Kockázatok és mellékhatások a színházban. Jeanne d’Arckal találkoztunk Budapesten.
Ereszkedünk lefelé a Kamrába, lépésről lépésre messzebb szakadva a külvilágtól. Más ez a hely, mint a színházak nagy része, ahová ünnepélyes, mondhatni emelkedett esemény belépni. Itt mintha a tudattalan sötétjébe merülnénk lassan lépkedve, a mély vízű medence lépcsőin a hideget tapogató óvatos népekhez hasonlóan. Így mire a pinceszintre érkezünk, félig már elő is lettünk készítve a nézőtéren minket váró, időn és téren kívüli világ benyomásaira.
Letisztult, fehér szín uralta, stilizált boltívekkel tagolt színpadkép fogad, melynek előterében ember nagyságú vitrin magasodik. Akárha egy épp magára hagyott, szinte üres modern múzeumban üldögélnénk. A múltat vagy a jelent jöttünk nézni? Ez a színházi alapkérdés naivan is jogos marad az előadás végéig. Egy XV. századi francia parasztlány történetét szemléljük csak, aki hitével, elszántságával a százéves háború idején a francia hadak élére állva jókorát fordított a történelem kerekén, vagy az előttünk sodródó, minket is magukkal ragadó események a mi napjainkkal is szembesítenek?
A belülről vezérelt élet találkozik itt a mindig korszerű kisszerűséggel, árulással, hitszegéssel,
a hatalom mániájával, nyomában az embertelenség új meg új pusztításaival. Mintha ma lenne – félezer éve vagy most: egyre megy.
Ha a vitrin „tárgya” az üveg mögé rekesztve csendben érti a dolgát, nincs mitől tartanunk. De ha nem tűri az átlátszó kereteket, s ki-kilép a neki szánt ketrecből, már kezdhetünk is feszengeni. Ahogy fészkelődünk akkor is, ha gondosan kétdimenzióssá préselt szentjeink feszegetni kezdik a nekik szánt síkságot. A tizenkilenc évesen elárult és tűzhalálra ítélt látomásos-hősies Jeanne d’Arc vagy Johanna is így áll előttünk – egyelőre még nem a máglyán. Hogy folyton elénk ne lépjen, ahhoz el kell pusztítani. Aztán kiderülhet, hogy az is hiába. Rehabilitálásáig mindössze huszonöt év telt el (szentté avatásáig vagy ötszáz – ez már megint minket jellemez, meg értékviszonyainkat, úgy általában). Addigra az ellene fenekedők, az őt megvédeni nem tudók, nem akarók így-úgy rendre megszégyenültek, elhullottak.
Nekünk megmaradt Johanna, akivel szembesülni ma is felemelő, ma is kellemetlen.
Mészáros Blanka erőteljes jelenlétén át feketén-fehéren szólít meg minket, ahogyan kortársait is, akik viszont nagyon nem egyértelmű alakok. Túlságosan is „színesek” e nagyrészt egyházi hímek, távolról sem mértéktartó megoldással ezért is jelennek meg előttünk borzalmasan rikító ruhákban. Ám persze távolról sem pusztán emiatt röhejesek, s göcögünk, kuncogunk is a nem csak magukat lejárató ilyen-olyan uraságok ágálásain. A kontraszt itt is éles. A körülötte-miatta sertepertélő, harcoló, ügyeskedő, felkapaszkodó, térnyerő férfiakkal szemben a tiszta lány egyszer sem válik nevetség tárgyává.
A hangvételét, látványvilágát, eszközeit tekintve egyaránt ízig-vérig modern, Hegymegi Máté rendezte előadás nyomokban tartalmaz korhűséget, épp csak annyira, hogy ne szakadjon meg a múlt ügyekhez fűző vékony fonalunk. A budapesti Katona József Színház társulatának felkavaró játékában klasszikus Johanna-szövegek keresztezik egymást: Schiller, Shaw, Anouilh műveit s az eredeti peranyagot használta Garai Judit dramaturg, eleven, sűrű és mai emlékszövetet alkotva. Már a cím is utalás, Pilinszky e sorát idézi: „a jelenidő vitrinében égek!”. Mi pedig az üveg mögötti zajban és csendben is igazabb arcunkat keressük.
Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében (bemutató: 2018. december 18.). További szereplők: Elek Ferenc, Kocsis, Gergely, Máté Gábor, Mészáros Béla, Rába Roland.
Fotó: Katona József Színház