A magyar–horvát kiegyezés százötvenedik évfordulójára emlékezünk idén. A történelem sok erős szállal köt össze minket déli szomszédunkkal. Volt idő, amikor egymás mellett harcoltunk, és volt, amikor egymás ellen fordultunk. A körülmények folyamatosan változtak, s következményeik a két ország mai kapcsolatában is megfigyelhetők. Milyen utat kellett végigjárniuk a horvátoknak, hogy elérjék függetlenségüket?
A mai Horvátország területe Augustus császár korában lett a Római Birodalom része Illyricum néven, s egészen 476-ig fontos kereskedelmi feladatokat látott el. A birodalom összeomlása után a bizánci érdekszférába tartozott, de földrajzi elhelyezkedése miatt a nyugati kultúra is mindvégig hatott rá. Végül 925-ben megalakult a Horvát Királyság, mely a XI. század közepéig virágzott.
A magyarokkal a középkorban
A belső viszályok miatt meggyengült a horvát központi hatalom, és Szent László király több sikeres hadjáratot vezetett a déli területeken. 1091-ben létrehozta Szlavóniát, melyet különálló politikai területként csatolt a magyar koronához. Nem sokkal később megalapította a zágrábi püspökséget is. Utódja, Könyves Kálmán ügyes diplomáciával elnyerte Bizánc támogatását (beházasította László lányát, Piroskát a császári családba). 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronázták, aminek köszönhetően a két ország sorsa perszonálunióban egészen az első világháború végéig szorosan összefonódott.
Bár a középkorban mindvégig különálló tartományként kezelték, Horvátország nem folytathatott önálló politikát.
A régió vezetője a bán volt, aki a király akaratát képviselte. A dalmát tengerpart birtoklásáért sorozatos háborúk folytak a Velencei Köztársasággal, ezek több szakaszban egészen a XIV. századig, Nagy Lajos uralkodásáig elhúzódtak.
A virágzó kereskedelem számára baljós árnyat jelentett a török közeledése. Luxemburgi Zsigmond kiépíttette az első végvárrendszert, és hadjáratokat is folytatott a török visszaszorítása érdekében, de az 1500-as években az állandósuló oszmán betörések és a királyi kincstár kiürülése miatt végül elveszett a végvárvonal, és megállíthatatlan volt a török hódítás. 1526. augusztus 29-én a mohácsi csata súlyos veszteség volt a horvátok számára is.
A török megszállás alatt
A török időkben Horvátország nyugati és északi része a Habsburgok fennhatósága alá került. A tengerparti és belső területeket a hódoltság részeként kezelték. A királyi Magyarországon új végvárrendszert építettek ki, melynek tagjai főkapitányságokba rendeződtek. Közülük kettő horvát földön volt.
A védők sorában több kiváló vitéz is horvát származású volt, például Jurisics Mikós, a kőszegi vár hőse, aki 1532-ben sikeresen tartotta magát néhány száz főt számláló csapatával, megakadályozva ezzel a török Bécs elleni támadását. A másik méltán híres hadvezér (IV.) Zrínyi Miklós horvát bán, aki 1566-ban Szigetvárat védte. 1664-ben dédunokája, (VII.) Zrínyi Miklós is sikeresen vette fel a harcot a törökkel szemben. Téli hadjárata kiemelkedő eredményt hozott, és az eszéki híd felégetése hosszú évekig visszavetette a török hódítást. Már ekkor felszólalt egy egységes európai sereg érdekében, mely közös erővel felszabadulást hozhatott volna a hódoltság alól, de a Habsburgok az 1664-es vasvári békében egyértelművé tették, hogy erre még nem látják elérkezettnek az időt, és nem sokkal ezután egy váratlan vadászbalesetben Zrínyi életét vesztette.
Újabb sikertelen bécsi ostrom kellett, hogy Európa végre lépjen.
1684-ben a XI. Ince pápa által szervezett Szent Liga sikeresen felvette a harcot a törökkel, és 1686-ban visszafoglalták Budát; 1699-ben megkötötték a karlócai békét, melynek értelmében Magyarország mellett a horvát területek is visszakapták szabadságukat. Ám a Habsburgoknak más céljaik voltak: a visszafoglalt területeket a sajátjuknak tekintették, és szerették volna minél szorosabban Bécs irányítása alá vonni őket.
Jelačić szerepe
A százötven évig tartó török uralom után Horvátország tehát ismét a Habsburg érdekszférába tartozott, de a magyarok is törekedtek a megtartására. Ráadásul az új szellemi irányzatok és nacionalista törekvések hatására a horvátok is egyre inkább egy gazdaságilag és területileg is önálló országot képzeltek el. A Habsburgok ki is használták ezt a magyar függetlenségi törekvések ellen az 1848-as forradalom idején. Josip Jelačić táborszernagyot kinevezték horvát bánná, hogy a magyarok ellen vonuljon, és így megtörje az 1848-as áprilisi törvényeket.
Érdemes mindig több szempontból vizsgálni a történelmet.
Jelačić megítélése a magyarok szemszögéből negatív, hiszen ő az, aki megtámadta hazánkat, és kirobbantotta a szabadságharcot. Viszont a horvátok szemében ő a nemzeti függetlenségre való törekvést szimbolizáló hős.
A szabadságharc leverése után a magyar és a horvát terület is közel húsz évig még a Habsburgokhoz tartozott, Haynau rémuralma és az azt követő Bach-korszak a horvátok számára ugyanúgy nehéz időszak volt, mint nekünk, magyaroknak. Az 1860-as években viszont a kedvezőtlen nemzetközi helyzet (az olasz szabadságharc és Poroszország nagyhatalmi törekvései) miatt a bécsi vezetés nyitottá vált az együttműködésre.
Út a kiegyezés felé
1861-ben nyílt meg a horvát szábor (országgyűlés), melynek legfontosabb kérdése a magyarokkal való viszony rendezése volt. Több egymással szemben álló politikai csoportosulás jött létre. Az unionisták a közel nyolcszáz éves együttélésre hivatkozva továbbra is a magyarokkal együtt képzelték el a jövőt: „Nemzetünk a magyar nemzetnek testvéreként osztozott a sors csapásaiban is, síkra szállt egymásért, szabadságát harmadik fél támadása ellen megvédelmezni.”
A nemzeti párt hívei inkább az önállóságban látták az utat: „a magyar liberalizmusból pedig, amely 1790-től kezdve kezdett kibontakozni az országgyűléseken, nemzetünknek semmi haszna nem származott, mi több, abból éppenséggel nemzetünk pusztulása következett volna”. A hosszas felszólalások végén az országgyűlés a magyarokkal való kiegyezést kereste, de 1866-ig nem történt előrelépés az ügyben.
A magyarokkal való kapcsolat ebben az időszakban hullámzó képet mutatott.
A Habsburgok mindent megtettek, hogy megnehezítsék a két nemzetiség közeledését. Zrínyi Miklós szigetvári hős halálának háromszázadik évfordulója 1866-ban volt, s a közös emlékezés a közeledés remek lehetősége lehetett volna. Az ünnepségekkel párhuzamosan azonban Habsburg támogatással emlékszobrot avattak Zágráb főterén Jelačić tiszteletére. Hogy az esemény még inkább felkavarja az emlékeket és érzelmeket, a szobor kivont szablyával épp Magyarország irányába mutatott.
Önállóan, mégis együtt
Miután a Habsburgok vereséget szenvedtek a poroszoktól, és a magyarokkal 1867-ben kiegyeztek, ismét napirendre került a horvát kérdés. A magyar küldöttség nyitott volt a Horvátországnak biztosítandó autonómia ügyében, ugyanakkor csak bizonyos feltételekkel látták megvalósíthatónak. Az országgyűlés végül az 1868. évi XXX. törvénycikkben iktatta be a horvát kiegyezést: „Horvátország külön territóriummal bíró politikai nemzet, belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bíró ország.” Mindezek mellett azonban a Monarchián belül Magyarország és Horvátország államközösséget képezett. Összegezve tehát belügyeiben elismerték önállóságát, de a külügyi kérdésekben továbbra is a magyar parlament és a mindenkori Habsburg-uralkodó hozta a döntéseket. Az autonómia három területet ölelt fel: belügy, igazságügy, oktatásügy.
A korszakban mindez példa nélküli kedvezmény volt,
ám Horvátország ezzel már nem elégedett meg. Célja egyre inkább a teljes függetlenség kivívása volt.
A várva várt függetlenség
Az első világháborút követően létrejött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, mely 1929-ben átalakult, és felvette a Jugoszlávia nevet. A második világháborúban rövid idő alatt a fasizmus bábállama lett, és a harcok után nehéz időszak köszöntött rá Josip Broz Tito elnök uralma alatt. Az 1991-es jugoszláv felbomlást követően kikiáltották a független Horvátországot, de még közel öt évig dúlt a délszláv háború a térségben. A NATO közbelépésének köszönhetően sikerült lezárni a harcokat, és rendezni a vitás területi kérdéseket. Horvátország rövid időn belül csatlakozott a NATO-hoz, és 2013. július 1-jén belépett az Európai Unióba is.
A függetlenséghez vezető út tehát hosszú volt, így érhető, hogy jelenünkre is nagy hatással van közel nyolcszáz éves közös történelmi múltunk.
Ennek ismeretében érdemes megfogadni Ivan Aralica horvát író és politikus gondolatát, amelyet 1989-ben fogalmazott meg: „A szomszédság a magyarok és a horvátok számára is viszályt és egyetértést egyaránt hozott, de akár viszályban, akár egyetértésben az összefonódás tagadhatatlan. Az állandó szembenállás mítoszát építeni hazug és eszelős cselekedet lenne, de a történelmi összefonódásra alapozni a mai együttélést bölcs és hasznos.”