A XX. század második felének pusztítása miatt csak néhány év adatott a Jézus Társaságának Kaposváron, de azalatt is sikerült a teljesebb emberi életet szolgálniuk az idén százhúsz éve született szociális apostol, Kerkai Jenő vezetésével.
Kaposvári képeslap című jegyzetében 1946-ban Szabó Ibolyka arról tudósította az Új Ember olvasóit, hogy Kaposvár társadalma nem tagadja meg kulturális igényeit sem: napilapok indultak, megnyitotta kapuit a színház, fellendült a zenei élet. A Nagyboldogasszony Egyházközség Szabadegyetemén elhangzott előadásokat külön kiemeli, és örömmel írja, hogy „a háború viszontagságában meggyötört emberek természetfeletti életvágyát bizonyította az úrnapi és feltámadási körmenet hatalmas részt vevő tömege is.” E kaposvári reneszánsz részeként tekinthetünk a jezsuiták letelepedésére is Somogy fővárosában. Hogy miért pont ekkor, miért épp ide és hogyan érkeztek, arra Kerkai Jenő SJ pályafutása adja meg a választ.
A kaposvári jezsuiták története elválaszthatatlan a legnagyobb magyar szociális szervező, a KALOT megalapítója, Kerkai Jenő SJ tevékenységétől. A páter életművéről szóló kötetben Gárdonyi Máté írt elemző tanulmányt A somogyi kísérlet címmel, melyben bemutatja, miként érte el konok szívóssággal Kerkai, hogy a KALOT szellemisége 1947-es feloszlatása után is tovább éljen, és Magyarország szovjetizációjának időszakában is kellő figyelem irányuljon a falusi fiatalok pasztorációjára. A szervezeti kereteket nem sikerült megőrizni, így elindították a falumanrézákat, azaz a falusi fiataloknak szervezett lelkigyakorlatokat.
A falumanrézák létrehozása nemcsak azt a célt szolgálta, hogy a jezsuiták az egyház társadalmi tanítását intézményesen terjesszék, felhasználva a KALOT volt népfőiskolai épületeit, hanem arra is törekedtek – ahogyan Takáts Ágoston írja –, hogy „a 4-5 napos lelkigyakorlatokkal parasztfiataljaink számára minél mélyebb lelki alapozást” biztosítsanak „az elkövetkező idők ateista propagandája és súlyos lelki terrorja ellen”. A mozgalom 1948 januárjától vált szélesebb körben ismertté, és mintegy huszonkétezer falusi fiatalt ért el. Kerkai Jenőt ugyan a püspöki kar egy határozattal kikapcsolta az ifjúság szervezéséből, ez talán csak formálisnak volt mondható, hiszen például Bánáss László veszprémi megyés püspök együttműködéséről biztosította a jezsuita atyát. Azt, hogy megtalálták a közös hangot, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy működött a telepespasztoráció (azaz a földosztás nyomán odatelepített „újgazdák” plébániai integrálása), és elindult a „somogyi kísérlet”, mely a vidéki egyházközségek belső kohéziójának megerősítését célozta, ötvözve a hagyományos jezsuita módszereket a falumanrézák újonnan szerzett tapasztalataival.
Bánáss püspök jóindulatát és támogatását fedezhetjük föl abban a gesztusban is, hogy a püspökség és a rendtartomány között 1948 májusában szerződés jött létre, és a jezsuiták megkapták a város diáksága számára épült Szent Imre-templomot, illetve a hozzá tartozó telket, ahol missziós jellegű rendház épült, felavatására 1948. augusztus 28-án került sor. A kaposvári rezidencián három páter kezdte meg működését Kerkai Jenő elöljárósága alatt. Gárdonyi Máté tanulmányában arra is rávilágít, hogy a somogyi kísérletre elsősorban a foglalkozások tartalma, a szervezettség és intenzitás volt jellemző, s míg „papíron” népmissziókról, templomi foglalkozásokról, lelkigyakorlatokról számoltak be, voltaképpen nagyon is alapos és széles körű munkát végeztek a fiatalok teológiai, néprajzi, gazdasági, szociológiai, irodalmi képzése érdekében, és olyan szakembereket vontak be, mint például Csávossy Elemér és Hunya Dániel jezsuita, Bálint Sándor néprajztudós, Kovrig Béla közgazdász, Sík Sándor piarista. A lelkinapokon tartott foglalkozások a hit közösségi dimenziójára és a család szerepének fontosságára is ráirányították a figyelmet. Ötvenkét településen tartottak egyházközségi lelkinapot, melyeken kétezer-ötszáz férfi adventi, illetve nagyböjti, kétezer-ötszáz legény, valamint tízezer leány és asszony zárt lelkigyakorlatot végzett.
A somogyi kísérlet a vallás szociális és kulturális vonásait emelte ki – írja Gárdonyi –, és mindezen nem változtatott Kerkai páter letartóztatása sem. A falumissziós munkába a kaposvári rezidencia atyáin kívül bekapcsolódtak a vincés nővérek, a szegedi és kalocsai iskolanővérek, az orsolyiták, a megváltós nővérek, akik mind Kerkai biztató szavait tartották szem előtt: „Jézus programja a bátrak és vállalkozó szelleműek programja.”
A városban három évvel a második világháború lezárását követően, nem túlságosan kedvező politikai helyzetben létesült a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának rendháza, melyet 1948. augusztus 28- án nyitottak meg. Az Új Ember október 10-i számában mindössze egy mondat olvasható a jeles eseményről: „A Jézus Társasága magyarországi rendtartománya Kaposvárott a Szent Imre-templom mellett új rendházat létesített.”
A lapos tetős, kőburkolatos épület történetét Mohay Gábor építészmérnök részletesen összefoglalta a Szent Imre-templom centenáriumán kiadott kötetben. Ebből kiderül, hogy az L alakú épület a templom közvetlen szomszédságában áll, domborművekkel díszített főbejárata a Németh István fasorból nyílik. Hat híres jezsuita atya – Hell Miksa, Káldi György, Katona István, Pázmány Péter, Pray György és Tomcsányi Lajos – arcképe és négy neves jezsuita templom, a győri, a pécsi, a nagyszombati és a kolozsvári istenháza láható a domborműveken, melyeket Dabóczi Mihály és Győri Dezső készített. (1950-ben a házba beköltöző katonai parancsnok azt az utasítást kapta, hogy verjék le a domborműveket, de ő inkább gipszrabiccal bevakoltatta, így mentve meg az értékes alkotásokat.) Az épület nyugati szárnyának tetejét a szerzetesek kerengőnek használták; ez a homlokzatra nézett, méghozzá nyitott boltíves tornáccal.
A rendi belső tájékoztatást szolgáló Provinciánk Hírei 1949. májusi, gépiratos 87. számában nemcsak a rendház bemutatása szerepel, hanem az itt élő rendtagok munkájáról is olvasható információ:
„A kaposvári házunk megvalósulását mind a megboldogult Bánáss püspök úr, mind pedig a város hívei nagy örömmel vették. A püspök úr a ház megáldásakor a ház új tagjait úgy üdvözölte, mint szeretett lelkiatyjának, P. Tomcsányinak testvéreit. A hívek pedig még a háznak épülését is számontartották, majd pedig az elmúlt év vége felé beköltözött rendtagokat segítő, féltő és szerető gondjaikba zárták. Szép és igazán követésre figyelmeztető példáját adták ennek, amikor R. P. Superiort elvitték: egy nagy ház lakói kilencedet tartottak érte.
Házunk a Szent Imre-templom szentélyének mintegy folytatása lehetne, bár nincs összeépítve. Nincs is egy utcában a templommal, mert míg ez a róla elnevezett Szt. Imre utcára nyílik, addig a rendház az ezt keresztező és a város egyik polgármesteréről elnevezett Németh István utcában húzódik. [A] 10 rendtagot befogadó épület valóban megfelelni látszik ennek a követelménynek. Az utcáról látható falakat szürkés, csiszolt kőlapok burkolják, míg bent és a szobák is fehér meszelésűek. A tetőzet laposan épült azzal az elgondolással, hogy szükség szerint emeletet kaphasson a ház. A pasztorációs munka lendületesen indult. A rendház tevékenysége Somogy megyére is kiterjed. Mindenekelőtt a papságra van tekintettel. A paptestvéri viszony ápolására különös gondot fordítunk, hogy minden nálunk megforduló vidéki lelkészkedő pap otthon érezhesse magát. A papi rekollekciók szépen folynak.
A tél meghozta a missziós munkát. Több nagy missziót vezettek PP. Krajnik és Lőrincz. Újszerű volt a triduumok megrendezése. Míg a mieink a férfiközönséget vették lelkivezetés alá, addig a nővérek igen szép eredménnyel az asszonyokat készítették elő a jó szentgyónás[ra] és Isten tetszése szerinti családi életre. A mis�sziók igen jó hatású és eredményű befejezése volt a templomunkban P. Kollár által tartott konferencia beszédsorozat. Virágvasárnaptól nagypéntek estig bezárólag mindannyiszor zsúfolásig megtöltötték a felnőtt hívek templomunkat.” A szerző beszámol még arról, hogy a ház auláját és kápolnáját tavasszal parkettázták, az ebédlő pedig gumipadlót kapott. A kápolnát és a művészi kivitelezésű oltárt Szent József ünnepén áldotta meg Babics Endre apát, majd szentmisét celebrált. Az ünnepélyes szertartást követően megáldotta az akkor még a főbejárat fölött, egy konzolon elhelyezett Szent Ignác-szobrot is, amelyet szintén a Dabóczi Mihály–Győri Dezső művészpáros alkotott.
Ugyanez év szeptemberére – ez szintén a Provinciánk Híreiből derül ki – a kórus alatti csarnokot átalakították gyóntatófolyosóvá, ahol két új gyóntatószéket helyeztek el. Átépítették a templom villanyberendezését is, aminek következtében a főoltárt és a szentélyt erős fényű reflektorokkal világították meg. Kifestették a ház lépcsőházát, illetve a folyosókat, és beton kocsiutat építettek a vaskaputól a konyháig. Tavasszal áldotta meg Babics Endre a templom falában elhelyezett Úti Boldogasszony-képet, és „a Szent Szűz hathatós oltalma alá ajánlotta a mai utak vándorát”.
Ekkoriban a jezsuita atyák vitaesteket szerveztek, melyeken kizárólag a város férfi lakosai vehettek részt. A szent „hadakozáson” a kifejtők és védők P. Kollár Ferenc és Cserepes Péter, a támadó P. Lőrincz Zoltán volt. A feljegyzések írója nagy örömmel számol be arról, hogy a templomban sok a diák ministráns, akik ellátják a sekrestyeszolgálatot, és a nagymiséken is segédkeznek, például a Szent Ignác ünnepén Babics kanonok által tartott misén. Az egyik páter, Bogyó György SJ balatoni nyaralást szervezett a fiúknak, Banykó Viktor atya pedig rendszeresen járt ki néhány községbe a kápláni teendők ellátására. Valamennyi Kaposváron élő rendtag a fővárosi Manrézában végezte évi lelkigyakorlatát.
Egy évvel később, az egyre vészterhesebb időkben a kaposvári rendház közössége még nem rendült meg. A templom búcsújára triduummal készültek, melynek során az ifjúság hivatását tárgyalták, majd vasárnap kétórás ünnepélyt tartottak a templomban Hódolat Szent Imre előtt címmel: „Orgonajáték, énekszámok, misztériumjáték töltötték ki a kétórás műsort. A siker óriási volt” – áll a Provinciánk Hírei 89. számában. Még ebben az évben, a szentévre készülve minden vasárnap megadott szándékra obsequiumokat gyűjtöttek. „A cédulákat a hívektől felajánláskor összeszedtük, és az oltárra helyeztük. A hívek nagy megértéssel kapcsolódtak be. Csak rózsafüzértized közel 30 ezer volt!” Karácsonykor Bogyó páter tanítványai betlehemes játékot adtak elő. Az éjféli misén áldoztattak először a két új cibóriumból, melyeket a hívek ezüstadományaiból készíttettek.
Az 1950-es év folyamán a jezsuita szerzetesek szerepet vállaltak kulturális előadásokban, ifjúsági szentórákat tartottak, és missziókban vettek részt. Bogyó páter börtönlelkészként is tevékenykedett, Banykó atya pedig ellátta a Kaposszentbenedekhez tartozó két filiát, majd a Donner-telepi plébánián lett segédlelkész. A rendház fűtése sem lehetett kis feladat, ugyanis a feljegyzések írója kiemelte Ferenczi fűtő testvér tevékenységét, és azt, hogy neki köszönhetően a kinti mínusz húsz fok ellenére sem igen érezték a házban a tél hidegét. Egy esetleges templomrablás ellen biztonsági zárak felszerelésével védekeztek.
A rendház történetének lesújtó eseménye volt az első elöljáró, Kerkai Jenő letartóztatása 1949 februárjában. A pátert Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke nem tudta meggyőzni, hogy tartson vele külföldre. Kerkai azzal utasította el az ajánlatot, hogy amíg az országban vannak katolikusok, neki itt a helye. A Budapesti Népbíróság koholt vádak alapján hat év kényszermunkára ítélte, amit később fegyházbüntetésre módosítottak. Sok szenvedés után, 1959 szeptemberében betegen szabadult, elveszítve egyik szeme világát. Segédmunkásként dolgozott, majd a pannonhalmi szociális otthonban kapott helyet, ott élt haláláig, 1970. november 8-áig.
A kaposvári rendház élére Kerkai letartóztatását követően átmenetileg P. Kollár Ferenc került, aki akkoriban A Szív főszerkesztője volt, majd P. Cserepes Péter irányította a kis létszámú közösséget. Nem sokáig. Mint ismeretes, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelete „egyes rendektől”, így a Jézus Társaságától is megvonta a működési engedélyt. A kaposvári atyák egy ideig még a városban maradhattak, de aztán távozniuk kellett (a rendelet szerint három hónapon belül el kellett hagyniuk a rendházukat). Néhányan lelkészként folytatták szolgálatukat különböző egyházmegyékben, de volt, aki szőlőmunkásként, kántorként vagy tanárként dolgozott tovább.
Az egykori jezsuita rendházat 1962-ben államosították, magánlakásokat alakítottak ki benne, majd néhány év múlva a Somogy Megyei Beruházási Vállalat (Somber) székháza működött a falai között. A rendszerváltás után, 1992-ben a veszprémi püspökség, a jezsuita rend és a Somber között részletes vagyonjogi megegyezés jött létre, aminek köszönhetően az egyház átalakítási és felújítási munkálatok után kollégiumot rendezett be az épületben. Domokos Béla építészmérnök tervei alapján emeletráépítésre került sor. 2005-ben a keleti szárny pinceszintjén ifjúsági klubot alakítottak ki, vizesblokkot és raktárhelyiségeket hoztak létre, fokozatosan kicserélték a nyílászárókat, és javították a tetőszigetelést. Két évvel később új melléképületet húztak föl, amelyben tornaszoba kapott helyet, és az udvar burkolata is megújult.
A teljesen felújított és átalakított egykori rendházban jelenleg a Szent Fausztina Irgalmasság Háza található, mely küldetéseként és céljaként a teljes ember gyógyítását tűzte ki, testi, lelki és szellemi síkon egyaránt. Itt működik az EGÉSZségért Szolgálat, de közösségépítéssel és evangelizációval is foglalkoznak. A Fausztina Kávézóban pedig helyben sütött sütemények és jóféle fekete mellett kínálkozik alkalom családi összejövetelekre, baráti beszélgetésekre, de akár csendes olvasásra is, hiszen a kávézóban könyvespolcok is sorakoznak.
FORRÁSOK
Gárdonyi Máté: A somogyi kísérlet, in Koronkai Zoltán (szerk.): A legnagyobb magyar szociális szervező, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2023, 129–140.
Mohay Gábor: 100 éves a kaposvári Szent Imre-templom (1912–2012). Kaposvár, 2012