A legszínesebb őszi hónap negyedik napján az egyház az egyik legnépszerűbb szentről emlékezik meg, aki nemcsak Itália, az állatok és a kereskedők védőszentje, hanem az egész természeté. A jezsuiták rendalapítójára is döntő hatással volt az Assisi Ferenc nyomában járó lelkiség, amely Jézus Társaságának jelmondatában is tükröződik, és lényegét tekintve átjárja a jezsuita lelkigyakorlatos spiritualitást.
A Szentjánosbogár közösség nyári táborai számára készült egy énekeskönyv, majd később játékoskönyv, táboroskönyv is, melyek első kiadásainak elején mindig ott volt két ima: egy Loyolai Szent Ignáctól, egy meg Assisi Szent Ferenctől. A két szöveg hasonló méretű, ugyanazon az oldalon futottak párhuzamosan, közöttük egy vékonyka kereszt volt. Reggelenként, amikor a tábori napot kezdtük, összejöttünk a templomban, száz–kétszáz gyerek és a kísérőik, s egyik nap Ignác imáját, másik nap Ferencét mondtuk el. Mindenki olvasta, de egy idő után már fejből, hangosan szólt, zengett tőle a templom. Aztán a tábori pap mondott még hozzá egy-két gondolatot, jött a kedvenc ének a bogárkönyvünkből, és indult is a nap. A jezsuita hátterű Szentjánosbogár-táborokban Szent Ignác és Szent Ferenc imája volt az alap.
Gyakran előfordult, hogy amikor elakadt valami a táborban, gond, feszültség, komoly kérdés merült fel, elővettem a bogárénekeskönyvet, kinyitottam az elején, és olvasgattam ezeket az imákat. Erőt kaptam, néha békét, néha üde inspirációt ezekből a szavakból. Volt, hogy rám nyitott valaki, mellém ült, hallgattunk egy kicsit, imádkoztunk így egy kicsit, és aztán már meg is volt a megoldás. Egy idő után aztán módszer lett belőle, legalábbis azokban a táborokban, ahol éppen én voltam a tábori pap. Ha valamire nagyon kerestük a megoldást, először is elhallgattunk egy kicsit, aztán elővettük a bogárkönyvünket, és felolvastuk az egyik imát. Úgy érzem, ezek visszahoztak bennünket a lényeghez. Tudatosították bennünk, hogy miért is vagyunk itt, mire is való ez a tábor, hogy nem mi vagyunk a lényeg, a szervezők, a vezetők, a polgármester vagy az iskolaigazgató, hanem Jézus, merthogy ő a Főbogár!
Örök Ige, Isten egyszülött Fia!
Tégy engem igazán bátorrá!
Taníts meg engem,
hogy úgy szeresselek téged,
amint azt megérdemled:
hogy fontolgatás nélkül,
szívesen adjak;
hogy küzdjek, nem törődve semmivel;
hogy dolgozzak, anélkül,
hogy nyugalmat keresnék;
hogy néked adjam magam anélkül,
hogy fizetség után kérdeznék!
Legyen nekem elég a boldogító tudat,
hogy szent akaratodat teljesítem!
Szent Ignácnak ez az imája az ignáci lelkiség tömény foglalata. Isten mindig itt van, mi mégis az ő egyszülött Fiát szólítjuk meg. Ez a kereszténység. Isten nem elvont valóság, hanem konkrét arca van: becsukom a szemem, és Jézust láthatom. Ő mindenkivel megteheti, hogy lénye mélyéről szól hozzá. Valójában nem mindig szól, néha csak néz rám, csak velünk van. És ha ez megvan, ha ezt megélem, akkor igazából már nem is nagyon számít más. Akkor tényleg kész az ember, hogy adjon, elsősorban saját magát, túl sok fontolgatás nélkül, nem törődve semmivel. Csak az számít, hogy Jézus a Főbogár, hogy Jézus tekintetében élünk, és mindannyian tudjuk, hogy Isten akarata alapvetően erről szól: Jézussal élni, bármennyire furán hangozzék is ez így elsőre. A hívő ember életében minden érdemleges ebből fakad.
Uram, tégy engem a te békéd eszközévé:
Add, hogy szeressek ott,
ahol a gyűlölet uralkodik;
add, hogy békét teremtsek ott,
ahol civakodnak,
add, hogy az igazságot mondjam ott,
ahol tévedés és hazugság uralkodik;
add, hogy uralmad
biztos voltát hirdessem ott,
ahol tévelyegnek!
Tedd szívemet egyenessé és nyitottá,
hogy arcodat felismerjem
minden embertásam arcán,
akivel találkozom!
Assisi Szent Ferenc ebben az imában konkrétan beszél Jézus arcáról. És nemcsak a belső térben, a lelkemben, a szívemben láthatom meg ezt az arcot, hanem embertársaimban is. Hinnem kell, hogy a szempár, amellyel valaki rám néz, nemcsak azé, aki éppen előttem áll, akivel összehozott a sors, hanem végső soron maga Isten néz rám általa. Ezért légy türelmes, légy nagyvonalú, légy az igazság, mindenekelőtt azonban a béke eszköze ott, ahol nem egyenesek a tekintetek. „Tégy engem a te békéd eszközévé!” És mindennek a szeretet a kulcsa, ezzel kezdődik ez az ima: „Add, hogy szeressek ott, ahol…” Ez is furán hangozhat elsőre, de végső soron tényleg a szeretet az, ami számít. Ez mindennek a kulcsa, mindennek a forrása. Ami az örökkévalóság szempontjából tényleg számít, annak mind a szeretet az alapja.
Azon is elgondolkodtam, hogy Szent Ferenc és Szent Ignác lelkisége, ha csak a külső megjelenési formákat nézzük, mennyire különbözőnek tűnhet. Minden katolikus találkozott már a ferencesek barna csuhájával. Ki ne hallott volna a magyarok között Csíksomlyóról, a népies tömegzarándoklatokról?! Aztán Páduai Szent Antal: minden katolikus templomban ott van a szobra, és ki ne ismerné a történeteket, melyek szerint ferences szentek nemritkán madaraknak, halaknak beszéltek, jámborságuk megszelídítette a farkast. Ezzel szemben a jezsuiták nem nagyon igyekeznek kitűnni az öltözékükkel, a személyesen kísért lelkigyakorlatos kultúrát terjesztik, és a népies kultúra ápolása helyett inkább azt látjuk, hogy a XX. században a legtöbb keresztény filozófus, a legismertebb teológusok Szent Ignác rendjéből kerültek ki, de nyelvészek, természettudósok is bőven akadtak közöttük történetük során, sőt még zeneszerzők is. Aztán mégis, amikor a jezsuita rend jelmondatára gondolok, amely szerint „mindent Isten nagyobb dicsőségére” kellene tenni, és egy jezsuita igyekszik „mindenben Istent keresni”, Szent Ferenc Naphimnusza jut eszembe, hogy ő is mindenben Isten művét látta, vagy látom belső szemeim előtt Páduai Szent Antalt, ahogy áll a tó partján, s mindennek és mindenkinek, még a halaknak, madaraknak is hirdeti az öröm hírét.
Szent Ferenc és Szent Ignác között volt néhány száz év, mégis nagyon közel vannak egymáshoz. Ignácnak megtérésekor először nem is nagyon volt más konkrét vágya, csak hogy Szent Ferenchez és Szent Domonkoshoz hasonlóan egyszerűen éljen, teljesen kiszolgáltatva Isten irgalmának. Akkor még egy zsákszerű ruhát is magára öltött, és így megjelenése is nagyon hasonló lehetett az első ferencesekéhez. Később ferences volt a lelkivezetője, Rómában épp ő beszélte rá, hogy hagyja Ignác a túlzott aggodalmaskodást, és engedje meg, hogy az egyház pappá szentelje. Mind a két szentnek a lelkiségét, a ferences és a jezsuita lelkiséget, mint minden autentikus keresztény spiritualitást, végső soron a kiüresedés vágya mozgatja. Minél több teret hagyni Istennek az életemben, minél bátrabbnak lenni, hogy határaimat túllépve ő tegye teljessé azt, amit hívásával megkezdett bennem.
Fotó: Dienes Attila
A cikk eredetileg A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!