ragadtak magukkal, mert olyan költői nyelvet használ, képekkel, metaforákkal, merész kérdésekkel, melynek segítségével út nyílhat azok felé, akik a kereszténység-től eltávolodtak. Rahner olvasása találkozik azzal az igényemmel, hogy szellemileg ne lustuljak, ne tunyuljak el, hanem dolgoztassam az agyamat. Egy-egy nyolcsoros rahneri körmondaton igen sokat lehet rágódni…
– Van-e olyan téma, ami mostanában különösen foglalkoztat?
– Szent Ignác lelkigyakorlatai, illetve a Jálics Ferenc-féle kontemplatív imamód. Tavaly és idén nyáron Paál Judit Sacré Cour-nővérrel együtt kísértünk csendmeditációs csoportokat, ezért az útért nagyon hálás vagyok.
– Mi vonz ebben?
– A csend és a szív egyszerűsége. A rám bízott személyekkel való kapcsolattartásban pedig annak ajándéka, hogy Isten megbízik bennem azáltal, hogy ezeket az embereket, a sorsukat, küzdelmeiket meghallgathatom. Mérhetetlen titok és megtiszteltetés a Jóisten részéről, hogy eszközül használ ebben.
– Nyilvánvalóan szükséged van olyan tevékenységre is, amivel töltődsz, hogy hivatásodnak hosszú távon is képes legyél megfelelni.
– Alapvetően két dolog ilyen: a zene és a mozgás. Szeretek gitározni, amit egy-egy taizéi imaóra alkalmával gyakorlok is. Illetve nagyon szeretek énekelni, ezért néhány éve csatlakoztam a makói városi vegyes karhoz. Azonkívül, hogy ez kikapcsol, kis misszió is: a plébános egy némileg szokatlan közegben is jelen van. Szívesen hallgatok zenét, igyekszem ebben is művelődni. Ha időm engedi, ellátogatok egy-egy komolyzenei koncertre. Ami a sportot illeti, a városban ahová csak lehet, kerékpárral járok, de a szomszédos egyházi iskolában a tanárokkal és apukákkal hetente egyszer focizunk is.
– Papi jelmondatod jellemzi Istenhez fűződő kapcsolatodat is…
– Az idézet Lukács evangéliumából való, a csodálatos halfogás történetéből: „Evezz a mélyre!” Amellett, hogy II. János Pál pápa ezt a felszólítást adta az új évezredre, az egyéniségemhez is illik e rövid mondat. Arra bátorít, hogy a felszín alatt, a történések mögött mindig figyeljek a valóság alig észlelhető, rejtett áramlataira. Ez igaz arra, ahogyan például a híreket hallgatom, ahogy egy prédikációra készülök, és arra is, ahogyan Istent keresem. A fenti mondat egyre inkább a csend világa felé vezet, hiszen Isten alapvetően csendben van. Az én töredékes és zaklatott csendemmel pedig igyekszem ráhangolódni az ő mélységes csendjére.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. december – 2022. januári számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Hegedüs Márton